(A szerző közgazdász, az Ekonomi a G7 véleményrovata.)

A nemrég elhunyt egykori Fed elnökről, Paul Volckerről (1927-2019) mindenki, még ellenfelei is úgy tartották, a köz mintaszerű, önzetlen szolgája volt. Az a régi típusú szakértő, aki nem saját karrierje és vagyonosodása miatt ment be a forgóajtón egy időre az államigazgatásba.

Az örökségéről azonban halálával ismét fellángoltak a viták. Mint minden erős személyiség, a több mint két méter magas „Tall Paul” is megosztotta a közt. Hívei szerint miután 1979 végén Fed elnöknek választották, sikerrel küzdötte le a magasba szökő inflációt, amely a csúcson a 14,8 százalékot is elérte. A pénzromlásnak több oka volt. Egyrészt Nixon elnök korábban felmondta az aranystandardot, és ennek nyomán emelkedtek az importárak. Ennek a döntésnek az előkészítésében maga Volcker is részt vett. Másrészt az arabok bevetették az olajfegyvert: a hetvenes évek során négyszeresére kartelozták fel az olaj árát, ami szinte minden más termék árába továbbgyűrűzött. Volcker az infláció leküzdéséhez az egekbe emelte az irányadó kamatlábat, a csúcson egészen 21,5 százalékra. A politika sikeres volt, a mutató valóban elfogadható szintre tért vissza.

Kritikusai szerint azonban mindez rendkívül káros volt. A magas kamatlábakkal gyakorlatilag egy újabb recessziós hullámot idézett elő, amelyre Volcker-sokként szoktak emlegetni. Ő lett az egyetlen magánember, akiről saját válságot neveztek el.

Az amerikai gazdaságban sok millió munkahely veszett el a drága pénz miatt. A munkanélküliség majdnem elérte a 11 százalékot, ami a Nagy Gazdasági Világválság óta máig a legmagasabb. A feketék munkanélküliségi mutatója ennél is meredekebben, 12 százalékról 21 százalékra emelkedett. A magas kamatok jelentősen hozzájárultak egyes amerikai térségek dezindusztrializációjához. A magas profitabilitású pénzügyi és ingatlan szektor teret nyert. A demokrata vezér Ted Kennedy, a közgazdász Kenneth Arrow és Paul Samuelson, a szakszervezetek mind tiltakoztak, de hiába. Hogy mennyire káros ez a politika, azt maga Reagan elnök is tudta. Volcker memoárja szerint meg is üzente a kabinetfőnökével az elvileg független jegybanknak, hogy a választások előtt ne emeljenek kamatot.

Tegyük hozzá, hogy az infláció csökkenésének lehettek egyéb okai is Volcker politikáján kívül. Látni kell, hogy annak fő okozója, az olaj ára például igen gyors zuhanásnak indult éppen ebben az időben, és ennek igen komoly hatása volt. Volckernek szerencséje is volt. Ráadásul a rendkívül drága források miatt tönkrementek a takarékszövetkezetek is, melyek a tipikusan alacsony fix hosszú távú kamatozású jelzáloghitelekre szakosodtak. Ez volt a savings and loans válság a nyolcvanas évek végén.

Lett volna alternatíva? Igen. Nyugat-Európában az ár-bér spirált évtizedeken keresztül sikeresen törték le iparági és nemzeti szintű kollektív bérmegállapodásokkal. Az Egyesült Államokban azonban Ronald Reagan elnök éppen a szakszervezetek megsemmisítésén dolgozott: emlékezzünk csak a repülőgép irányítók sztrájkjának megtörésére kölcsönzött munkaerővel, melyet Volcker lelkesen támogatott. Reagan csak egy szakszervezetért rajongott, a Szolidaritásért Lengyelországban.

A magas nemzetközi hitelkamatokat pedig számtalan fejlődő ország (például Brazília, Mexikó, Argentína, Nigéria) csak újabb, magasabb kamatozású hitelekből volt képes fizetni, azaz adósságcsapdába került. Közülük nem egy kénytelen volt csődöt jelenteni, vagy csődközeli helyzetbe került. Érdemes megjegyezni, hogy Görögországnak is ez idő tájt kerül adósságcsapdába: az ország adósságállománya a nyolcvanas évek eleji 30 százalék körüli szintről az évtized végére száz százalék felé emelkedett. A közhiedelemmel ellentétben a görög adósságállomány ekkor, a nyolcvanas években jött létre, az eurózóna első évtizedében (2001-2008) már nem nőtt tovább érdemben. Ezek az adósságválságok aztán megágyaztak a megszorításokra épülő ideológia évtizedeinek, máig ható következményekkel, többek között Trump megválasztásával.

Volcker hívei a kritikákra azzal válaszolnak, hogy muszáj volt beavatkozni, az infláció ugyanis rendkívül káros a gazdaságnak. Sokan úgy emlegetik, hogy ez a „szegények adója”. A kritikusok szerint azonban ez nem igaz. Az infláció elsősorban a gazdagokat sújtja, akiknek jelentős megtakarításaik vannak, melynek értékét drámaian csökkenti. A szegényeknek nincsenek érdemi megtakarításai, szerény jövedelmeik esetében pedig az infláció kevésbé fáj, mint az a tény, hogy a magas kamatoknak köszönhetően sok-sok millióan közülük elvesztik az állásukat. Az infláció elleni harc tehát alapvetően osztályérdek, mégpedig a felső osztálybeliek érdeke – mutatott rá Joan Robinson cambridgei-i közgazdász 1974-ben.

Ehhez még azt is érdemes hozzátenni, hogy a kamatok reálértéknek megőrzése azért is fontos a gazdagoknak, mert ez egy extra jövedelemforrás nekik. Ahogy ezt Sandy Brian Hager kitűnő könyvében részletezi, mondjuk egy állampapír kamata a nap végén egyfajta jövedelem transzfer az azt adókon keresztül kifizető szegényektől az állampapírt megtakarításaikból megvásárló gazdagok felé.

Kései éveiben Volcker az amerikai bankrendszer éles kritikusa lett. A 2008-as válságot feldolgozó Inside Job című kultuszfilmben például egyértelművé teszi, hogy elfogadhatatlanul nagyra nőttek a bankvezetők jövedelmei. Hevesen ellenezte a származtatott pénzügyi termékek korlátok nélküli terjengését. Obama elnök meg is bízta a bankrendszer újragondolásával.

Az általa javasolt változtatás, az úgynevezett Volcker-szabály visszahozta volna azt a korábbi leválasztást, hogy a betéteket szedő bankok nem végezhetnek olyan befektetéseket, melyek kockáztatják a betétesek vagyonát. Nem végezhetnek private equity tevékenységet, nem működtethetnek hedge fundokat és más olyan rizikós intézményeket, melyek Volcker szerint a 2008-as válságot okozták. A szabályt aztán nagyon felvizezve fogadták csak el, megvalósítása alól pedig hosszú derogációkat kértek a pénzintézetek.

Volcker nyilvánosan plutokráciának nevezte az Egyesült Államok politikai rendszerét. „Biztos vagyok benne, hogy Tim Geithner és Larry Summers boldog lett volna, ha eltűnök” – írja Volcker visszaemlékezésében Obama gazdasági csapatának két meghatározó figurájáról.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Élet paul vocker Olvasson tovább a kategóriában