Hírlevél feliratkozás
Fazekas Dóra
2023. június 11. 15:44 Élet

Nem várhatunk tétlenül, ha klímasemleges Magyarországot szeretnénk

(A szerző a Cambridge Econometrics budapesti irodájának ügyvezetője. Az Ekonomi a G7 véleményrovata.)

Ebben a hónapban lesz három éve, hogy életbe lépett a hazai klímavédelmi törvény, amely azt az ambiciózus célt tűzte ki, hogy Magyarország 2050-re eléri a teljes klímasemlegességet. Vagyis az ország nem bocsát ki több üvegházhatású gázt, mint amennyit képes elnyelni.

A nemes cél kitűzésével hazánk egy szűk elitklubba iratkozott be, azonban a mindennapokban még egyáltalán nem látszanak a cél eléréséhez szükséges konkrét lépések, és egyre nagyobb kérdés, hogy a rohamtempóban közeledő 2030-as és 2050-es határidőkig pontosan milyen vállalásokat érhet el az ország.

Mi okozza ezt az ellentmondást az ambiciózus célok és a jelenlegi tétlenség között? Sokáig ugyanis nem várhatunk, sőt, egyes vélemények szerint már most el vagyunk késve és a klímaváltozást nem tudjuk kikerülni.

A lépések hiányáért a felelősséget kereshetjük az állami, szabályozói, vállalati és a fogyasztói körökben egyaránt, és úgy tűnik, hogy a közös nevező közöttük az, hogy a nap végén egyéni döntéseken és az egyéni érintettség mentén dől el, ki mit és mennyire vesz komolyan. Az egyéni döntéseket és az egyének érintettségének érzetét azonban számos félreértés, félremagyarázás és mítosz befolyásolja, amelyek úgy tűnik, elég hatékonyan akadályozzák, hogy valós változások induljanak be a kitűzött klímasemlegesség elérésére.

Vegyük sorra, melyek ezek a mítoszok, és miért vezet tévútra, ha nem engedjük el őket nagyon gyorsan.

Az egyik legtöbbet hallott ilyen mítosz az, hogy a klímasemlegeségre történő átállás drága. Persze, valóban költségekkel jár az átmenet, azaz a gazdaság, az intézmények és a hétköznapi életünk átállítása fenntartható, karbonsemleges működésre. Három fontos tényező is árnyalja azonban a költségekről szóló képet.

Az egyik, hogy a jelenlegi, szennyező működés fenntartása is rengeteg befektetéssel jár: az energiarendszereinket, az épületállományunkat, a termelőeszközöket folyamatosan megújítjuk működőképességük fenntartása, a hatékonyság javítása és a szükséges fejlesztések érdekében. Ha tehát amúgy is költenünk kell rájuk, miért nem költünk máris egy modernebb, fenntartható technológiára? Persze, ez lehet, hogy (most még) drágább, de a különbség csupán annyi, amit a pillanatnyilag drágább technológia jelent, és nem lehet a teljes beruházási igényt a fenntarthatósági törekvések számlájára írni, mert a befektetések egy részére a hagyományos technológiák mellett is szükségünk lenne. Ha így nézzük, már sokkal kisebb a pluszberuházás mértéke.

A második tényező az, hogy a javasolt beruházások nagy része olyan, ami hosszú távon pénzügyi értelemben is megtérül, hiszen az épületek hőszigetelése, az energiahatékonysági beruházások, a közlekedés elektrifikációja, a megújuló áramtermelés olyan megoldások, amelyek a kezdeti beruházások után csökkentik a rezsiköltséget, az üzemeltetési költségeket, javítják az olajimportáló országok külkereskedelmi egyenlegét is. Ráadásul, míg a pluszköltségekkel kapcsolatban csillagászatinak tűnő számokkal találkozunk, a valóság az, hogy egy átlagos ország éves GDP-jének 2 százaléka körül alakulna ez a beruházási igény. (Összehasonlításképpen, ez a mérték megegyezik a jelenleg a NATO-tagországoktól elvárt katonai kiadásokkal, és bár nem minden ország költ valóban ennyit a védelmi szektorra, még egyik tagország sem rokkant bele.)

A harmadik tényező, ami árnyalja az átállás költségességének kérdését, az az át nem állás, azaz a tétlenség költsége. Természetesen, míg az átállás költségei ma jelentkeznek, addig az át nem állásból eredő költségek csak később, viszont ezek tetemesek. A jelenlegi számítási modellek azt mutatják, hogy 2030 és 2040 között olyan fordulópontok jönnek el, amelyek visszafordíthatatlan változásokat eredményeznek a környezetünkben és a bolygó klímájában. Az ezekhez való alkalmazkodás költsége felmérhetetlen, annak költsége pedig végképp elképzelhetetlen, amit azok a változások okoznak, amelyekhez az emberiség nem fog tudni alkalmazkodni, legalábbis a Föld egyes területein.

A hőmérséklet emelkedésének gazdaságra gyakorolt negatív hatásait becslő szakirodalom alapján az úgynevezett krónikus fizikai kockázatok, tehát az a termelékenységcsökkenés, amit a magasabb átlaghőmérséklet okoz (pl. mezőgazdasági terméshozamok csökkenése, a szabadban végzett munkák fokozódó nehézségei), akár a GDP kétharmadát is eltüntetheti a század végére, ha tétlenül követünk egy 4°C-os felmelegedéssel járó pályát. (Ebben a becslésben még nincsenek benne az akkut, tehát a természeti katasztrófák okozta károk és azok költségei.)

A második leggyakoribb mítosz az állam szerepével és lehetőségeivel kapcsolatos. A számos lehetséges szereplő közül az egyes államok és kormányok merülnek fel, mint a legfontosabb szabályozó, finanszírozó és innovációs szereplő. Számos vélekedés szerint azért lehetünk optimisták a klímaváltozással szembeni esélyeink kapcsán, mert rengeteg olyan új megoldás és technológia születik meg a közeljövőben, amit ma még nem ismerünk, és jelentős változásokat érhetünk el használatukkal. 

Ez a technooptimista megközelítés azonban olyan mértékű kutatás-fejlesztést feltételez, amelynek mértékét nem lehet egyetlen állami, kormányzati szervtől sem egyedül elvárni, csakis a magánszféra jelentős közreműködésével, az állami és magánforrások együttes ráfordításával lehet elérni.

Jelenleg az EU tagországok átlagosan az éves GDP-jük 2-3 százalékát költik K+F-re, ami a probléma jelentőségéhez képest nem túl nagy és mindenképpen növelendő arány. Magyarul tehát ne várjuk a sült galambot, a vállalati és magánszféra körében a K+F legalább akkora mértékben lesz szükséges a változáshoz, mint amit az állami K+F-költésektől várunk.

Harmadsorban, a rövid távú tervezés mítoszát – vagy inkább szokását – szükséges feladni minél előbb, hogy a mai lépéseink valóban a hosszú távú jövőt szolgálják. A gazdasági élet szereplői – és ezen belül a pénzügyi szféra különösen – jellemzően egy-ötéves tervezési periódusokban gondolkodik. A klímaváltozás és a klímasemlegesség elérése kapcsán ez azért végzetes hiba, mert a legtöbb ránk váró brutális változás ezen a néhányéves horizonton túl helyezkedik el. Így, akik nem emelik ki a fejüket a homokból, olyan beruházásokat támogatnak mai befektetési döntéseikkel, amelyek egyrészt nem szolgálják az új, fenntartható megoldások kellően gyors bevezetését, másrészt nem veszik figyelembe az őket is érintő elkerülhetetlen változásokat.

A következő lerombolandó mítosz szerint az egyéni döntések hatása túl kicsi ahhoz, hogy jelentős változást lehessen elérni a klímasemlegesség érdekében, így pedig az egyének felelőssége is korlátos a klímaváltozás elleni harcban. Ezzel szemben számos kutatás mutatta ki, hogy az emberek egyéni életmódváltása nagymértékben hozzájárulhat az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentéséhez. Főként, ha nagymértékben és kritikus tömeget elérve történnek, azt feltételezve, hogy a változás ragadós, „divatszerű” lesz. Ilyen kiemelt területek jellemzően a közlekedés (mobilitás), az élelmiszerfogyasztás és a lakhatás.

Természetesen az egyének akkor kerülhetnek döntési helyzetbe, ha az őket körülvevő rendszerek ezt lehetővé teszik – magyarul megjelennek és választhatóvá válnak a fenntartható megoldások, termékek és szolgáltatások, illetve, ha a közösségi érdek a magánérdek elé tud helyeződni, amihez pedig edukációra van szükség.

Jelentős mértékben fogja vissza az azonnali, helyi és egyéni cselekvés mértékét az a mítosz is, ami a problémát csak a kibocsátáscsökkentés kérdésére szűkíti le. Környezeti szempontból a klímaváltozás jóval több, mint pusztán CO2, ÜHG-, vagy felmelegedési probléma. Területekre lebontva a klíma átalakulása a vízgazdálkodást, a mezőgazdaságot, a nyersanyagok elérhetőségét, a termelékenységet és az ellátási, szállítási láncokat jelentősen befolyásoló környezeti anomáliákkal jár együtt – gondoljunk a hazánkban is egyre gyakrabban jelentkező súlyos aszályok és az ezt felváltó villámárvizek és viharok okozta károkra.

A környezet megváltozása ráadásul sok esetben egymást erősítő tényezővé válhat a gazdaság és a társadalom számára. A kevesebb víz nem csak a mezőgazdaságra vagy a lakosságra közvetlenül fejt ki negatív hatásokat, de csökkentheti az áramellátást is, hiszen az erőművek hűtővizet használnak, és a mostanában épülő akkumulátorgyárak is jelentős vízfelhasználók lesznek – ha lesz miből. E mellett a Föld eltartóképessége véges és az ellátóképesség területi eloszlása is megváltozik a klímaváltozás hatására, ez pedig a jövőbeli gazdasági növekedés és bővülés természetes és egyértelmű gátjává válik. Éppen ezért az alkalmazkodás, az úgynevezett klímaadaptáció egyre inkább mai döntéseket kíván meg annak érdekében, hogy élhető, vagy inkább túlélhető, legyen a jövő.

De mind közül talán a leginkább és leghamarabb lerombolandó mítosz az, amely szerint elég, ha változatlanul hagyjuk a dolgokat, a környezeti változásokat már ezzel is mérsékelhetjük, legfeljebb 2-3 fokkal emelkedik a hőmérséklet. Mivel a változások már most javában hatnak ránk és környezetünkre, egyre erősebbekké válnak és a következő évtizedekben az egyes átbillenési pontokat elérve exponenciális mértéket öltenek, ez a környezeti-társadalmi mítosz egyenesen nem igaz. Minél később változtatunk, annál erősebb és kiszámíthatatlanabb környezeti és társadalmi hatásokkal kell szembenéznünk.

Minden számítás szerint a legszegényebbek lesznek a társadalmilag legsérülékenyebb rétegek a klímaváltozás szempontjából

Az élőhelyeik kitettsége jellemzően nagyobb, a lehetőségük, hogy felismerjék az őket fenyegető változásokat kisebb, az egyéni vagy közösségi befektetésekhez szükséges tőkéjük pedig összemérhetetlenül kevesebb, mint más rétegek esetében, így az őket érő hatások drámai társadalmi változásokat indítanak el (éhínség, egészségügyi problémák, elvándorlás, lázadások).

Tehát éppen a fentiek ellenkezője tűnik a legjobb receptnek: minél hamarabb kezdjük el, annál kisebb költséggel és erőfeszítéssel, és annál nagyobb hatással tudunk változást elérni. Ehhez az kell, hogy az egyéni és társadalmi felelősség egyaránt jelentkezzen, és az egyedül a rövid távú – politikai, gazdasági és társadalmi – érdekeket szem előtt tartó gondolkodás megváltozzon.

Ehhez talán reménysugár lehet, hogy a klímasemleges átmenet egyúttal jó üzlet is. Egyre többen fektetnek megújuló energiába, ESG-alapokba, új technológiákba és más fenntartható eszközökbe. A Cambridge Econometrics közgazdasági számításai alapján átlagosan tizenkétszeres megtérülést mutattak ki minden egyes dollárra, amit az éghajlatváltozás hatásaihoz való alkalmazkodásra (klímaadaptációra) fordítanak a jövőben tíz feltörekvő ázsiai és afrikai országban. Ha a változásra alapozott üzlet ennyire jövedelmező, akkor minden bizonnyal el fog terjedni, és ha valami (pl. egy új technológia vagy üzleti modell) elterjed, azt még több szereplőnek éri meg átvenni. 

Azok a kormányok, intézmények, cégek és magánszemélyek, akik tehát most lépnek, versenyelőnyre tehetnek szert a később ébredőkhöz képest. A mítoszok életben tartása helyett ezt kellene elősegíteni most kiszámítható szabályozással és a változtatásra ösztönző feltételek kialakításával. 

A Cambridge Econometrics és a Green Policy Center június 1-jén tartott klímasemlegességi konferenciáján is ezekről a mítoszokról és a szükséges lerombolásukról esett szó. A felszólalásokat és szakmai beszélgetéseket itt nézhetik vissza az érdeklődők.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Élet klímasemlegesség klímavédelem üvegházhatású gáz Olvasson tovább a kategóriában

Élet

Stubnya Bence
2024. június 20. 13:50 Élet, Közélet

Cserben hagyják Nagy Mártont a nagy állampapírkamatokat bezsebelő magyarok

Idén a lakosság egy része jelentős kamatjövedelemhez jut állampapírok után, de a többségük nem költeni akar belőle, ahogy a kormány szeretné, hanem újra befektetné.

Hajdu Miklós
2024. június 20. 08:14 Élet

Magyarországon még csak hőségriadó van, de Görögországban már áldozatokat is szedett a meleg

Hiába maradt abba a felmelegedésre rásegítő El Niño, a globális hőmérsékleti csúcsok továbbra is folyamatosan dőlnek.

Torontáli Zoltán
2024. június 19. 06:00 Élet, Közélet

Inkasszóval és késlekedéssel szorítja a pénzügyi hurkot Budapesten a kormány

Eddig 30 milliárd forintot inkasszált a kincstár az állammal perben álló fővárostól, amely a neki járó uniós pénzek jelentős részéhez azért nem jut hozzá, mert a pályázatokat nem írták ki.

Fontos

Torontáli Zoltán
2024. június 20. 05:05 Pénz, Vállalat

Miért emelik a cégek az áraikat a várható idei infláció többszörösével?

A béremelésekhez és a verseny hiányához is köze van annak, hogy néhány szolgáltató szektorban a tavalyi inflációt közelítő mértékben emelték idén az árakat.

Mészáros R. Tamás
2024. június 19. 05:03 Közélet

Az EU-csatlakozás korunk legnagyobb gazdasági csodája

A 2004-es bővítés globális összevetésben is példátlan felzárkózást hozott a térségünkben. Egy erről szóló friss tanulmány a magyar gazdaságpolitikát és az ukrán csatlakozásról szóló vitákat is más megvilágításba helyezi.

Torontáli Zoltán
2024. június 18. 16:30 Tech, Vállalat

Közép-kelet-európai versenytársak szorítják ki a magyar tőkét a magyar e-kereskedelemből

A Foxpost eladása újabb jele annak, hogy a régióban hosszabb távon a magyar cégek nem rúgnak labdába.