A nyugati világban már évek óta hódított egyre nagyobb teret az a lázadás, ami a hatalmon lévő politikusok és a középosztály közötti túlzott távolság ellen szólt. Macron konkrétan ezt a hatalmi távolságot személyesíti meg. Egyfelől ő nemcsak egy országát modernizálni kívánó másik technokrata, ugyanazon francia iskolák egyikéből, mint elődei, hanem egy progresszív utópiát is hirdet, különösen az éghajlatváltozás és az európai politikai unió vonatkozásában. Másfelől pedig úgy tűnik, hogy kis érdeklődést mutat a francia társadalom politikai körökben nem kimondott, de ettől még valós problémáival és ellentmondásaival szemben, mint például: bevándorlás, fokozódó iszlamizáció, bűnözés, munkahelyi és megélhetési bizonytalanság. Ennek tünete az, hogy a környezetvédelmi átmenet stratégiája figyelmen kívül hagyta az üzemanyag-szegénység fogalmát.

Macron a francia gazdaság újjáélesztésére irányuló projektje megkívánja a fiskális lazítást és a gazdasági deregularizációt, ami elsősorban a vállalati szektornak és a jól keresőknek kedvez. Technokrata vonala azonban az állami beavatkozást és az adóztatást ösztönzi, megakadályozva ezzel a francia állam szerepének csökkentését és az állami költségvetés leépítését. Kormánya a reálértéken mért közkiadások csak mérsékelt csökkenését tervezte be, hasonlóan kevéssé ambiciózus módon, mint a korábbi kormányok. Következésképpen nincs hatékony adócsökkentés a francia háztartások számára, csak Franciaország túladóztatásának marginális újraelosztása.

A tőke-munkaerő kapcsolat újraértékelése

Öt évvel ezelőtt Hollande elnök a népszerű agitációra válaszul kénytelen volt adózási moratóriumot hirdetni. Úgy tűnik, Macron nem tanulta meg a leckét. A nyugati gazdaságok új imperatívuma a nemzeti jövedelmek munkaerőpiaci részesedésének emelése, ami megfordítja az elmúlt 30 év egyik legjellemzőbb tendenciáját. Az euróövezetben már jól látható a munkabéremelkedés tendenciája, amire a régió központi bankjai elsősorban hivatkoznak, akkor amikor kijelentik, hogy a defláció veszélye lényegesen mérséklődött, annak ellenére, hogy nem keletkezett hiteles refláció^*Azaz nem emelkedett vissza az infláció tartósan az egészséges szintre..

Más szóval Macron nem fog tudni ellentmondani a nyugaton folyó tőke-munkaerő kapcsolat újraértékelésének, amit a francia tüntetők jó része is követel. Megtörésének első jele, tehát a jövedelem-újraelosztásnak az első lépése a minimálbér emelése volt, a számla nagy részét pedig a francia vállalati szektornak kell megfizetnie. A francia vállalatokat már tájékoztatták arról, hogy a korábban ígért adócsökkentések mértékét enyhíteni kell, hogy az üzemanyagadó eltörlése miatt kieső évi 2 milliárd euró bevételt biztosítsák.

Jó oka van annak, hogy a francia vállalati szfére attól tart, hogy ő lesz a gazdaságpolitika elkerülhetetlen újratervezésének fő vesztese. Röviden, a magasabb munkabérkifizetések az üzleti nyereséget fogják terhelni, az ezt kompenzáló vállalati adócsökkentések nélkül. Ez azért nagy gond, mert korábban is az volt a magas munkanélküliség egyik fő oka, hogy drága az alacsony hozzáadott értéket termelő francia munkaerő.

Azt rögtön hozzá kell tenni, hogy kevés olyan európai ország van, ahol nem látszik a béremelési nyomás  tendenciája, csak éppen szintén kevés olyan ország van, ahol még mindig 9 százalék fölötti a munkanélküliség és 70 százalék a munkaerőpiaci részvételi arány.

Korábban is világos volt, hogy ha Macron nem tud egy egészséges egyensúlyt teremteni  népszerűsége és a reformok közt, akkor előbb-utóbb meghátrálni és védekező pozícióba kényszerül, mint a legtöbb ötödik köztársaságbeli francia elnök. A minimálbér növelése kétségtelenül népszerűségnövelő döntés és pozitív a belső fogyasztásra nézve is, de az ezt kompenzáló vállalati adócsökkentések nélkül (az emelés járulékmentessége nem kompenzáció), megint növekedési irányba fogja tolni a francia munkanélküliséget. Ennek csökkentése pedig Macron programjának az egyik fő célkitűzése volt.

Adósságprobléma és az euró korlátai

A fent említett gondokon túl, van egy további szorongásforrás Franciaországban, amelynek jelenleg kevés figyelmet szentelnek. Franciaország egyedülálló a nagyobb európai gazdaságok között, az Egyesült Királyság részleges kivételével az egyetlen ország, ahol az elmúlt évtizedben a lakosság és a vállalati szektor is lényegesen eladósodott.

A vállalati eladósodás üteme 2013 óta még fokozódott is. A lakossági oldalon Franciaország aktív jelzálogpiaca ösztönözte a háztartások ingatlanbefektetését. A francia vállalkozások az olcsó hitelek lehetőségét használták ki.

Ezzel szemben Németországban a vállalati vagy háztartási eladósodásban egyáltalán nem történt növekedés az egyedülállóan kedvező körülmények ellenére sem. A francia-német divergencia mértéke ebben a tekintetben meglepő. Tehát még a szerény monetáris normalizációnak is fájdalmas következményei lehetnek Franciaországban.

Az eurórendszer pénzügyi korlátait a francia kormány egyre jobban fogja érezni.

Franciaország most is küzd a költségvetési kötelezettségvállalások betartásával. Franciaországnak tehát nagy szüksége lenne reflálni gazdaságát (még úgy is, hogy államadóssága GDP-hez mérten 97 százalék), annak reményében, hogy érdemi munkanélküliség-csökkenés és gazdasági növekedés induljon el. Ezt nem tudja megtenni, mert Macron a költségvetési hiánycélt is szeretné tartani, ahhoz, hogy megfeleljen a az eurórendszert jelenleg meghatározó német modellnek. Idén az is bebizonyosodott, hogy Macron franciaországi népszerűségének süllyedésével együtt annak a lehetősége is parkolópályára került, hogy az eurórendszer működésének szabályait újratárgyalja Merkel kancellárasszonnyal.

Macronnak egyelőre beszűkült a mozgástere odahaza és Európában egyaránt. Ha szeretné elkerülni elődje sorsát, akkor először is az említett nézetekbeli távolságot kell csökkentse a francia választókkal szemben. Fel kell mérje és be kell lássa azt, hogy a fontossági sorrend ma Franciaországban más, mint az ő fontossági sorrendje. Elsősorban a mostani káoszhelyzetet kell megoldani, majd megpróbálni fokozatosan visszanyerni a választók bizalmát, ami nem lesz könnyű. Ha ez valamelyest sikerül, akkor meg kell próbálnia újratárgyalni a eurózóna működési elvét, aminek mentén nagyobb mozgástérhez juthatna a francia gazdaságpolitika. Ellenkező esetben megmarad Macronnak is a francia elnökökre jellemző kis lépések, majd meghátrálások politikája és 3,5 év múlva, a következő választásoknál sem lesz prosperáló gazdaság és alacsony munkanélküliség Franciaországban.

A cikk eredetileg a Concorde blogon jelent meg.