(A szerzők a Rajk Szakkollégium diákjai.)

Az olvasók többsége számára ismerős lehet Adam Smith A nemzetek gazdagsága című műve, amely a jólét és a munkamegosztás kialakulását a piaci mechanizmusok működésével (a láthatatlan kéz elvével) és a minimális állami beavatkozás koncepciójával magyarázza. Hasonlóan ismert lehet David Ricardo elmélete a komparatív előnyökről, amely a nemzetközi kereskedelem előnyeit vizsgálja. Sokan olvashatták Karl Marx kapitalizmuskritikáját is. A klasszikus (politikai) gazdaságtan erkölcsi és filozófiai kérdéseket tett fel a társadalom és a gazdaság megértéséhez, és rendszerelméleti megfejtésekkel járult hozzá a közgazdasági eszmetörténethez.

Ezzel szemben a 20. század második felében a neoklasszikus közgazdaságtannal a formalizált elméletek gyarmatosították a korábbi leíró formát, a normatív politikai és társadalmi elméletek helyét átvette a leíró és módszertani megközelítés. A közgazdaságtan számos forradalmával és fordulatával szétvált és speciális részekre bomlott, ezekből az egyik a kortárs politikai gazdaságtan, amelynél visszatérnek az intézményi megközelítések, és a kérdés, hogy hogyan hatnak a politikai és a gazdasági változások egymásra.

Ezzel a területtel foglalkozik Guido Tabellini olasz közgazdász, aki 2008 és 2012 között a milánói Bocconi Egyetem rektora volt. Tabellini emellett az Európai Gazdasági Társaság korábbi elnökeként és a Világbank, illetve az olasz kormány tanácsadójaként is dolgozott. Kutatásai középpontjában a politikai intézmények és a gazdasági döntéshozatal közötti összefüggések állnak. Munkásságának most az ad aktualitást, hogy a Rajk Szakkollégium neki ítélte az idei Neumann János-díjat.

Tabellini és Torsten Persson 2001-es, mai napig meghatározó Political Institutions and Policy Outcomes: What Are the Stylized Facts? című tanulmányukban arra keresték a választ, hogy egy adott politikai intézményi berendezkedés és a választási rendszer hogyan alakítja a kormányzati kiadásokat: hogyan befolyásolja a választási rendszer az újraelosztást és a jóléti állam méretét, illetve hogy milyen politikai ösztönzők alakítják a költségvetési politikát különböző berendezkedésekben.

A szerzők az elméleti modell megalkotásához megkülönböztetik az elnöki és parlamentáris politikai berendezkedést, valamint a többségi és arányos választási rendszereket. Játékelméleti alapvetésük, hogy a politikusok racionális szereplők, akiknek célja a választások megnyerése (a szavazatmaximalizálás), a megválasztásukhoz szükséges szavazók politikai preferenciái azonban eltérőek.

Első megállapításuk, hogy az elnöki rendszerekben a kormányzat mérete általában kisebb, mint a parlamentáris rendszerekben, a végrehajtó hatalom (az elnök) és a törvényhozás (a parlament vagy kongresszus) egymástól függetlenek. Az elnöknek nincs automatikus többsége a törvényhozásban, ezért minden költségvetési döntést politikai egyeztetések kell hogy megelőzzenek. Ez korlátozhatja az állami kiadások növelését, mert az ellenzéki pártoknak több beleszólásuk lehet a költségvetési politikába.

Ezzel szemben a parlamentáris rendszerekben a végrehajtó hatalom a törvényhozásból ered, így a kormány általában többséggel rendelkezik a parlamentben, és könnyebben tudja növelni az állami kiadásokat – például szociális programokat -, ha politikai céljai ezt kívánják.

A második kérdés, amelyet a tanulmány vizsgál, hogy a választási rendszerek hogyan befolyásolják az újraelosztást és a szociális kiadásokat. A szerzők modellje bizonyítja a megérzést, miszerint a többségi választási rendszerekben a politikusok inkább bizonyos, politikailag fontos szavazói csoportokat próbálnak megnyerni, és ennek megfelelően alakítják a költségvetési politikát. Ezekben a rendszerekben ugyanis a választások egyéni választókerületekben dőlnek el, a politikai szereplők számára előnyösebb célzott támogatásokat nyújtani egyes csoportoknak, mint széles körű jóléti rendszert fenntartani. Így lesz a többségi rendszerekben a kormányzati újraelosztás kisebb mértékű.

A harmadik elem, amelyet a tanulmány vizsgál, a politikai ciklusok hatása a fiskális politikára. A szerzők arra a következtetésre jutottak, hogy a politikai vezetők sokszor a választási időszakhoz igazítják a költségvetési politikát, vagyis a választások előtt növelik az állami kiadásokat, hogy növeljék esélyeiket az újraválasztásra. Ez különösen olyan rendszerekben figyelhető meg, ahol a politikai intézmények nem elég erősek ahhoz, hogy korlátozzák a választási célokat szolgáló állami költekezést.

Más szóval tehát a politikai ciklus hatása időben változó állami kiadásokat eredményez: a választások előtti időszakban a kormány növeli a kiadásokat, majd a választások után megszorításokat vezet be, hogy helyreállítsa a költségvetési egyensúlyt. Ez a dinamika különösen erősen jelenik meg gyenge intézményi korlátozásokkal rendelkező országokban, ahol a politikai vezetők nagyobb mozgástérrel rendelkeznek az állami kiadások manipulálására.

Magyarország esete jól illusztrálja ezt a tendenciát,

mivel a 2010-es Orbán-kormány megalakulása óta az ország politikai berendezkedése jelentős átalakulásokon ment keresztül. Noha Magyarország formálisan parlamentáris rendszer maradt, a választási rendszer fokozatosan a többségi elemeken alapuló hibrid rendszer felé tolódott. Ez jelentős hatással volt a fiskális politikára, az állami kiadások szerkezetére és az újraelosztás módjára.

A 2012-es választási reform jelentős mértékben átalakította a választási rendszert, növelve az egyéni választókerületek szerepét a listás képviselet rovására, amivel a Fidesz viszonylag alacsony szavazati aránnyal is kétharmados parlamenti többséget szerezhetett. Megerősítette a politikai dominanciáját, és ezzel párhuzamosan a kormány központosította a hatalmat, gyengítve a fékek és ellensúlyok rendszerét, például a Költségvetési Tanács jelentőségének csökkentésével.

A választási ciklusokhoz igazított költségvetési intézkedések Magyarországon is markánsan megfigyelhetők.

A 2014-es parlamenti választások előtt a rezsicsökkentési program bevezetése a háztartási energiaköltségek csökkentésével közvetlen pénzügyi előnyt biztosított a választóknak. A 2018-as választások előtt jelentős állami béremelések és a családok otthonteremtési kedvezményének (csok) bővítése növelte a fogyasztói bizalmat. A 2022-es választások előtt a kormány példátlan mértékű fiskális ösztönzőket vezetett be: a személyijövedelemadó-visszatérítés a családosok számára körülbelül 600 milliárd forintos terhet rótt a költségvetésre, emellett újra bevezették a 13. havi nyugdíjat, és jelentős béremelésekre került sor a közszférában, például az egészségügyi dolgozók esetében, akiknek bére 2016 és 2018 között 65 százalékkal emelkedett.

A választások utáni időszakban azonban rendszerint megszorító intézkedések következtek. A 2022-es választások után a kormány kénytelen volt részlegesen visszavonni a rezsicsökkentést, és csökkenteni az állami kiadásokat a költségvetési hiány megfékezése érdekében. Ez a fiskális megszorítási hullám a korábbi választások után is megfigyelhető volt, például 2014-ben és 2018-ban, amikor a választásokat követően szigorúbb fiskális politikát alkalmaztak a választási költekezések ellensúlyozására.

Tabellini és Persson modellje szerint ha a politikai intézmények nem elég erősek, a kormányzat hajlamos lehet felelőtlen fiskális politikát folytatni. Magyarországon a 2010 utáni átalakítások a médiatúlsúllyal együtt ezt a tendenciát erősítették, és gyengítették a kormányzati gazdaságpolitikai döntések társadalmi ellenőrzését. 2023-ban a költségvetési hiány elérte a GDP 4,5 százalékát, miközben az EU-s forrásokkal kapcsolatos viták tovább szűkítették az ország külső finanszírozási lehetőségeit, fokozva a fiskális kockázatokat.

A fenti folyamatokból következik, hogy ha a politikai döntések az aktuális hatalmi érdekeket szolgálják, a gazdaság láthatatlan keze megremeghet, és a hosszú távú jólét és társadalmi igazságosság alapjai meggyengülhetnek. A kérdés ma is éppolyan éles, mint Adam Smith idejében: vajon az állam képes-e a közjó őrévé válni, vagy saját hatalmának erősítése válik legfőbb céljává?

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkEgy jól finanszírozott munkanélküliségi rendszer nem teher, hanem az ország fejlődésének zálogaA Rajk Szakkollégium Neumann János-díjának idei díjazottja Raj Chetty, a Harvard Egyetem professzora.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkMiért kellenek demokratikus intézmények a jóléthez?A Rajk Szakkollégium videóinterjú-sorozatának első részében Daron Acemoglu beszél arról, miért nincs szinte sosem jólét demokratikus és nyílt intézményrendszer nélkül.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikk„A legtöbb ember valamilyen kapcsolaton keresztül talál munkát”Matthew Jackson, a Stanford Egyetem professzora arról beszél a Rajk Szakkollégium videóinterjú-sorozatában, hogy milyen szerepük van a hálózatoknak a oktatásban és a munkaerőpiacon.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Élet csok közgazdaságtan megszorítások nyugdíj országgyűlési választások rajk szakkollégium rezsicsökkentés Olvasson tovább a kategóriában