Egy magát Riley B-nek nevező amerikai olvasó az alábbi mondatokkal kezdi egy általa nemrég olvasott könyv értékelését az Amazon áruházában. “Ezt a szemlét egy olyan irodai álláshoz tartozó íróasztalon írom, amelyért évi 65 ezer dollárt kapok, de gyakorlatilag semmi fontosat nem csinálok. Általában csak ülök a székben, podcastokat és hangoskönyveket hallgatok egész nap. Ezt addig csinálom, amíg a főnökeim elkezdenek hazamenni, ekkor én is kicsusszanok. A fizetésemet arra használom, hogy az összes házi munkát kiszervezzem a létminimum alatt élő munkavállalóknak. Minél jobban fizető állást találok, annál kevesebbet kell dolgoznom.”
A könyv, amelyről a szemle íródott, David Graeber “Bullshit jobs: A theory” című műve, amely az értelmetlen munkahelyek kóros terjedésének elméletéről szól. Graeber szerint nem csak értelmetlen munkahelyek, de egész foglalkozások is vannak, amelyek feleslegesek. Ilyennek tartja például a lobbistákat vagy a céges ügyvédeket, mert úgy véli, ha ezek a szakmák hirtelen eltűnnének, senki sem venné észre a változást.
A London School of Economics antropológus tanára egyébként egy korábbi, 2013-as tanulmányát fejlesztette tovább, amikor idén májusban kijött a könyvével. A jelentéktelennek gondolt első írása ugyanis váratlanul népszerű lett, és Graeber rengeteg levelet kapott a világ minden tájáról, amelyben értelmetlen munkát végző emberek írták meg a történetüket. Ezeket a sztorikat párosította most némi adatbányászattal és szakmai kutató munkával.
Egy 2015-ös brit felmérésben a megkérdezettek 37 százaléka azt mondta, nem érzi, hogy a munkája bármit hozzáadna a világ folyásához, további 13 százalék pedig bizonytalan volt ennek megítélésében. A meglehetősen jól szervezett és racionális Hollandiában az emberek 40 százaléka gondolja úgy, hogy az állás, amit betölt, indokolatlanul létezik.
Graeber egyik legjobb mesélője egy gyógyszeripari tanácsadó, aki azt részletezi, hogy gyakran ír olyan nagyon jól hangzó beszámolókat, amelyeknek szerinte az égvilágon semmi hasznuk nincs. A “Hogyan növeljük a kulcsfontosságú digitális egészségügyi véleményformálók elkötelezettségét” című munkája például egy tipikus példa erre. “Nemrég 12 ezer fontot számláztam ki egy kétoldalas tanulmányért, amelyet egy globális stratégiai értekezleten kellett bemutatnom. Végül nem használták fel, mert az értekezlet el sem jutott addig a napirendi pontig, amikor következtem volna” – mesélte Graebernek a tanácsadó.
Az értelmetlen munkák tehát nem egyenlőek a rossz munkákkal, gyakran igen jól fizetett állásokról derül ki, hogy nem is lenne szükség rájuk. Az ilyen állásokban dolgozók annak ellenére is rosszul érzik magukat, hogy jól keresnek, mert a feleslegesség érzése idővel megkeseríti az életüket.
A könyv másik jó példája az értelmetlen munkavégzésre az amerikai szövetségi állam tanulóknak szánt programja, amelynek az a lényege, hogy a tandíjra felvett hiteleket részben azzal lehet visszafizetni, ha a diák az iskolához tartozó munkák egy részét elvégzi. A Graeberhez levelet író tanulók szerint azonban ennek az a vége, hogy a diákoknak rengeteg felesleges munkát találnak ki, a tiszta tábla újratörlésétől kezdve az üres tantermek ellenőrzésén keresztül az azonosító igazolványok felesleges ellenőrzéséig.
Ez egyébként elgondolkodtató lehet a magyar közmunka programmal kapcsolatban is. Graeber szerint ugyanis a módszernek az a hátulütője, hogy a résztvevők beletanulnak az értelmetlen munkavégzésbe, megszokják azt, sőt idővel természetesnek veszik, és ezzel maguk is aktív részeseivé válnak az értelmetlen rendszereknek.
Élet
Fontos