(A szerző a Raiffeisen vezető elemzője. A Zéróosztó a G7 elemzői szeglete.)

A híres amerikai közgazdász, Arthur Melvin Okun alkotta meg az úgynevezett gazdasági diszkomfort indexet az 1960-as végén, amikor az Egyesült Államok elnökének gazdasági tanácsadó bizottságát vezette. Az indexet az infláció és a munkanélküliségi ráta alkotja, a kettő egyszerű összeadásából származik.

Okun célja az volt az egyszerűen előállítható és közérthetően kommunikálható mutatóval, hogy az a gazdaság állapotát és általában az emberek gazdasági közérzetét képezze le. Könnyen belátható, hogy ha valahol egyszerre emelkedik az infláció és a munkanélküliségi ráta, akkor ott nagyon rosszul megy a gazdaság, és egyre elégedetlenebbek az emberek is. Ennek pedig politikai következményei szoktak lenni a demokráciákban. A mutató a stagflációval jellemezhető 1970-es években vált népszerűvé, amikor pont ezt történt – vagyis magas munkanélküliségi ráta mellett magas volt az infláció -, és általában Okun-féle boldogtalanság indexként (angolul misery index) hivatkoztak rá.

A későbbiekben egyébként számos javaslat érkezett az index továbbfejlesztésére, de a stagfláció leküzdése, valamint a közgazdasági gondolkodás szofisztikálódása eredményeképpen a mutató veszített fontosságából. Azonban a koronavírus-válság eredményeképpen világszerte megemelkedő munkanélküliségi ráta és a poszt-Covid inflációs környezet miatt érdemes lehet leporolni újból, és ránézni, vajon mit mutat.

A következő bekezdés bemutatja azokat a javaslatokat, amelyek az eredeti gazdasági diszkomfort index kiegészítését célozták, majd annak a vizsgálata következik, hogy az elmúlt időszakban hogyan alakult a magyar index, illetve EU-s összehasonlításban hol szerepelt és most hol szerepel Magyarország. Végül pedig arról lesz szó, hogy miért van értelme foglalkozni ezzel a mutatóval 2022-ben, és mit mond számunkra.

Érdemes azzal kezdeni, hogy mivel a társadalomban viszonylag kevés képzett makroközgazdász van, de a gazdaság helyzete valamennyire mindenkit érint és érdekel, ezért van helye olyan mutatóknak, amelyek az emberek számára közérthetően összefoglalják azt, hogy mégis mi történik a gazdaságban. A sokat emlegetett és hivatkozott GDP (bruttó hazai össztermék) sok mindenre használható, de arra nem alkalmas, hogy az emberek gazdasági közérzetét és annak változását ebből vezessük le. (Elsősorban azért, mert a hétköznapi élettapasztalatoktól rendkívül elvonatkoztatott a mutató, továbbá a gazdasági teljesítményből származó jövedelemből nem egyenlő arányban részesednek a különböző gazdasági szereplők, társadalmi csoportok.)

Az egy főre jutó vásárlóerő alapján mért GDP már valamivel közelebb visz a valósághoz, de az egyenlőtlen jövedelemeloszlásból származó problémákat nem oldja meg. Bár vannak eszközök az egyenlőtlenség és általában az életminőség mérésére (Gini-mutató, a Human Development Index, illetve annak kibővített mutatói), ezek egyrészt túlontúl komplexek, másrészt pedig szintúgy nem alkalmasak arra, hogy teljes képet adjanak a gazdasági közérzet alakulásáról (nem is arra dolgozták ki őket). Be kell érni tehát a tökéletlennel, vagy másképpen fogalmazva, a második legjobbal.

Ezért zseniális az Okun-féle mutató, amelyik a gazdaság két olyan vetületét veszi számba, amelyek meghatározóak a hétköznapi élettapasztalatainkban: van-e munkánk, és mennyire értéktelenedik el a jövedelmünk. Ráadásul ezt hihetetlen egyszerűséggel oldja meg: egyszerű összeadással.

A közgazdászok azonban nem elégedettek egy ilyen szimpla megoldással. Számtalan – jogos – kritikát fogalmaztak meg a mutatóval kapcsolatban. Az első észrevételük az volt, hogy ugyan sem a magas infláció, sem a magas munkanélküliség nem jó, de ha mérlegeljük a kettőt, akkor nagyobb súlya van a foglalkoztatási problémáknak, és született olyan javaslat, hogy a munkanélküliségi ráta ne szimplán kerüljön az indexbe, hanem 1,7-szeres szorzót alkalmazva. (Az némileg homályos, hogy miért éppen 1,7-tel, de persze innentől kezdve elszabadulhat a fantáziánk, és szinte tetszőleges szorzószámokkal bolondíthatjuk meg az eredeti modellt.)

A későbbiekben arra érkezett javaslat, hogy a mutatót egészítsék ki egyéb fontos gazdasági indikátorokkal (például a GDP növekedési ütemével, a hosszútávú reálkamattal, a lakásár- és a részvényindexekkel), azoknak valamilyen súlyozott formájában. Az Okun-index egyik továbbfejlesztett változata például a HAMI-index (Hanke’s Annual Misery Index, Steve Hanke amerikai közgazdászprofesszor nevezte el saját magáról) amelyik a munkanélküliségi és inflációs ráták mellett a banki hitelkamatlábakat is számba veszi, és az egészet a GDP-változással korrigálja.

Vannak olyan javaslatok is, hogy ne az inflációt vegyük alapul, hanem annak eltérését az inflációs céltól (illetve annak az abszolút értékét, mert az sem jó, ha magasabb, de az sem, ha alacsonyabb, mint a cél), illetve, hogy a tartós munkanélküliségi ráta kerüljön csak bele az indexbe. Valamint az is, hogy a reáljövedelem mutatóját is szerepeltetni szükséges. Valójában az eredeti mutatót számtalan formában lehetséges módosítani, és mindegyik mellett lehet jogos közgazdasági érveket felhozni. Azonban – a különböző indikátorok között a gazdasági ciklusokban jellemző együtt mozgások miatt – az eredeti mutatóhoz képest a kiegészített modellek eredményei minőségileg mást nem nagyon tudnak mutatni. Ezért érdemesnek tűnik az egyszerű eredeti modell mellett maradni.

Mit mutat tehát a gazdasági diszkomfort index a nyomorúságos koronavírus-válságot követően, a tomboló poszt-Covid infláció időszakában? Ha közvetlenül a válságot megelőző, 2019. végi adatokat vetjük össze a 2022. év eleji mutatókkal, akkor azt látjuk, hogy az EU-átlagindex 8 százalék környékéről 12 százalék körülire emelkedett (ugye itt a magasabb szám mutatja a rosszabb helyzetet). Ez elég jelentős romlás. Egyébként hasonló volt 1976-ban az Egyesült Államokban is az index értéke, amire azt mondta a választási kampány során Jimmy Carter, hogy ilyen teljesítmény mellett nem lenne szabad újraválasztani^*Bár esetében ez nem pontos kifejezés, mert Ford nem választás útján lett elnök, hanem Richard Nixon lemondása miatt. Gerald Fordot. (És erre nem is került sor – a sors fintora azonban, hogy Carter elnöksége végére közel 20 százalékra szökött a mutató, és őt sem választották újra).

Magyarországon a válság előtt csak egy egészen kicsit tért el az EU átlagától a mutató, 2022 elején pedig éppen az EU-átlagot hozzuk. A válság során – a 13. és a 20. hely között lavírozva – végig a középmezőnyben voltunk. Nem meglepő, hogy a gazdasági diszkomfort index romlása 2019 végéhez képest is megfelel az EU átlagának.

Fontos hozzáfűzni azonban, hogy egymástól látványosan eltérő pályán mozog a mutató két komponense: 2020 során a munkanélküliségi ráta emelkedett, de az infláció csökkent, majd 2021-ben fordult a kocka, és javuló munkaerőpiaci mutató mellett immár a nagyon gyors áremelkedés okozza a romlást. Ez szerintem biztató jel, és egy újabb bizonyíték arra, hogy szó sincs az 1970-es évekre jellemző stagfláció újbóli visszatéréséről,

az infláció megugrását okozó tényezők elsősorban a gazdasági ciklus miatt vannak velünk, illetve egyszeri okai vannak.

Nem arról van szó, hogy ne lenne komoly probléma a magas infláció, és annak a kezelése ne lenne kiemelt gazdaságpolitikai cél. Sőt, a tartósan magas infláció elvezethet ahhoz, hogy a gazdasági növekedési ráta üteme csökken, és végső soron a munkanélküliségi mutató emelkedik. De ez egy sokkal kezelhetőbb helyzet, mintha romló munkapiaci körülmények között szállnának el az árak.

A gazdasági diszkomfort index romlása éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy szükség van gazdaságpolitikai beavatkozásra, és azt is megmutatja, hogy hol. Ebből a szempontból nem csoda, hogy a monetáris politika mellett a kormányzati politika is cselekvésre szánta el magát. A fogyasztói árakba történő beavatkozás egyáltalán nem hazai sajátosság, igaz, a módszerek eltérnek: vannak példák a direktebb és közvetettebb beavatkozásra is. Magyarországon az előbbieket alkalmazzák.

Fontosnak tartjuk a használható tudást nyújtó elemzéseket, a higgadt, szakértői véleményeket. A rovat támogatója a Boston Consulting Group.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA gyorsuló inflációt egyedül nem képes megfékezni a jegybankHa a választást követően nem körvonalazódik gazdaságpolitikai fordulat, a külső nyomás enyhülése nem lesz elegendő ahhoz, hogy a hazai infláció visszatérjen az egyensúlyi szintjére.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkLesz-e 10 százalék felett a választások után az infláció?Az árkorlátozások fékezik a pénzromlást, de egyre láthatóbbak a káros mellékhatásaik. Mi lesz, ha hagyják őket kifutni április végén, május közepén?

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkHogyan számolták ki a hivatalos inflációt, amikor a járvány miatt minden a feje tetejére állt?Normális időkben alig módosul az inflációszámítás hátterében álló fogyasztói kosár összetétele, a járvány miatt azonban a KSH kénytelen volt néhány termék súlyán nagyobbat változtatni.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Pénz covid infláció koronavírus közgazdaságtan munkanélküliség válság Olvasson tovább a kategóriában