A klímatudósok és a klímaváltozást kutató közgazdászok egészen máshogy ítélik meg, hogy mennyire lesznek súlyosak a felmelegedés hatásai: amíg ugyanis az előbbiek leginkább arra figyelmeztetnek, hogy totális katasztrófa és apokalipszis közeleg, az utóbbiak jóval kevésbé vannak megijedve.
A klímaváltozás gazdasági hatásait becslő modelljéért 2018-ban közgazdasági Nobel-díjat kiérdemlő William Nordhaus 2018-as tanulmányában 3°C-os felmelegedés esetén a globális GDP 2,1 százalékos visszaesését prognosztizálta, és még 6°C-os felmelegedés esetén is csak 8,5 százalékos visszaeséssel számolt. Ez nem tűnik brutálisnak.
Steve Keen, a University College London közgazdászprofesszorának friss tanulmánya szerint azonban a Nobel-díjas közgazdász modelljét téves feltételezésekre alapozta, és valójában csak ezért jelez előre ilyen viszonylag mérsékelt veszteségeket, amelyek a valóságban ennél sokkal súlyosabbak lesznek.
Nordhaus úgy számol, hogy a klímaváltozás mérséklésére fordított kiadások 4°C-os felmelegedés felett “érik meg”, tehát itt kezdik el meghaladni a hőmérséklet emelkedésének visszaszorításából és az alkalmazkodásból származó hasznok a visszaszorítás költségeit. Az amerikai közgazdász szerint ezért a mérsékelt – 50 dollár körüli – szén-dioxid-adó globális alkalmazása lenne a klímaváltozás elleni optimális gazdasági intézkedés.
Keen a The Conversationben közölt cikkében azt írja, két fő módszertani probléma van azzal, ahogy Nordhaus erre a következtetésre jut. Az egyik nagy probléma, hogy
a globális GDP 87 százalékát lefedő iparágakról feltételezi, hogy azokra nem lesz hatással a klímaváltozás.
Lényegében ide veszi az összes olyan iparágat, amely föld alatt, vagy zárt helyen üzemel. Többek között például a feldolgozóipart, a bányászatot, a közlekedést, a kereskedelmet, a kommunikációt, a pénzügyi szolgáltatásokat, a nem tengerparti ingatlanpiacot, és az állami szolgáltatásokat.
Ami Nordhaus modelljében veszélyeztető ágazat, az lényegében csak a mezőgazdaság, a halászat és az erdőgazdálkodás. Ez a feltételezés azonban Keen szerint gyakorlatilag összekeveri az időjárást és a klímát. A klímaváltozás ugyanis nemcsak magasabb átlaghőmérsékletet, hanem szélsőségesebb klimatikus viszonyokat is eredményez. Az erdőtüzekben pedig ugyanúgy pusztulnak a gyárak, ahogy a termőföld, vagy az erdők.
Keen szerint a másik fő probléma statisztikai jellegű, ugyanis Nordhaus modellje 3°C-ig – Keen szerint klímakutatókra tévesen hivatkozva – a felmelegedéssel egyenesen arányosan növekvő károkkal számol. Csakhogy még azok a kutatók is 0,5 és 2°C között jelentkező fordulópontokkal számolnak, akikre Nordhaus hivatkozik. Ilyen fordulópont például az északi sarkkör olvadásának az a szintje, amikortól már nem lehetne megakadályozni a jégtakaró eltűnését.
Egy másik, a grönlandi jégtakaró olvadásával foglalkozó, tavaly publikált tanulmányában egyébként maga Nordhaus is elismeri, hogy nem képes megfelelő pontossággal felmérni a fordulópontok okozta kockázatokat, és azokat a komplex kölcsönhatásokat sem, amelyek a fordulópontokon keresztül a klímaváltozás dinamikáját befolyásolják.
Keen szerint Nordhaus hibáinak jelentősége azért óriási, mert a klímaváltozás elleni intézkedéseknél a döntési helyzetben lévő politikusok szívesebben alapozzák a döntéseiket egy kevésbé súlyos károkat előrejelző Nobel-díjas közgazdász tanácsaira, mint a nagyobb kockázatokra figyelmeztető klímatudósokéira, akik az önmagukban is nagy jelentőséggel bíró rendszerek pusztulását szokták előtérbe helyezni.
Élet
Fontos