K. Ferenc azt gondolhatta, hogy belefér, amit csinál, hiszen a nyertesek oldalán van. A kormány számtalanszor kinyilvánította, és tettekkel is igazolta, hogy a magyar tulajdonban lévő kiskereskedelmi csoportokat támogatni fogja. K. Ferenc és ebesi központú bolthálózata 2012-ben vált ki a magát nemzeti láncként bemutató CBA-ból, és rövidesen jelentős – már-már gyanúsan nagy arányú – nyereséget ért el. A több milliárd forint profit leadózását aztán egy olyan átlátszó trükkel kerülte el az adóhivatal szerint, hogy többek között egy Dubaj melletti címre bejegyzett cégen folyatta át a pénzt. Ezzel együtt kulturálisan nem tűnt olyan figurának, aki a nemzeti rendszer ellensége lenne: nagy, de ódivatú balatoni villa, hajdúszoboszlói szálloda, vadászat, pálinkafőzés.

Ehhez képest az augusztusi letartóztatásáról szóló NAV-os videóban még a házban talált 10 hektoliter pálinkát is baljós, bűnözésre utaló jelként mutatta be a hatóság. Pedig az otthoni pálinkafőzés legalizálása volt a legszimbolikusabb Orbán Viktor 2010-ben kezdett felforgató erejű reformjai között.^*Ugyanakkor jelentette be ezt a lépést – nem sokkal 2010-es hatalomra kerülése után -, amikor a személyi jövedelemadó egykulcsossá tételét is. A lefoglalt 10 hektoliter persze sokszorosan meghaladja a magánfőzőknek engedélyezett 86 literes maximumot.

Valójában K. Ferenc története nem olyan különleges. Olyan gazdasági szereplők és politikusok hosszú sorába illeszkedik, akik sokáig a rendszer kegyeltjeinek gondolhatták magukat, ám egyszer csak valami miatt kívül találták magukat ezen a körön. A rendszeren kívül pedig különböző súlyosságú kedvezőtlen fejlemények érték őket. Ezek spektruma a kedvezőbb oldalon a jó üzletek vagy a hatalom elvesztésénél kezdődik, és egészen a börtönbüntetésig durvul. Ez a fenyegetés folyamatosan ott lebeg a rezsim mostani kedvezményezettjeinek feje fölött.

Ha a fideszes kiválasztottaknak is félnivalója van, akkor mit mondjanak a kishalak az üzleti életben, akik az egyre hatékonyabban dolgozó NAV-val találják szembe magukat? Amennyire követni lehet különböző mutatókból, a magyar gazdasági élet valóban fehéredik évek óta, és ebben jelentős szerepet játszik a magyar állam, amelynek intézményei egyre szofisztikáltabb eszközöket vetnek be a visszaélések felgöngyölítésére.^*A hétköznapi korrupció egy olyan jelenség – a hálapénz intézménye – miatt rossz még mindig Magyarországon, amit sokan nem is tartanak korrupciónak, és az egészségügyi rendszer nehezen kiirtható része lett. Rendőrök megvesztegetése például azonban jóval ritkábban fordul elő.

Ez alapján akár úgy is tűnhetne, hogy nem lehet már lopni olyan könnyen ebben az országban, mint eddig.

Csakhogy ez távol áll a valóságtól, és éppen a kormányzattal összeépült üzleti érdekkörök folytatnak minden korábbinál nyíltabb fosztogatást. A nagy politikaközeli vagyonfelhalmozás mindenki szeme előtt történik, ha követjük az üzleti híreket, nehéz nem észrevenni, már a ködösítéssel sem törődnek túlzottan.

Ez teljes zavart okoz a magyar gazdasági életben, mert a hatalom által küldött üzenetek alapján nem világos, hogy kinek mit szabad megtennie. A politikai hatalom és a vagyonszerzés egyre szorosabb összefonódása, ezzel egyidejűleg a hátországon belüli félreállítások és az általános gazdasági körülmények fehéredése együttesen egy olyan helyzetet teremtett, amit hosszú távon biztosan nehéz lesz fenntartani. Ha egy szűk réteg bármit megtehet, mindenki más viszont úgy érzi, hogy neki egyre feszesebben be kell tartania a játékszabályokat, akkor az a rendszer egésze legitimációjának elvesztésével fenyeget.

Ki lophat?

Minden politikai-gazdasági berendezkedés legfontosabb kérdése, hogy ki lophat. Vagy kevésbé direkten fogalmazva, milyen gazdasági szereplők számára megengedett, hogy a piacon értékelhető gazdasági teljesítmény nélkül tegyenek szert többlet erőforrásokra, járadékra, tőkére és vagyonokra. Ez leegyszerűsítve két dolgon múlik: az állam képességein – tehát hogy mennyire állnak rendelkezésére olyan eszközök, amelyekkel az apparátus biztosítani tudja a szabályalapú gazdasági rend működését -, illetve az állam szándékain. Ez utóbbit főként az befolyásolja, hogy az államapparátus politikai irányítása milyen célokat tűz ki a szervezet elé.

A Fidesz 2010-es hatalomra kerülése után gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy a kormány átfogó módon be kíván avatkozni a gazdasági tulajdonviszonyokba. Ez nemcsak a nyíltan is vállalt absztrakt százalékokról szólt^*Orbán Viktor miniszterelnök elmondta, hogy a médiában, a pénzügyi szektorban, az energetikában és a kiskereskedelemben is 50 százalék feletti magyar tulajdont szeretne látni., hanem egy saját, nem üzleti, hanem politikai-hatalmi elven működő pénzügyi háttér kiépítéséről is. Sokáig úgy tűnt, hogy ezzel a céllal bármit megtehet és bármilyen eszközt felhasználhat a kormány és a vele összehangoltan mozgó gazdasági szereplők.

Mint azt egy 2016 tavaszán megjelent cikkben bővebben bemutattam, a gazdaságnak azokban a szektoraiban, amelyek természetüknél fogva védettek a nemzetközi versenytől, vagy nehéz őket elmozdítani az országból,^*Ilyen minden, ahol az állam a fő vevő (például az út- és vasút-, illetve stadionépítés, víz- és közművek, állami kommunikáció, informatikai beszerzések), vagy amely ágazatok a magyar fogyasztókat szolgálják ki (kiskereskedelem, pénzügyek, hulladékkezelés, média, sport és kultúra) vagy helyhez kötöttek (turizmus, mezőgazdaság), esetleg az állam befolyásolja a működési környezetüket (szerencsejáték), vagy ezek mind (energetika). a kormány a befolyásának teljes repertoárját bevetve segítette elő a saját hátországába tartozó egyének vagyonszerzését. Az eredmény az lett, hogy a gazdaság jelentős részét egy piaci körülmények között, folyamatos állami támogatás nélkül életképtelen társaság vonta ellenőrzés alá.

Az állam (pontosabban az államot felhasználó érdekcsoport) szándékai tehát nem voltak makulátlanok ezen a területen, bár tény, hogy nem a hazai oligarcharéteg és a politikai klientúra kialakítása volt az egyetlen cél. A játékszabályok betartatását a gazdaság egészében célszerűvé vált megerősíteni, hiszen a feketegazdaság rengeteg adóbevételtől fosztja meg az államot. A 2010-es évek első felében még erősen korlátozott volt az állam pénzügyi mozgástere, a költségvetési egyensúly a hatalomgyakorlás stabilitása szempontjából is fontos cél volt (az IMF és az EU egyébként kedvező hiteleihez rendelt feltételektől-korlátozásoktól mindenképpen menekülni akart a kormány). Ezért bármennyire is ellentmondásos, de

elindult egy olyan kormányzati intézkedéssorozat, ami egyszerre célozta a korrupció megvalósítását és a korrupcióval való küzdelmet.

A közjavak kisajátításának rendszere ugyanakkor nem lóghat a levegőben, meg kell teremtenie a maga elfogadottságát. Bizalomhiányos társadalmakban gyakori, hogy a magas szintű korrupció létjogosultságát a hétköznapi korrupcióban látják igazoltnak. Ezzel az érveléssel Magyarországon is gyakran találkozni („nem kritizálhatod Mészáros Lőrincet, ha te is blicceltél a BKV-n”). Ez az igazolás azonban a körülmények változásával egyre nehezebben lesz bevethető. Lényegében két szereplő viszonyáról van szó (fideszes oligarchia, illetve mindenki más), a továbbiakban róluk lesz szó, és arról, hogy miért alakult ki a lophatósági válság.

Azt hitték, hogy a család részei, ezért nem eshet bántódásuk

Most már nem lehet azt állítani, hogy a kormánypárt mindenkit bevédene, aki részt vesz a nemzeti érzelmű tőkefelhalmozás folyamatában. Különböző okokból ugyanis számos szereplő kikerült a támogatott körből.

A következő táblázatban szereplő üzletemberek mindegyike érinthetetlennek tűnt a félreállítása előtti években. A dátum azt jelöli, hogy mikor vált egyértelművé a félreállítás ténye.

Simicska Lajos a nehéz időkben egy személyben biztosította a Fidesz gazdasági hátországát, majd 2010 után a Közgéppel a központosított, építőipar-alapú felhalmozási modell úttörője volt. Néhány éven át szinte párhuzamos államigazgatást működtetett, emberei megszállták a minisztériumok, az állami szervek és a média kulcspozícióit, mígnem – máig nem tudni, hogy pontosan miért – összekülönbözött Orbán Viktorral. Ma teljesen a partvonalra szorítva, minden relevanciától megfosztva él vidéken, miközben egykori zászlóshajó cége, a Közgép egyik funkcionális utódja, Szíjj László tulajdonába került, médiabirodalmát pedig beolvasztották a fideszes médiaalapítványba. Spéder Zoltán nagy erejű állami hátszéllel és megkérdőjelezhető módszerekkel próbált összedrótozni egy nagy bank-takarékszövetkezet-posta-közmű holdingot sok kisebb darabból, hogy aztán mindezt (továbbá az általa sokáig megtartott médiacéget, az Indexet) át kelljen adnia végső soron Mészáros Lőrinc körének.

Kuna Tibor és Csetényi Csaba az állami propaganda beszállítói voltak, akikkel félreállításukig úgy kötötték a milliárdos nyereséget biztosító szerződéseket az állami szervek és állami cégek, mintha kötelező lenne. Töröcskei István és Szemerey Tamás egyaránt fura hitelpolitikát folytató, a kormánypárt gazdasági köreihez szorosan kapcsolódó minibankot működtettek, Tarsoly Csaba pedig egy befektetési cégcsoportnak álcázott piramisjátékot – közös azonban az ügyeikben, hogy a bedőlést, ha van rá politikai szándék, a kormány akár meg is akadályozhatta volna.^*Erre több módja is lett volna a kormánynak: akár közvetlen feltőkésítéssel, kedvezményes hitellel, vagy akár egy másik, nagyobb szereplővel való konszolidáció megszervezésével, ahol a bebukó kisbank veszteségeit kerekítési hibaként írhatták volna le. Heim Péter, Szivek Norbert és Balogh Sándor talán a fentieknél kevésbé kaptak fontos feladatot, de üzleti mozgásuk sokáig nem ütközött akadályba, egészen egy pontig.

(Többen rákerülhetnének még erre a listára. Andy Vajna is érdekes szereplője volt a kormánypárt körül épült gazdasági hátországnak 2019. január 20-i haláláig. Mégsem teljesen világos, hogy mennyiben járt el önálló szereplőként az államtól lényegében ajándékként kapott, évente tízmilliárdot közelítő kaszinójövedelmekkel – a szintén rá bízott TV2-t például névleg egészen a haláláig birtokolta, miközben később kiderült, hogy valójában már 2016-ban eladta egy 60 éves cinkotai nőnek. Kaszinói az egyik klasszikus rendszerhű milliárdoshoz, Garancsi Istvánhoz kerültek. Gyárfás Tamást ugyan senki nem tartotta „fideszes” oligarchának, de sokat dolgozott a kormányzati kapcsolatain, és ezért váratlanul hatott, amikor 2019 júliusában vádat emeltek ellene.)

A három fideszes politikus, akikkel szemben az utóbbi években vádat emeltek, egyaránt helyben jól beágyazott országgyűlési képviselők voltak. Mengyi Roland Borsodban, Simonka György Békésben, Boldog István pedig a Jászságban működtettek hatékony politikai gépezetet. Az ügyek, amelyekben vádat emeltek ellenük, kísértetiesen hasonlóak voltak: EU-s pályázati pénzeket fölöztek le (vagy tettek erre kísérletet), a korábbi idők készpénzes-nejlonzacskós módszereit idézve. (Talán a győri polgármester, Borkai Zsolt neve is idekerülhetne még, de őt egy szexvideó miatt állították félre, és nem a valójában sokkal botrányosabb telekügyei miatt – utóbbival és Rákosfalvy Zoltán egyéb megkérdőjelezhető dolgaival kapcsolatban nem tudni, hogy folytatnak-e nyomozást.)

Miért pont ők? A rendszer működését figyelve szinte kizárt, hogy a félreállítások független intézmények (sajtó, politikasemleges és szabályvezérelt bürokrácia, befolyásmentes bűnüldöző szervek) önműködése miatt történtek volna meg. Ehelyett világos, hogy központi döntés eredményei voltak. Önmagában a nevek, pozíciók és dátumok nem adnak értelmes mintázatot – néha 22 hónap telt el egy-egy nagyobb félreállítás között, néha csak egy hónap -, és mindegyik esetnél beszélnek a jólértesültek egyedi tényezőkről, ami a kiközösítéshez vezetett. Simicska Lajos felváltása más, hűségesebb szereplőkkel például fontos hatalmi-stratégiai kérdés volt, Tarsoly Csaba ezzel ellentétben nem volt ilyen fajsúlyos, miközben az általa okozott probléma milliárd forintban mérve túl nagy lehetett.

A félreállítás módja néha enyhébb, néha pedig egészen kemény. Szivek Norbert például nem szenvedett más hátrányt azon túl, hogy két éve távoznia kellett állami pozíciójából, és azóta sem lehetett hallani új üzleteiről. Spéder Zoltánnak ezzel szemben 2016 nyarán egyszerre kellett szembenéznie a fideszes média, a törvényhozás, a pénzügyi felügyelet és a bűnügyi nyomozók koordinált nyomásával, ezért senkit nem ért meglepetésként, hogy rövidesen kapitulált, minden fontos eszközétől meg kellett válnia. Mengyi Roland jelenleg is a kecskeméti börtön könyvtárosa. Mindenesetre olyan esetről még nem lehetett hallani, hogy valaki egy ilyen félreállítás után visszatérhetett volna a kedvezményezetti körbe.

Ezeket a hatalomgyakorlás legfelsőbb szintjén születő döntéseket ezért a legegyszerűbben egy fegyelmező célú üzenetküldésként érdemes felfogni. Egyszerre jelöli ki a határokat a nemzeti tőkésosztály megmaradó tagjai számára, hogy milyen viselkedés vagy milyen módszerek férnek még bele, és egyszerre nyilvánítja ki a hatalom elsőbbségét a felhalmozott vagyonokkal szemben.

Természetesen a félreállítottak ellenpontjaként továbbra is hosszasan lehetne sorolni a gyanús körülmények között hatalmas vagyongyarapodáson keresztül ment fideszes politikusok vagy Fidesz-közeli üzletemberek neveit, akik továbbra is szabadlábon vannak, és érintetlenül folytatják tevékenységüket. Ugyanakkor ők sem lehetnek biztosak afelől, hogy valahol, valaki nem gyűjtötte össze a terhelőket velük szemben egy dossziéban. Ez a tudat az ő mozgásterüket is lehatárolja.

Ide tartozik az is, hogy a kormány ugyan nem számoltatta el azoknak az emblematikus, egyenként százmilliárdos állami programoknak a felelőseit, amelyeket a saját szövetségeseinek vagyonfelhalmozására optimalizáltak – letelepedési kötvények, színházi tao-pénzek, MET-ügy, Pallasz Athéné alapítványok és a többi -, de valamiféle beismeréssel érhet fel, hogy a botrányok lecsengése után lassan visszafogták, esetenként megszüntették ezeket. A korábban a túlárazott állami hirdetésekkel nagy pénzeket csináló kormányközeli újságokat is le kellett adniuk tulajdonosaiknak 2018 végén egy Fidesz-bizalmasok által vezetett alapítványnak, (ismert) ellenszolgáltatás nélkül. Igaz, azóta is nyílnak ilyen vagyonfelhalmozási lehetőségek, és több ilyen tevékenység egyébként is zavartalanul szivattyúzza tovább a milliárdokat ennek a körnek, elég a kaszinókra vagy az építőipari közbeszerzésekre gondolni.

A kishalak körül szorul a hurok

Teljesen más helyzetből indul, aki politikai hátszél nélkül próbál érvényesülni a magyar gazdaságban. A magyar cégek közül sok most már hagyományosan óriási tőke- és technológiai hátrányban van, ami miatt a termelékenységük és a profittermelési képességük is sokkal gyengébb, mint az országban lévő külföldi vállalatoknak. Nem könnyű versenyezni az állami extraprofittal kitömött, vagy az eleve tőkegazdagabb külföldi cégekkel, különösen amikor nemcsak a piacon, hanem a munkaerőért is folyik ez a verseny.

A versenytársaikhoz képest különböző okokból gyengébben teljesítő cégek, ha nem tudnak javítani, jellemzően két dolog között választhatnak: lehúzzák a rolót, vagy alámerülnek a feketegazdaságba. Ennek ellenére az utóbbi években számos mutatószám alapján és a mindennapi tapasztalatok szerint is mérséklődött a hétköznapi korrupció.

Önmagában az áfacsalások visszaszorítása évi 500 milliárd forint körüli többlet áfabevételt hoz a költségvetésnek. Ritkább lett a fekete foglalkoztatás és a számla nélküli szolgáltatás, ahogy a hivatali vesztegetések is. A kormány egy rakás problémás részterületen is rendet tett, ilyen volt például a korábban széles körű színesfémtolvajlás, ami lényegében megszűnt probléma lenni, de a lakáskiadás is sokat tisztult. Készpénzből ugyan továbbra is rengeteget tartanak a magyar háztartások, de az mégis jó jel, hogy a készpénzes fizetések aránya az öt évvel ezelőtti 90 százalékról mostanra 80 százalék körülire csökkent.^*A készpénzt ugyan a korrupciót megkönnyítő eszköznek tartják a közgazdászok (ennek fő oka, hogy a készpénz mozgását nem lehet központi rendszerből követni, mint a bankutalásokat), a magas lakossági készpénzállománynak mégis több köze lehet az alacsony kamatokhoz, mint az adóelkerüléshez. 

Emögött a kormány valamiért ritkán reklámozott, de messze legsikeresebb intézkedéssorozata áll. Könnyű megmosolyogni, hogy ez a kormány és az egyenként is sokat támadott, gyakran félrenéző szervei „integritásszemléletről” vagy „hivatásetikáról” beszélnek, de voltak tényleg fajsúlyos lépések is. A közúti áruszállítás ellenőrzése, a bolti kasszák bekötése az adóhatósághoz, az elektronikus számlázás, az adóhivatali ellenőrzések big data alapú modernizálása, a felpörgetett hatósági ellenőrzések, az áfaszabályok és a vállalkozói-kisvállalati adózás igényekhez igazítása, a kormányhivatali ügyintézés elektronikus útra terelése mind hozzájárultak ahhoz, hogy lényegesen tisztábbak, nehezen kijátszhatóbbak legyenek a viszonyok.

Akinek szabad, az már teljesen nyíltan szivattyúz

Ha a hétköznapi üzleti élet tisztul, és a hatalom saját hátországát is fegyelmezi, akkor mivel magyarázzuk, hogy egyes, közismerten kegyeltnek számító magyar gazdasági szereplők a konkrét semmire kapnak milliárdokat az adófizetők pénzéből?

A közelmúltban több olyan eset is történt, ami a korábbi évek botrányainál is jóval gátlástalanabb lehúzásnak tűnik. Érdemes ezeket röviden összefoglalni:

• A Mátrai Erőmű többségi részesedését előbb megvette 5,9 milliárd forintért a Mészáros Lőrinc és családja többségi tulajdonába tartozó Opus Nyrt., majd a veszteséges működés ellenére kivett belőle 8 milliárd forint osztalékot^*Az osztalék nagyobb volt, de ennyi jutott Mészárosék csoportjára. Az osztalékot a korábban a német tulajdonos által az elavult szénerőmű modernizációjára félretett tartalék terhére fizették ki.. Miután szembesültek vele, hogy az erőmű megtartása évtizedekig milliárdos veszteségeket fog okozni, az egészet inkább eladták 17,44 milliárd forintért a magyar államnak, amelynek aztán további 26,4 milliárd forintot kellett beletolnia a cégbe közvetlenül, és még egyszer ennyit hitelben.
• A Magyar Turisztikai Ügynökség a koronavírus-válságra hivatkozva egészen egyszerűen támogatásként adott milliárdokat olyan cégeknek, amelyek mögött szinte kivétel nélkül kormányközeli magyar milliárdosok állnak. A Kisfaludy-programban az utóbbi évek legnagyobb nyertesei kaptak vissza nem térítendő támogatást különböző balatonparti luxushotelekre, néhány súlyosabb történetet mi is megírtunk ezek közül.
• Amikor lélegeztetőgépeket kellett beszerezni a koronavírus-járvány csúcspontján, várható volt, hogy lesznek visszaélések – a világon szinte mindenhol zavarosban halászó ügyeskedők vették át ezt a feladatot. A magyar lélegeztetőgép-beszerzés viszont egész Európában kirívóan súlyosra sikeresedett: 300 milliárd forintot költöttünk rá, és nemcsak a teljes összeg, hanem az egységnyi ár is őrült magas volt, jelentős mértékben gyanús közvetítőket gazdagított. 

Ezek az esetek azt mutatják, hogy hiába kerültek már korábban százmilliárdok a kormány gazdasági hátországához, ezt a szűk réteget továbbra is folyamatosan etetni kell, biztosítani kell az adófizetői (vagy bármilyen) pénzek áramlását feléjük. Ezt elősegítette, hogy a kormányoldal tíz év alatt a politikai változás lehetőségének látszatát is megszüntette, miközben a botrányok mennyiségéhez és jellegéhez folyamatosan hozzászokott a nyilvánosság.

Az egész ellentmondásosságát talán az mutatja a legjobban, hogy még a fentebb sikerként bemutatott online kasszák mögött is magas szintű visszaélést látni. A kötelezően használt online kasszák nélkülözhetetlen tartozéka egy SIM-kártya, amit egyetlen cég szolgáltat, és ez a már említett Garancsi István 90 százalékos tulajdonában van, és évente milliárdot közelítő osztalékbevételt hoz neki.

A lophatósági válság

Mindezek alapján egyértelműen ki lehet mondani, hogy lophatósági válság alakult ki az országban. A lopás korábbi rendszere destabilizálódott, természetellenes, torz szerkezetűvé vált.

A kisember a hétköznapokban úgy látja, hogy egyre kevesebb kis kihágást úszhat meg. Sőt, esetenként még a túl sokat vagy nem megfelelő elkötelezettséggel lopó fideszeseket is utoléri a törvény. A legmagasabb szinten viszont éppen hogy minden gátlást eldobtak, és teljesen nyíltan veszik magukhoz a közpénzeket, minden korábbinál nagyobb összegekben.

Ezt a következő ábrával lehet összefoglalni. Négy verzió látható aszerint, hogy a két szereplő – a kormányzati kapcsolatokkal rendelkező üzletemberek, illetve mindenki más – betartja-e a játékszabályokat vagy sem.

Ha mindkét szereplő lop, vagy egyik sem, az egyszerű helyzet, a rendszer legitim lehet – még akkor is, ha a mindenki lop szcenárióban óriási károk keletkeznek a gazdaság egészében. A harmadik helyzet (kisember lop, nagyember nem lop) érdekes, hiszen a közviszonyok ott nem tiszták, de a politikai garnitúra nagy hangsúlyt fektet saját integritásának megőrzésére. Mivel a politikai legitimáció – legalábbis ha nagyon leegyszerűsítjük – alulról felfelé halad, egy ilyen leosztás is lehet elfogadott.

Most viszont ennek fordítja alakult ki: a nagyember nagyjából retorziók nélkül sajátíthatja ki a közjavakat, miközben a kisembert egyre több kis szabálytalanság miatt veszik elő. Mindez megmagyarázza azt az ellentmondást is, hogy hiába csökken a hétköznapi korrupció, a magyarok mégis egyre korruptabbnak látják az országot.

Annak eddig nem lehetett látni a megfogható jeleit, hogy a mostani rendszer átfogóan elvesztette volna a legitimációját. Ez a leginkább annak volt köszönhető, hogy a Fidesz-korszak második felében érezhető életszínvonal-emelkedés volt, miközben a párt hatékonyan lezárta a politikai változás lehetőségeit. A 2020-as év mindenesetre valószínűleg törést hoz az életszínvonal-emelkedésben, aminek lehetnek még nagy horderejű következményei.

A lopás szempontjából mindenesetre vége a korábbi egyensúlyi állapotnak, új egyensúly pedig még nem alakult ki. Egy jól működő politikai rendszerben a tisztább körülmények között élő állampolgárok megkövetelnék vezetőiktől, hogy maguk is becsületesebben intézzék ügyeiket. Itt viszont a viszony fordított, a vezetők annak érdekében teszik tisztábbá a közállapotokat, hogy stabilabban, több erőforrást ellenőrizve gyakorolhassák hatalmukat. Ez hosszú távon nem valószínű, hogy fenntartható lenne, valaminek idővel változnia kell.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkEurópa egyszerűen nem tud mit kezdeni azzal, ha maga az állam is részt vesz a korrupcióbanAz európai bürokraták sok mindenre gondolnak, amikor a korrupció megelőzéséről van szó. Csak arra nem, hogy valahol az állam közreműködésével tulajdonítják el a közpénzeket.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA Fidesz nekiment az adócsalóknak, és szép csendben felszámolja a feketegazdaságotPár év alatt gyökeresen átalakult a gazdaság: sorra zárnak be a trükköző cégek a kormány intézkedései és a fiatalok attitűdje miatt. Az árak ezért is nőnek.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkHiába szorult vissza a hétköznapi korrupció, mégsem lett tisztességesebb az országMagyarországon ma már nem a feketemunka, a számla nélküli vásárlások vagy a forgalmiba dugott ötezresek miatt tartják nagy problémának a korrupciót, hanem azért, mert maga az állam van nyakig benne a csalásokban.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet kleptokrácia lophatósági válság Olvasson tovább a kategóriában