(Az Ekonomi a G7 véleményrovata.)

Az elmúlt hetekben nagy vihart kavart, hogy a magyar háztartások tényleges fogyasztása az egyik legalacsonyabb az EU-ban. Nagyon fontos, hogy ezt ne keverjük össze a vagyoni helyzetükkel: nem azt mondja ezzel az Eurostat, hogy a magyarok a legszegényebbek között vannak az unióban. Hanem azt mondja, hogy az adott évben keveset fogyaszthattak. Természetesen ha tartósan, évről évre fennmarad a relatíve alacsony fogyasztás, akkor valóban szegényebbek lesznek, hiszen akkor kisebb autót, kevesebb ruhát és lukasabb ereszcsatornát fognak tudni csak felhalmozni.

A gazdasági nemnövekedés szükségességének híveként nem gondolom, hogy a fogyasztás öncél lenne. Arra azonban tekintettel kell lennünk, hogy Magyarországon nagyon sok ember fogyasztási szintje nyomorúságos. Azaz az ő fogyasztásuknak nőnie kellene, miközben összesített GDP-nk és az azzal járó szén-dioxid-kibocsátás és anyaghasználat már nem nőhet tovább, ha be akarjuk tartani a párizsi klímaegyezményben tett vállalásunkat. (Zöld növekedés nincs, az egy mítosz.) Azaz ma már sokkal inkább az elosztási kérdésekre kellene koncentrálni, mint a növekedésre.

De van egy igen jelentős oka annak, hogy a háztartások fogyasztása ilyen alacsony. Egy mutató, ami ritkán kerül elő: a GDP béraránya.

Ez pedig Magyarországon nagyon alacsony, és ráadásul hosszú ideje csökkenő!

Miért nagyon alacsony a bérarányunk?

A magyar munkavállalóknak az ENSZ Munkaügyi Szervezete (International Labour Organisation, ILO) adatai szerint mindösszesen 9 százaléka szakszervezeti tag, ám szakszervezeti vezetők privát beszélgetésekben már ebben az arányban sem bíznak. Nyugat-Európában a szociáldemokrata jóléti államok korszakában ez az arány sokkal magasabb volt, a skandináv államokban még mindig 60-80 százalék között van. Az ILO és számos munkaügyi közgazdász kutatásai szerint egyértelmű összefüggés van egyik oldalról a szakszervezeti tagsági arány és a kollektív szerződések lefedettsége, illetve másik oldalról a GDP-n belül mért bérarány között.

Hogy Magyarországon a munka világának osztálykonfliktusaiban a munkavállalók alulmaradnak, annak egyértelmű folyománya az európai viszonylatban is legtőkebarátabb munka törvénykönyve megszavazása, illetve a „rabszolgatörvény”.

Az ILO bérarány/GDP adatai mutatják, hogy mennyire alacsony a munka részesedése a gazdaságban megtermelt hozzáadott értékből:

Az összehasonlításként feltüntetett holland bérarányból látható, hogy kapitalista viszonyok között is kiharcolható sokkal magasabb bérarány, ha megfelelően militáns a szakszervezet. A magyar arány ma 47,6 százalék, míg 2006-ban még 55,8 százalék volt. Jellemző egyébként, hogy a magát baloldalinak valló 2005-2010 közötti kormányzás idején is vagy 5 százalékponttal romlott ez a mutató. Ahogy látható az ábrán, Hollandiában a 66 százalék körüli értékek sem ritkák. Azaz nemcsak hogy sokkal magasabb a holland GDP, de ráadásul még sokkal magasabb arányát is viszik haza a hollandok bér formájában.

A rendkívül alacsony magyar bérarány elsődleges oka, hogy a magyar munkavállalók többségében nem hajlandók belépni szakszervezetbe. Ebből a szempontból nem lehet az érv, hogy nem bíznak a szakszervetek vezetésében. A szakszervezet ugyanis önkormányzó testület. Ha valaki tag lesz, jelöltetheti magát, jelölhet másokat, és leválthatja a vezetést. Ugyanúgy, mint a kormány esetében, a közösképviselő-választáson vagy a madártani egyesület vezetőségének megválasztásakor. Tömeges szakszervezeti tagság nélkül csak a bérarány folyamatos romlása várható.

Ahogy azt Pierro Sraffa, a Cambridge-i Egyetemen dolgozó elismert olasz közgazdász bebizonyította, a hozzáadott érték elosztása a bér és a profit között nem a neoklasszikus termelési függvény szerint történik, azaz nem a két termelési tényező egyébként sem függetleníthető termelékenysége szerint, hanem a két fél nyers érdekérvényesítő erejének megfelelően. A magyar munkavállalók nem egyszerűen csak az alacsonyabb termelékenységnek megfelelően keresnek kevesebbet, hanem a megtermelt hozzáadott értéknek is kisebb részét viszik haza. Ennek elsősorban az az oka, hogy sokkal kisebb arányban vesznek részt szakszervezetben, illetve harcolnak ki kollektív megállapodásokat.

Szakszervezeti tagsági arányok (kék), illetve a kollektív szerződéses lefedettség aránya (zöld) egyes országokban. Forrás: ILO

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Adat bérek fizetések munka rabszolgatörvény szakszervezet Olvasson tovább a kategóriában