(A G7 Ekonomi a G7 véleményrovata.)

Április végén – amint arról a G7 is beszámolt – a magyar kormány benyújtotta az EU-nak a 2019-23-ra vonatkozó konvergencia programját. Ez egy igen ambiciózus, mondhatni rendkívül optimistának tűnő program^*Mi is az a konvergencia program?
A minden EU-tagállam számára kötelező – az euróövezeti tagok esetében stabilitási, a még azon kívüli tagállamok esetében konvergencia programnak nevezett –, évente aktualizált dokumentumok lényegében egy aktuális helyzetképet, részletes középtávú prognózist és annak hátterét tartalmazó lépéseket tartalmaznak. (Emellett minden ország nemzeti reformprogramot is készít.)
A programoknak részletesen ismertetniük kell azokat a konkrét szakpolitikai lépéseket, amelyeket az egyes országok tervbe vettek a foglalkoztatás és a növekedés ösztönzése, az esetleges egyensúlyhiányok kivédése, netán korrigálása; illetve az EU országspecifikus ajánlásainak és az általános költségvetési szabályokban foglaltaknak való megfelelés érdekében. A programkészítés célja a nemzeti gazdaságpolitikák megalapozása mellett az EU-szintű gazdaságpolitikai koordináció előmozdítása, ennek érdekében az egyes országok számára ajánlások készítése., ami azért problematikus, mert azt a látszatot kelti, hogy már sikerült megteremteni a tartósan gyors magyar növekedés gazdaságpolitikai előfeltételeit. Holott ennek még a koncepcionális előfeltételei is nagyon kérdésesek.

A napokban az EU is közzétette saját előrejelzését az egyes tagállamok, illetve az EU egészének várható gazdasági fejlődéséről; igaz, csak 2020-ig. A magyar GDP-növekedéssel kapcsolatban a kormány lényegesen derűlátóbb, mint az EU; 4 százalékos prognózisa idén 0,3, jövőre viszont már 1,2 százalékponttal magasabb az EU által készítettnél. Az államháztartási hiány esetében a két előrejelzés szinte megegyezik, az államadósság csökkenése, a folyó fizetési mérleg hiányának és az inflációnak az emelkedése esetében viszont ismét csak az EU a pesszimistább.

A 2020 utáni időszakkal az EU nem foglalkozik. Véleményem szerint azonban ebben az időszakban már különösen valószínűtlen a kormány folyamatosan legalább 4 százalékos növekedést feltételező előrejelzése. Feltűnő, hogy még a program – alapvetően a világgazdasági kockázatok miatt – készített pesszimista forgatókönyve is lényegében csak 2019-re számol a 4 százaléknál (0,6 százalékponttal) lassúbb növekedés lehetőségével, a későbbi években már nem.

Formális kitartás

A konvergencia programban ugyan egy kis külön rész a drámai „Baljós árnyak a világgazdasági konjunktúra felett” címet viseli, a tényleges prognózis azonban ennek hazai hatásait gyakorlatilag figyelmen kívül hagyja. Vagyis még a jól lefestett helyzetkép sem biztosíték a megfelelő jövőképre. Részben feltehetőleg azért, mert a lassúbb növekedés megkérdőjelezhetné a kormányzat által elvárt, a tavalyi konvergencia programban is szerepelő, évi legalább 4 százalékos növekedést, az osztrák gazdasági fejlettség egy évtizeden belüli megközelítését, s ezzel az autonóm magyar gazdaságpolitika nimbuszát. Pedig a mostani konvergencia programban is szerepelő, az EU átlagát legalább 2 százalékponttal meghaladó növekedés kormányzati követelménye is elviselne legalább néhány tizedszázalékpontos csökkentést.

A realitások tudomásul vételét a még tavaly tavasszal készült 2019. évi költségvetés melletti formális kitartás is akadályozza. Holott, paradox módon, a kormány hosszú évek óta jogot biztosít a maga számára a költségvetés saját hatáskörben történő módosítására. Ennek kiterjedt voltát jelzi, hogy az Állami Számvevőszék frissen megjelent elemzése szerint a költségvetési előirányzatok módosításának egyenlege 2014-17-ben minden évben meghaladta a végül teljesült egyenleg összegét.

Érdekes módon, miközben a konvergencia program a forint várható 2019. évi árfolyama esetében jelentősen igazodott a realitásokhoz – az egy évvel korábbi dokumentumban 2019-re várt 311,3 forintos eurót most 320,2-ra módosította, ami közel 3 százalékos leértékelődést jelent –, a várt infláció változatlanul 2,7 százalék maradt. Ez azért is furcsa, mert az árfolyam ekkora változása (különösen az élénk lakossági kereslet viszonyai között) aligha hagyja érintetlenül a fogyasztói árakat. Emellett ez az inflációs prognózis idei első négyhavi, átlagosan 3,4 százalékos áremelkedés mellett azt jelenti, hogy az év hátralevő nyolc hónapjában csak havi 2,3-2,4 százalék lehetne az infláció, ami felettébb valószínűtlennek látszik. Az áremelkedési ütem azonban „érinthetetlen”, mivel annak módosítása alapjaiban érintené a költségvetés bevételeit és kiadásait (nem utolsó sorban a nyugdíjindexálást).

Tévúton a tervezés?

A politikai tabuk azonban már a diagnózist is torzítják. Például már a konvergencia program első mondata is vitatható. Eszerint ugyanis: „A 2010-ben kezdődött gazdasági stabilizáció 2013-ra megteremtette a lehetőségét egy olyan növekedési fordulatnak, amellyel Magyarország Kormánya létrehozta a fenntartható növekedés eléréséhez szükséges szilárd alapokat.” A válságot követő érdemi stabilizáció azonban valójában már korábban, 2009-ben, a Bajnai-kormány időszakában elkezdődött, sőt 2011-ben (például a magánnyugdíjpénztári vagyon jelentős részének államosításával és felélésével) kifejezetten destabilizációs folyamat zajlott le, az államháztartási hiány még érezhetően emelkedett is, az előző évi 4,6 százalékról 5,5 százalékra.

Az viszont igaz, hogy ezt követően sor került a deficit tartós csökkentésére, s a túlzottdeficit-eljárás 2013-ban meg is szűnt Magyarország ellen. A fordulat fő oka azonban az volt, hogy a 3 százalék feletti hiány fennmaradása, s ezzel a túlzottdeficit-eljárás folytatódása megakadályozta volna az EU-támogatásokhoz való hozzáférést. A növekedési és egyensúlyi folyamatok azóta bekövetkezett, kétségtelenül jelentős javulása kapcsán viszont a GDP évi nettó 3 százalékát kitevő EU-transzferekről úgyszólván szó sem esik; a program a kedvező gazdasági adatokat lényegében csak a gazdaságpolitika sikerének tekinti.

Mondhatni persze, hogy ma már mindez történelem, s a Fidesz-kormány töretlen gazdaságpolitikájának hangsúlyozása immár csak politikai, PR-célokat szolgál. Valójában azonban ennél sokkal többről van szó. Ugyanis ha a növekedés ütemétől kezdve a fogyasztáson és a foglalkoztatáson keresztül a külső és belső egyensúlyig mindenre nagyon erőteljes hatást gyakorol az EU-támogatások mértéke, akkor ennek figyelmen kívül hagyása könnyen tévútra viheti a gazdasági tervezést. Egyrészt a kormány törekvése az EU-támogatások erőltetett, gyorsított felhasználására értelemszerűen csökkenti a későbbi forrásokat, ami a bázishatás miatt előbb fékezi, majd akár visszaesésbe viheti a beruházásokat (miként ez több mint 10 százalékos mértékben 2016-ban is történt). Ezért nehéz értelmezni a konvergencia program azon megállapítását, hogy a mostani EU-ciklus uniós transzfereinek 2023-ig lehetséges felhasználása „a 2019-23-as időszakban folyamatosan erősíti majd a beruházási teljesítményt”, hiszen ezek csökkenő összege valójában visszaesést valószínűsít.

Másrészt a következő, 2021-ben induló EU költségvetési ciklus elején – már csak az európai költségvetés várhatóan lassú elfogadása miatt is –, még kedvező esetben is csak nagyon szerény összegek beérkezése várható. Nem beszélve arról, hogy a támogatások várható csökkenése és a magyar befizetési kötelezettség emelkedése miatt a következő ciklus egészében rendelkezésre álló források a jelenlegi elképzelések szerint a GDP évi nettó 3 százalékáról 1,7 százalék körüli szintre süllyedhetnek. S bár a források nagyságáról, emelési lehetőségéről az EU-n belül még nagy vita várható, a kifizetések jogállamisággal és korrupcióval való összekapcsolása, a magyar érdekérvényesítő képesség csökkenése nem sok jóval kecsegtet.^*Hangulatkeltés
Az elmúlt napokban a kormány több tagja is hangot adott azon véleményének, hogy míg az EU-ból érkező támogatások csak a GDP évi mintegy 4 százalékát teszik ki, a nálunk tevékenykedő külföldi nagyvállalatok a GDP mintegy 7 százalékát viszik ki. Ez az összehasonlítás azonban szakmailag értelmezhetetlen. A beérkező EU-támogatásokkal a magyar befizetést, a GDP 1 százalékát lehet szembeállítani, ami nettó 3 százalék támogatást jelent. A külföldi cégek által kivett osztalék az általuk évtizedek alatt befektetett tőke természetes hozama, ráadásul ebből a tavalyi 7 százalékból körülbelül 5 százalékot újra befektettek Magyarországon. Az ilyen összehasonlítások lényegében az EU elleni hangulatkeltés eszközei.

Kincstári optimizmus

Az EU-transzferek várható csökkenése nagyon valószínűvé teszi, hogy a kormány által is várt jelentős, a tavalyi 16,5 százalékról 2020-tól kezdve 4 százalék körülire való beruházáslassulásnál is lényegesen kedvezőtlenebb helyzet alakulhat ki. A hitelből való, kétes megtérülésű beruházásélénkítés pedig felelőtlen eladósodáshoz vezetne. Emellett a konvergencia program továbbra is a foglalkoztatás átlagosan évi több mint 1 százalékos, a nominális jövedelmek mintegy 8 százalékos, a fogyasztási kiadások volumenének 4,5 százalék körüli emelkedésével számol. Nagy kérdés, hogy a világgazdasági körülmények valószínű romlása, a felhasználható EU-transzferek biztosra vehető csökkenése, a rövid távon mozgósítható munkaerő-tartalékok lassú kimerülése, a béremelések versenyképességi korlátai, az egészségügyre, oktatásra és honvédelemre fordítandó, növekvő kiadások előteremtése mennyire teszi ezt a növekedést reálissá.

E kételyek ugyan csak nagyon részlegesen szerepelnek a konvergencia programban, de a kiutat a dokumentum az egyre vonzóbb üzleti környezetben, a termelékenység, a versenyképesség látványos javulásában látja. A program optimizmusa részben éppen a versenyképességi program végrehajtásától várt, évi akár 0,7 százalékpontos növekedési többletből származik. Ez követelménynek rokonszenves, de elérése rendkívül optimista feltételezésnek tűnik. Főleg azért, mert az eddig ismertté vált lépések közül éppen a verseny erősítése – például a gyakran előre sejthető nyertesek és vesztesek rendszerének megszüntetése, a túlcentralizált, lojalitásalapon irányító állam modernizációja – hiányzik, sőt inkább mindezen káros jellemzők kiterjesztése folyik. Márpedig a verseny nélküli versenyképesség és az ez által hajtott tartósan gyors gazdasági növekedés minden bizonnyal csak a kincstári optimizmus világában létezik.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkÜzentünk Brüsszelnek: a lehetséges világok legjobbika jönAz euró bevezetésével továbbra sem foglalkozik érdemben a kormány, és olyan gazdasági növekedéssel számol, amelyhez nagyon jól kell alakulniuk a külső feltételeknek.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet beruházások gazdasági növekedés infláció konvergencia program Olvasson tovább a kategóriában