Európa elveszíti az amerikai védőernyőt, az orosz energiát és a kínai exportot

(Az interjú egy határokon átnyúló együttműködés keretében jelenik meg magyarul. Fordítás: Boros Marianna/Voxeurop)

Bogdan Góralczyk lengyel politológus, sinológus és diplomata. A Varsói Egyetem Európai Központjának professzora. Számos publikáció szerzője a nemzetközi kapcsolatok, főleg a kínai kérdések témájában. Korábban a Lengyel Köztársaság budapesti nagykövethelyettese, valamint thaiföldi nagykövete volt.

Jakub Majmurek: A Chatham House honlapján nemrég megjelent egy elemzés, amelynek szerzője azt állítja, hogy Kína az USA-val való kapcsolatok eszkalációjára készül, függetlenül attól, hogy ki nyeri a november 5-ei választásokat. Ön egyetért ezzel a diagnózissal?

Bogdan Góralczyk: Röviden: igen. Jobban kifejtve: Donald Trump első, előző ciklusa óta az Egyesült Államok alapjaiban változtatta mega Kínához való hozzáállását. A kiválasztott területeken való elkötelezettségről és együttműködésről áttért a Kínával való stratégiai rivalizálásra. A Biden-adminisztráció csak tovább növelte ezt a rivalizálást. Nemhogy nem szüntette meg a vámháborút Kínával, amelyet még Trump kezdett el 2018-ban, de a közelmúltban további vámok bevezetésével még fokozta is azt: 25 százalékot vetett ki az acélra, 50 százalékot a napelemekre és a félvezetőkre, 100 százalékot a kínai elektromos autókra.

Ráadásul két tényező erősítette és fel is gyorsította mindkét oldalon ezt a rivalizálást. Az első a világjárvány. Ekkor jött rá az egész világ, hogy túlságosan függ a Kínából induló ellátási láncoktól – beleértve Lengyelországot is, amelynek miniszterelnöke a repülőtéren fogadta a kínai maszkokkal érkező Antonov gépet. Válaszul a nyugati országok elkezdték kivonni a termelésüket Kínából, ami a pekingi kormányzatot is bizonyos válaszlépésekre kényszeríti. A második tényező Putyin teljes körű ukrajnai inváziója. És amíg az ukrán területen zajló háború nem végződik békés megoldással, addig a Nyugat – beleértve Lengyelországot is – és Kína a barikád két oldalán áll.

Tehát igen, függetlenül attól, hogy ki nyer, az Egyesült Államok Kínával szembeni politikája nagyon hasonló lesz. Ez azon kevés kérdések egyike, amely egyesíti a még a lengyelnél is jobban polarizált amerikai politikai színteret.

– Megállapítható-e különbség abban, hogy milyen eszközökkel folytatják majd a Kínával való versengést a demokraták és a republikánusok?

– Szerintem Donald Trump komolyan gondolja a komolytalannak hangzó kijelentéseit, miszerint 48 órán belül békemegállapodást hoz létre Ukrajnára vonatkozóan. Alelnökjelöltje, J. D. Vance még azt is elárulta, hogyan nézne ez ki: a Donbaszt semlegessé nyilvánítanák és megakadályoznák Ukrajna NATO-csatlakozását. Vagyis tulajdonképpen az orosz feltételek elfogadásáról és egy második Jaltáról van szó az ukránok feje fölött. Ennek Lengyelországra nézve is beláthatatlan következményei lennénk, hiszen valószínű, hogy Trump egyúttal felgöngyölítheti a NATO keleti szárnyát, és áthelyezheti a fókuszt a Dél-kínai-tengerre, Tajvan felé.

Harris viszont a Biden-kormányzat politikáját folytatná, és miközben versenyezne Kínával, nem ásná alá a transzatlanti kapcsolatokat. Mi mást tehet Trump, aki folyamatosan azzal vádolja az európai NATO-tagokat, hogy nem fordítanak elegendő forrásokat a védelemre?

– A kínai elit a Harris vagy a Trump vezette Amerikával versengene szívesebben?

– A kínai elit valószínűleg nem ezekben a kategóriákban gondolkodik. Egyértelmű szembenállásra készülnek, függetlenül attól, hogy ki nyer. Nem azt mérlegelik, hogy ki lesz a jobb nekik, hanem bővítik a hadseregüket, a haditengerészetüket, militarizálják a társadalmukat. Úgy gondolják, hogy az összecsapás már elkezdődött– hallgassuk meg például Vang Ji kínai külügyminiszter beszédét az ENSZ Közgyűlésének legutóbbi ülésén. Világosan kimondja: Tajvan a miénk, és vissza kell kerülnie az anyaországhoz. Kína nem is választhatott volna nagyobb fórumot, hogy ezt közölje a világgal.

– Ön szerint a következő amerikai elnök hivatali ideje alatt sor kerülhet katonai összecsapásra Tajvan ürügyén?

– Úgy gondolom, hogy ezt nem amerikai időtávlatban kell vizsgálni, hanem kínaiban. Pontosabban Hszi Csin-ping hatalmának szemszögéből. Szilárdan tartom magam ahhoz a tézishez, hogy a Kínai Kommunista Párt (KKP) legutóbbi, XX. kongresszusa 2022 végén azért adott élethosszig tartó hatalmat Hszinek, hogy befejezhesse a kínai földek egyesítését, és ezt, ha nem is 2027-ig, de legkésőbb 2035-ig meg kell tennie.

– Miért pont ezek a dátumok?

– 2014-ben Hszi két célt fogalmazott meg a centenáriumra. 2021. július 1-re – a KKP centenáriumára – azt tűzte ki célul, hogy Kína szabaduljon meg a mélyszegénységtől, és egy „mérsékelt jóléti társadalmat” hozzon létre. 2021. július 1-én a Tienanmen téri kapunál beszélve Hszi bejelentette, hogy ezeket a célokat sikerült elérni. A második célt a Kínai Népköztársaság centenáriumáig, tehát 2049-ig kell elérni. Kínának addigra „modern szocialista, prosperáló, erős, demokratikus, civilizált, harmonikus és civilizált” állammá kell válnia.

Az 1953-as születésű Hszi valószínűleg nem éli meg 2049-et, de ha mégis, biztosan nem lesz már aktív politikus. Ezért három köztes célt tűzött ki 2035-re. Addigra Kínának először is csúcstechnológiákon alapuló innovatív társadalommá kell válnia – ez ma Hszi legfontosabb célja. Másodszor pedig már nemcsak mérsékelt jóléti, hanem egyszerűen jóléti társadalomnak kell lennie, amely eléri például Dél-Korea életszínvonalát. A harmadik cél egy modern hadsereg, amelynek tervezett megvalósítását előre hozták 2027-re, a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg megalapításának századik évfordulójára.

Ezért véleményem szerint Peking a 2027-2035 közötti időszakban próbálja majd valahogyan megoldani a tajvani kérdést.

– Lehet, hogy fegyverrel?

– A külső elemzők azon kisebbségéhez tartozom, akik szerint ez a kevésbé valószínű forgatókönyv. Ezt a fél évszázadnyi személyes Kína-tapasztalatomra alapozom. A kínaiaknak van egy mondásuk: a fegyverek csörgése a stratéga kudarca.

Ezért véleményem szerint egy Tajvanra mért közvetlen csapás, mint amit Putyin Ukrajnában alkalmazott, csak végső megoldás lehet. Kína minden lehetséges módszert, fortélyt vagy cselt be fog vetni, hogy másképp oldja meg a kérdést: ötödik hadoszlopot^*A kifejezést azokra az árulókra szokták használni, akik a megtámadott országon belülről segítik az agresszor államot. vezet be, megpróbálja kifárasztani a tajvani társadalmat, ami viszonylag könnyen megvalósítható, mivel Tajvan egy nyersanyagok nélküli sziget.

Az erőszakos megoldás azonban nem zárható ki, és ez egy nagy szerencsétlenség lenne a világ számára. Délkelet-Ázsiában nagykövetként töltött időmből egy másik mondást is hoztam magammal: ahol két elefánt harcol, ott eltapossák a füvet.

– Az amerikaiak beszállnának egy ilyen konfliktusba?

– Mi lengyelek ismerjük a mondást: „meghalni Gdańskért”.^*A második világháború kirobbanása előtti időszak mondása, amely arra vonatkozott, főleg Nyugat-Európában, hogy nem érdemes harcba szállni Lengyelország oldalán Németország ellen, hiszen Hitler hivatalosan csak a két világháború között szabadállamként létező Danzigot/Gdańskot akarta Németországhoz csatolni, továbbá egy Kelet-Poroszországot és az ország többi részét összekötő folyosót. Ez azonban elvágta volna Lengyelországot a tengertől. De ez amúgy is távol állt az igazságtól, hiszen a náci Németország teljes körű inváziót indított 1939 szeptemberében. Kína Tajvan elfoglalására tett kísérlete azonban nemcsak Tajvanról fog szólni, hanem az Egyesült Államok globális vezető szerepéről is. A sziget elleni esetleges kínai katonai akció esetén az USA reakciója lakmuszpapír-szerűen fogja megmutatni, milyen vezetői szerepet szánnak maguknak az amerikaiak. Ezért gondolom, hogy lehetséges, hogy az amerikaiak nem fognak kizárólag szóbeli nyilatkozatokra korlátozódni.

– Lát itt különbséget Harris és Trump között?

– Főként azt, hogy nem tudom elképzelni, hogy a demokraták belemenjenek valami olyanba Pekinggel kapcsolatban, mint amit Trump „big dealnek” nevez. A nagy földrajzi felfedezések korának kezdetén létezett a tordesillasi szerződés, amelynek értelmében a spanyolok és a portugálok felosztották egymás között az egész földgolyót. A kínaiak megpróbálhatnak egy hasonló javaslatot tenni Trumpnak. Nem tudom, hogy elfogadná-e, de róla ezt mindenképpen könnyebb elképzelni, mint a demokrata jelöltről.

Ugyanakkor, míg kínai szempontból a tajvani kérdés kulcsfontosságú, addig az Egyesült Államok szempontjából ez nem az. Washingtonnak más számít: a tény, hogy Kína ma olyan globális kihívást jelent számukra, amilyet a Szovjetunió soha. Tajvan része ennek a kihívásnak, de nem ez a legfontosabb – a rivalizálás a csúcstechnológiák terén ugyanolyan fontos.

– A Biden-adminisztráció ebben egyértelműen megpróbálta korlátozni Kína mozgásterét.

– Az Inflation Reduction Act, a Chips and Science Act a Biden-adminisztráció kulcsfontosságú kezdeményezései voltak, olyan izolacionista^*bezárkózó intézkedések, amelyek célja az, hogy a csúcstechnológia-termelést kivonják Kínából és visszahelyezzék az Egyesült Államokba.

– Kínának megvannak az eszközei a hasonló intézkedések negatív hatásainak csökkentésére? Az utóbbi időben inkább az ottani gazdaság halmozódó problémáiról és a növekedési modell válságáról olvashattunk.

– Nyugaton nekünk komoly fejtörést okoz annak meghatározása, hogy pontosan mi is történik Kínában. Rámutatunk Kína belső feszültségeire és strukturális problémáira, azt vizionálva, hogy ezek miatt mindjárt összeomlik gazdaságilag.

A feszültségek valóban sokrétűek. Ezek elemzésekor azonban érdemes figyelembe venni, hogyan változott meg Kína Hszi Csin-ping uralma alatt. Korábban Kína pragmatikus, sőt számító, meritokratikus, józan és észszerű volt. Ez alapozta meg a sikereit. 2012 óta, Hszi hatalomra kerülése óta Kína egyre inkább ideológiavezérelt, marxista-leninista lett.

– Milyen értelemben?

– Minden bizonnyal ismeri Andrzej Walicki Marxism and the Leap to the Kingdom of Freedom című könyvét. Ebben Walicki nagyon találóan úgy definiálja a marxizmust, mint a piac és a magánszektor iránti abszolút bizalmatlanságon alapuló ideológiát. És ez lett a hatalom irányvonala Kínában 2012 után, az állam ismét nagy hangsúlyt fektet az állami szektorra. Hszi a leninizmushoz is visszanyúlt, vagyis a proletárdiktatúrához, a rendőrségi gumibottal való irányításhoz. A rendszer 2012 óta egyre inkább tekintélyelvűvé, hogy ne is mondjam, totalitáriussá vált. Kínában az emberek egyszerűen egyre jobban félnek beszélni bizonyos kérdésekről.

Mindezt tetézte a járvány elleni küzdelem kemény lezárásokon alapuló politikája. Sanghaj két és fél hónapig teljesen le volt zárva, és egy ponton a kínai nagyvárosok 70 százaléka lockdown alatt volt. Ennek eredményeként a gazdaság lelassult, mivel a kis- és középvállalkozások, különösen a külföldi tőkével rendelkezők, elhagyták Kínát, mert nem bírtak az új politikai feltételekkel és a szigorú lezárásokkal.

Ezzel egy időben Hszi Csin-ping megváltoztatta a fejlődési modellt. Teng Hsziao-ping modellje elsősorban az exportra épült. Hszi modellje a belső piacra támaszkodna, az exportnak csak kiegészítő szerepet szánt, ahogyan az korábban a kínai hagyományban megszokott volt. A belső fogyasztás azonban megtorpant, elsősorban politikai okokból, mert az állami szektort túlzottan támogatták.

– A jelenlegi élénkítő csomagnak kellene megoldást jelentenie ezekre a problémákra?

– Igen, a kínai reformok 40 éve alatt nem láttam még ilyet. Az intézmények, élükön a Központi Bankkal, egymás után jelentenek be újabb intézkedéseket. Október 10-én, csütörtökön a Központi Bank vezetője 500 milliárd jüan, azaz 70,6 milliárd dollár értékű stimuláló csomagot jelentett be. Ezzel egy időben, és számomra nagyon szimbolikusan, a kínai igazságügyi minisztérium közzétette a Kínai Népköztársaság történetének első törvénytervezetét a közszféra működéséről.

Mit jelenthet mindez? Azt, hogy a kínai elit látja, mennyire ingatagok a világpiacok, hogy Kínát egyre jobban elszigetelik – és nemcsak az USA, hanem egyre inkább az Európai Unió is -, és hogy minden adat arra utal, hogy Kína talán nem éri el az idei évre tervezett 5 százalékos GDP-arányos gazdasági növekedést. A kérdés az, hogy ez aláássa-e Hszi Csin-ping egyszemélyes uralmát, és hogy kikényszeríti-e, hogy elálljanak az állami szektort előnyben részesítő ideológiai politikától.

– Hol áll az Európai Unió ebben az amerikai-kínai versengésben? Mert egyrészt az Unió függ az Egyesült Államoktól, mint az európai biztonság szavatolójától; másrészt az európai gazdaság továbbra is erősen kötődik a kínai gazdasághoz.

– Európa fő problémája e versengés szempontjából az, hogy mélyen megosztott. Még csak közösség sincs, nemhogy közös európai identitás. Kínával szemben nem európaiként, hanem lengyelként, franciaként, litvánként, magyarként cselekszünk és határozzuk meg magunkat.

És Kína, de Oroszország is, ezt ki fogja használni az oszd meg és uralkodj elvét alkalmazva.

A kínai elektromos autókra kivetett vámokról szóló vita tökéletesen megmutatta ezt. Nem sikerült egyhangúságot elérni, és a megoldásról folytatott vita felszínre hozta az Unión belüli mély töréspontokat. Kína azonnal válaszolt a vámokat leginkább támogató országnak, Franciaországnak, és 100 százalékos vámot vetett ki a konyakokra és a brandykre.

Kína így működik. Rendszerint nem multilaterális szereplőkkel, hanem minden egyes országgal külön-külön tárgyal. Franciaországot „bünteti”, viszont szoros kapcsolatot épít ki Orbánnal, aki most tömegesen engedi be a kínaiakat Magyarországra.

Hadd ismételjem meg: ez valóban probléma. Trump óta olyan világban élünk, ahol visszatért a nagyhatalmak hard powerben mért rivalizálása. Az Európai Unió eközben gazdasági, kereskedelmi és normatív értelemben vett nagyhatalom, de katonai és egyéb értelemben nincs hard powerje. És ez hatalmas probléma lesz, különösen akkor, ha Trump visszatér a Fehér Házba.

– Az Ukrajnával kapcsolatos politikája miatt?

– Nem csak azért. Attól tartok, hogy Trump második ciklusa még akkor is okozhat transzatlanti turbulenciákat, ha az ukrajnai konfliktust sikerülne békésen lezárni.

Visszatérve azonban az Unióhoz: meglátjuk, milyen lesz az új Európai Bizottság, amely még csak most fog felállni. Fenntartja-e a kínai elektromos autókra megszavazott vámokat^*A vámok az interjú elkészítése óta életbe léptek, állandósultak, igaz, az Európai Bizottság továbbra is tárgyalna a kérdés rendezéséről., egységes lesz-e?

Most fejeztem be egy könyv írását, amelyben az Orbán-jelenséget próbálom megérteni, az elmúlt hónapokban többször is jártam Magyarországon, és kétségeim vannak ezzel az egységgel kapcsolatban.

Orbán már teljesen nyíltan Kelet felé kacsingat, Magyarország kívül helyezi magát minden uniós normán és értéken. Hol van itt az európai egység és egyhangúság?

– A Kínától függő Európának van-e egyáltalán mozgástere arra, hogy az amerikai törekvésekhez hasonlóan újradefiniálja gazdasági kapcsolatait Kínával? Különösen az Unió számára olyan kulcsfontosságú gazdaságok esetében, mint amilyen Németország?

– Másképp fogalmaznék. Európa nemrégiben három ernyőt veszített el. Az első a NATO biztonsági ernyője. Trump ezt azonnal le fogja rántani rólunk, a demokraták lassabban, de az ő uralmuk alatt is lezajlik majd ez a folyamat.

A második az Oroszországból érkező nyersanyagszállítás által biztosított energiaernyő. Ez kiterjed olyan országokra is, mint Ausztria vagy Szlovákia, ez a folyamat visszafordíthatatlan. A harmadik ernyőt Kína biztosította. Ez azon alapult, hogy az 1990-es évek vége óta át tudtuk helyezni oda a termelést, miközben olcsó árukat importáltunk tőlük. Idővel már nem csak ócska kütyüket. A világjárvány megmutatta, hogy mindez túl messzire ment. Hogy nem importálhatjuk a maszkjaink és orvosi felszereléseink 100 százalékát Kínából.

Egész Európa nagymértékben függ Kínától. Ez nem csak német probléma, bár tény, hogy Németország már régóta több autót ad el Kínában, mint a világ többi részén. De ma a Volskwagen kiszorulni látszik a kínai piacról, mert vesztésre áll az olcsó kínai elektromos autókkal szemben.

– Hol áll Lengyelország ebben az egészben?

– A kereskedelmi kapcsolatainkban Kína 16-18:1 arányban vezet. Mit exportálunk mi Kínába? Almát, csirkét, tejport, a KGHM némi rezet. És ők nekünk? 5G-t, 6G-t, Huaweit és a TikTokot. Tehát komolyan meg kellene vizsgálnunk, hogyan lehetne megváltoztatni a kapcsolatainkat, és hogyan csökkenthetjük a Kínától való kereskedelmi és árufüggőséget.

A kínaiaknak kidolgozott stratégiájuk van mind Lengyelországgal, mind a térségünkkel kapcsolatban. Nekünk nincs külpolitikai stratégiánk Kínával kapcsolatban. Hasonlóan nincs sem Indiával, a globális déllel vagy a feltörekvő piacokkal kapcsolatban sem.

Vegyük Sikorski miniszter úr legutóbbi expozéját. Volt szó Moszkváról, Kijevről, Berlinről és Washingtonról. Gyakorlatilag egy szó sem esett Pekingről, Újdelhiről, Teheránról vagy Rijádról. Ma egy teljesen új világban élünk. Új hatalmi központok alakultak ki, és ezek a régiekkel együtt mozgásban vannak. Az ukrajnai háború a második világháború vége óta példa nélküli helyzetet teremtett ebből a szempontból. Most a kreatív gondolkodásnak van itt az ideje, nem pedig a belpolitikai csatározásokénak, ahogy azt Lengyelországban folyamatosan látjuk.

Tudja, én ma olyan diákokat tanítok, akik 2005-2007-ben születtek. Nem emlékezhetnek rá a saját életükből, ezért emlékeztetnem kell őket arra, hogy mi is zajlott akkoriban a lengyel politikában. Akkoriban Tusk a Kaczyński fivérekkel harcolt. És mi történik ma a lengyel politika főáramlatában? Tusk Jarosław Kaczyńskival és Lech Kaczyński kísértetével harcol.

– Mit tegyen tehát Lengyelország mindezen kihívásokkal szemben?

– Mindenekelőtt a belső megbékélésre kell törekednie, arra, hogy kialakuljon egy elemi konszenzus az ország alapvető érdekeire vonatkozóan. Ennek kell lennie a kiindulópontnak.

Másodszor pedig, el kell kezdenünk egy olyan stratégia kidolgozását, amely megfelel az új valóságnak. Van egy remek Keleti Tanulmányok Intézetünk, amely kiváló kutatásokat végez a posztszovjet térségben. Egy hasonlót kellene létrehoznunk, ami Ázsiával foglalkozik.

A lengyel elitnek fel kell ismernie, hogy az a világ, amelyet a Szovjetunió összeomlása után ismertünk meg, és amelyet az USA dominanciája jellemzett, a végéhez közeledik. Egy új világ van kialakulóban, amely legalább kétpólusú – az egyik póluson Washingtonnal, a másikon Pekinggel– vagy, ami valószínűbb, többpólusú lesz. És biztosan nem Európa lesz a központja.

Az Európai Unió lakossága a Brexit után 450 millió. Kínának és Indiának egyenként 1,4 milliárd lakosa van. És ezek az országok ma reneszánszukat élik, ide tevődik át a globális dinamika. A világjárványt megelőző évtizedben, 2009-2019 között a globális GDP-növekedés 80 százalékát a feltörekvő piacok tették ki.

Kína egy saját innovációs ökoszisztémát hozott létre, van alternatív internete, alternatív GPS-e, a kínaiak, mint az őrültek mennek az űrbe ritkaföldfémek és ásványi anyagok után, amelyek nélkül lehetetlen a technológiai fejlődés. Ha ehhez még békésen átvennék a tajvani TSMC-t – a legfejlettebb félvezetők legnagyobb gyártóját –, akkor egy teljesen új minőséget kapnánk. Az amerikaiak ezzel tisztában vannak, és nem fogják hagyni, hogy ez megtörténjen.

Legfőbb ideje, hogy a lengyel politika is észrevegye ezt a valóságot, és levonja a következtetéseket.