(Kiss-Dobronyi Bence a Cambridge Econometrics elemzője, az Ekonomi a G7 véleményrovata.)

2017-ben sokan idézték azt a tanulmányt, amely kiszámolta, hogy mindössze 100 vállalat felelős a globális szén-dioxid kibocsátás 71 százalékáért. Eközben az ENSZ Környezetvédelmi Programjának (UNEP) 2020-as jelentése két másik cikket idézve úgy számol, hogy a globális kibocsátás 65-72 százaléka kapcsolódik a háztartások fogyasztásához. A látszólagos ellentmondás feloldása a gazdaság működésében és az üvegházhatású gázok könyvelésében keresendő.

Az említett 100 vállalat jelentős része az energiaiparban és azon belül is a fosszilis üzemanyagok (pl. szén, olaj) kitermelésében és felhasználásában aktív. Üvegházhatású gázok (ühg) elsősorban ezeknek az üzemanyagoknak az elégetésekor keletkeznek. A könyvelési kérdés, ami eldönti, hogy kiket tekintünk „kibocsátónak”, itt merül fel. Ha a kitermelőket, az energiacégeket, akkor könnyen mondhatjuk, hogy ők felelősek a világszintű ühg-kibocsátás jelentős részéért. Azonban, ha azt nézzük, hogy hol használják fel az üzemanyagot, akkor rögtön a fogyasztók, a háztartások lesznek a legjelentősebb kibocsátók.

Önmagában persze egyik logika sem állja meg a helyét. Ha a most fosszilis üzemanyagokat termelő cégek egyik napról a másikra beszüntetnék a kitermelést és értékesítést, valószínűleg megjelennének új cégek, amelyek hajlandók lennének a fogyasztói igényeket kiszolgálni, ahogy ez jelenleg is történik. Ahhoz pedig, hogy a fogyasztói oldal „tűnjön el”, arra lenne szükség, hogy az összes kereslet egyszerre szűnjön meg (azaz, mindenki beszüntesse a fosszilis üzemanyagok használatát), másképpen rövid távon versenyelőnybe kerülhetnének azok, akik továbbra is használják a fosszilis üzemanyagokat.

Ebbe a helyzetbe érkezik az állam. Felismerve azt, hogy az emberek hosszú távú érdeke fűződik ahhoz, hogy a klímaváltozást korlátozzuk (nagyobb eséllyel kerüljük el a klímakatasztrófát), igyekszik módot találni az ühg-kibocsátás korlátozására. A cégek oldalát, az úgynevezett kínálati oldalt, régóta igyekszik szabályozni a szakpolitika. Ennek eszköze például az Európában bevezetett ETS-rendszer, amely kibocsátási kvótákhoz köti a cégek ühg-kibocsátását, ezzel megdrágítva a környezetszennyező működést.

Azonban a közelmúlt szakmai kutatásai azt mutatják, hogy ezek a lépések önmagukban nem elégségesek (részben azért is mert nem működnek hatékonyan). A másik oldalt, a keresletet, célzó intézkedések és kérdések sorra jelennek meg friss anyagokban, például az UNEP jelentésében, vagy éppen az IPCC (az ENSZ Éghajlat-változási Kormányközi Testülete) 2022-re várt új jelentésében, amely egy egész fejezetet szentel majd ezeknek a kérdéseknek.

Keresletoldali intézkedések

Ezek az elemzések elsősorban nem arról szólnak, hogy mit tehet a fogyasztó annak érdekében, hogy csökkentse a saját ühg-kibocsátását. Ez persze önmagában is fontos kérdés, és nyugodtan mondhatjuk, hogy ha látszólag kicsi is, de van szerepe az egyéni döntéseknek. A tudatos fogyasztói döntések, vagy az egyéni kibocsátás kiváltása önmagukban is hasznos és fontos lépések.

A klímaváltozás mérséklését keresleti oldalról megközelítő intézkedések ezekre építve mondják azt, hogy az államnak lehet szerepe abban, hogy a közösség és a környezet szempontjából jobb döntéseket hozhassanak a fogyasztók. A jobb döntéseket itt környezeti és „jóléti” szempontból érthetjük, tulajdonképpen olyan alternatívákat keresve a status quo fogyasztási szerkezetre, amelyek nem rontják (vagy javítják) a fogyasztók életminőségét, miközben környezetileg kevésbé károsak. Ezeket összefoglaló néven életmódváltásnak nevezik.

Életmódváltás

Az életmódváltásra több területen is úgy tekintenek, mint ami nagymértékben hozzájárulhat az ühg-kibocsátás csökkentéséhez. Főként, ha nagymértékben és kritikus tömeget elérve történnek, azt feltételezve, hogy a változás ragadós, „divatszerű” lesz. Ilyen kiemelt területek jellemzően a közlekedés (mobilitás), az élelmiszerfogyasztás és a lakhatás.

Az életmódváltás lehetséges módjainak kategorizálására jó módszer az elkerülés-átterelés-fejlesztés, vagy (angol elnevezése az „avoid-shift-improve” alapján) ASI-keretrendszer. A keretrendszer három részre bontja a lehetséges lépéseket:

1. Elkerülés alatt a „szükségtelen fogyasztás” elkerülését értjük, ide tartozhatnak olyan lépések, amelyek a közlekedésben megtett utat csökkentik vagy éppen az élelmiszerhulladék elkerülését célozzák.
2. Átterelés alatt a fogyasztás más, környezetbarátabb formákba való átirányítását értjük: például lehetnek olyan intézkedések, amelyek a tömegközlekedés felé terelik a fogyasztókat.
3. Fejlesztés alatt a meglévő szakpolitikákban talán legjobban képviselt irányt értjük: a meglévő technológiák hatékonyságának növelése révén csökkenthetjük a teljes energiafelhasználást.

A kiemelt területeken az ASI szerinti bontásban elérhető hatásokat az UNEP több tanulmány vizsgálata alapján például így mutatja be:

Összehasonlításul: az egy főre jutó ühg-kibocsátás az Európai Unió államaiban átlagosan évente 7,9 tonna CO2 per fő. Azaz, például az alacsony kibocsátású közlekedésre való átállással jó eséllyel ennek több mint 10 százalékát el lehetne kerülni. Ahhoz, hogy az 1,5 Celsius-fokos klímacélt – azaz a 2100-ig történő felmelegedés mértékének 1,5 Celsius fokra korlátozását – el tudjuk érni, a számítások szerint világszinten az egy főre jutó éves kibocsátás 2,1 tonna CO2-re történő csökkentésére lesz szükség 2030-ig. (Ez a szám nem azt jelenti, hogy Európában 5,8 tonna CO2-vel kellene csökkenteni az egy főre jutó éves kibocsátást, ugyanis a világszintű átlagba beleértendők a jóval alacsonyabb egy főre jutó kibocsátással rendelkező fejlődő országok is.)

Hogyan ösztönözzük az életmódváltást?

A fő kérdés tehát az, hogy milyen szakpolitikákat tudnak az államok bevezetni, amelyek a fogyasztókat végső soron az áhított életmódváltásra ösztönzik? Az ajánlásokat három csoportba oszthatjuk: a strukturális tényezők mellett a tájékoztatás és a közösségi normák kiépítése játszhat szerepet. A továbbiakban ezeket vesszük sorba.

Strukturális tényezők

A strukturális tényezők jelentősek az életmódváltás elérésében – az infrastruktúra állapota, a klímabarát lehetőségek megléte és használatának egyszerűsége kulcskérdések. Például, tud-e a tömegközlekedés egyenértékű (vagy előnyösebb) lenni az autós közlekedésnél, árat, színvonalat és elérhetőséget tekintve? Vagy, ha valaki kerékpáros közlekedést választ, akkor hátrányt szenved-e az autósokhoz képest? De könnyen nyúlhatunk olyan kevésbé infrastruktúra-fókuszú kérdéshez is, mint például, hogy megfelelőek-e a piaci ösztönzők ahhoz, hogy a húsmentes élelmiszerek mind pénzügyileg, mind kényelmi szempontból alternatívát kínáljanak a húsokhoz képest?

Más jellegű, de hasonlóan fontos „szükségtelen” fogyasztást elkerülő lépés lehet a javítható és hosszabb élettartamú eszközök gyártásának ösztönzése. A javításhoz való jog bevezetése például csökkentheti az elektromos eszközök gyártását és az ezzel járó környezeti terheket.

Tájékoztatás

A strukturális tényezők mellett a másik, szakpolitikai lépéseket megkövetelő terület a tájékoztatás és a kontextus meghatározása. Nem várhatjuk, hogy a fogyasztók tudatos döntéseket hozzanak, ha nem elérhetők számukra azok az információk, amelyek alapján döntést kellene hozniuk. Ilyen „informáló” intézkedés volt például az energiacímke bevezetése, de az Egyesült Királyságban próbálkoznak az élelmiszerek hasonló címkézésével is. A lényeg, hogy az arra fogékony fogyasztóknak lehetőséget adjanak arra, hogy az áron kívül más jellemzők alapján is összehasonlíthassák a termékeket.

Ugyanakkor idetartozhatnak olyan, a viselkedési közgazdaságtanból eredő elképzelések is, mint a fogyasztási döntés kontextusának megváltoztatása vagy az alapbeállítások módosítása. Például energiahatékonyság elérése az irodai termosztátok alacsonyabb alapbeállításával vagy alapbeállításként a zöldenergia felajánlása a fogyasztók számára.

Miközben általában elmondható, hogy a strukturális tényezők (pl. infrastruktúra, szabályozás) megléte alapvető a fogyasztói döntések megváltoztatásához, a második lépés szükségszerűen a tájékoztatás, amely felhívja a figyelmet a meglévő lehetőségekre.

Közösségi normák

Ezek után azonban felmerül egy harmadik tényező is – a közösségi normák kérdése. Ahhoz, hogy a fogyasztói döntések a közösség szempontjából hasznos irányba változzanak, szükség lesz arra, hogy az életmódváltás népszerű, elfogadott, sőt elvárt legyen. Ehhez pedig a közösségi normák változására van szükség.

Svédország esetében láthattunk példát arra, hogy mindez hogyan működhet a gyakorlatban: az állam kisösszegű repülési adót vezetett be, a közösségi normák szintjén pedig megjelent a „repülésszégyen”. Mindeközben az állami közlekedési hatóságot a kormány a légi utak vasúti alternatíváinak kidolgozására kérte fel.

Persze a keresletoldali ösztönzés sem csodafegyver. Ha egy elem is hiányzik az előzőleg tárgyaltak közül, könnyen zátonyra futhat. Ha az infrastruktúra és szabályozás nem áll rendelkezésre, vagy a gyártók (a kínálati oldal) nem kínálnak jó alternatívákat (pl. közösségi közlekedés, klímabarát étrend), vagy esetleg csak a fogyasztók nem tudnak a lehetőségeikről, nem tudják összehasonlítani a termékeket, az mind a keresletoldali beavatkozások kudarcához vezethet. Az pedig a szabályozók feladata, hogy ezek az elemek meglegyenek, erre pedig – ahogy a fenti példák is mutatják – megannyi kreatív lehetőség létezik már.

Ha pedig az elemek a helyükre kerülnek, majd egy trend beindul és közösségi normává válik, annak elvitathatatlan eredménye lesz. Az egyéni döntések összessége ugyanis maga válik „keresletté” a piacon, ami meghatározza azt is, hogy mit érdemes termelni. Így, ha az egyéni döntések önmagukban nem is mentik meg a világot, kis segítséggel, elérhetnek kritikus tömeget, onnan pedig már fordulópontot jelenthetnek.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Élet Világ egyéni döntés fogyasztó kereslet kínálat klímakatasztrófa klímaváltozás Olvasson tovább a kategóriában