(A szerző a Cambridge Econometrics elemzője. Az Ekonomi a G7 véleményrovata.

Az utóbbi évtized nem nevezhető a magyar szakszervezeti mozgalom hőskorának. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy máig sem sikerült elérni, hogy országos szinten egyetlen ernyőszervezet képviselje a munkavállalókat (jelenleg öt országos szakszervezeti konföderáció létezik), és hogy több olyan munkaügyi reform történt, amely nem csupán szembe ment a szakszervezetek érdekeivel, hanem egyenesen korlátozta mozgásterüket. A legutóbbi ilyen törvénymódosítás, a státusztörvény körül kialakult vita során került elő egy további szempont, ami gyakorlatilag a rendszerváltás óta kísérti a hazai szakszervezeteket: a taglétszám.

A státusztörvényt övező konfliktus egyik emlékezetes pillanata volt, mikor a Belügyminisztérium államtitkára, Rétvári Bence napirend előtti felszólalásában a pedagógus szakszervezetek munkájának minőségét kritizálva mutatott rá, hogy a Pedagógusok Szakszervezetének „pár évvel ezelőtt 23 ezer [tagja volt], most 9 ezer”. Noha az állításra reagálva a szakszervezet részleteiben tévesnek titulálta az államtitkár állításait, a taglétszám fogyatkozását ők maguk sem cáfolták meg.

A jelenség nem szektor-, de még csak nem is országspecifikus: a szakszervezetek mindenhol a világon a szervezettség mértékének (azaz a dolgozók összlétszámához viszonyított szakszervezeti taglétszám) csökkenésével szembesülnek. Az OECD-országokban a szervezettség átlagos mértéke 2000 és 2019 között 21 százalékról 16 százalékra csökkent.

Ez a trend különösen erősen jelentkezett Kelet-Közép-Európában, főleg a vasfüggöny innenső részén. Míg 2000-ben a régió minden országában még az OECD-átlag fölött volt a szakszervezeti szervezettség, addig napjainkra ez már csak Németországról, Ausztriáról és Szlovéniáról mondható el. Az általános negatív tendenciából is kiemelkedik Szlovákia és Magyarország, ahol példátlan mélyrepülés történt.

Már 2000-ben is a lista alján találhattuk magunkat, a helyzet azonban tovább romlott az elmúlt 18 évben. Így napjainkra nem egyszerűen Magyarországon a legalacsonyabb a szakszervezeti tagok aránya, de egyedüliként estünk 10 százalék alá.

Bérprémium

Mindezek alapján felmerül a kérdés, hogy mit tudnak így elérni a szakszervezetek, sőt az is, hogy mit hivatottak elérni. Utóbbi kérdés megválaszolásához fordulhatunk a szakirodalomhoz, amely két fő szerepet tulajdonít a szakszervezeteknek: egyfelől a „monopólium” szerepet, amely alatt a szakszervezetek bérmegállapítási folyamatra gyakorolt hatását érti, másfelől a „válasz” szerepet, amely minden más munkavállalói érdekvédelemmel kapcsolatos kötelezettségüket foglalja magába.

A magyar kontextusban a monopólium szerep elsősorban a bérelőny esetében értelmezhető: az a bérelőny, melyet a kollektív szerződéseken keresztül harcol ki a szakszervezet a munkavállalók számára. Ez azt jelenti, hogy azokon a munkahelyeken, ahol szakszervezet működik és annak létszáma eléri dolgozók tíz százalékát, lehetőség nyílik kollektív szerződést kötni a munkáltatóval, amelyben a két fél kapcsolatának szabályrendszerét fektetik le, és ez a legtöbb esetben a bérekre is kitér. Az általános tapasztalat szerint a kollektív szerződések keretében magasabb bért tudnak kiharcolni az alkalmazottak, mintha mindenki egyénileg próbálna magának magasabb fizetést elérni. Ezt a kérdéskört jártam körbe a kutatásomban, amelyben arra tettem kísérletet, hogy megbecsüljem a szakszervezeti bérprémium hatását.

Már az 1950-es évek óta foglalkoznak akadémiai kutatások a bérprémium megbecsülésével, a kérdés eleinte főleg Észak-Amerikában, később Nyugat-Európában is elterjedt kutatási területté vált. A korai évek kutatásai egyes esetekben akár 20-30 százalék környékére is mérték a szakszervezetek által kiharcolt bérelőnyt, de napjainkban – részben a szakszervezetek erejének csökkenése, jóval nagyobb részben a módszertani fejlődésnek köszönhetően – már inkább egyjegyű számokat szoktak kimutatni, és azon belül is inkább alacsonyabbakat.

Magyarországon csak a rendszerváltás után kezdtek el ezzel a kérdéssel foglalkozni, a rendszer természetéből fakadóan azelőtt nem is lett volna értelme. Eleinte jelentős figyelmet szenteltek a munkaügyi kapcsolatok világának: dedikált kutatóintézetekben vizsgálták a béralku folyamatát, ennek részeként pedig a szakszervezeti bérprémiumot is. Azóta a kutatóintézetek megszűntek, és a témára fordított figyelem is jelentősen megcsappant. A szakszervezeti bérprémium becslésére vonatkozó utolsó elérhető kutatás 2008-ban készült.

A bérprémium Magyarországon

A mostani vizsgálatunkból azonban kiderült, hogy a globális trendek a magyarországi bérprémiumra is érvényesek. Míg a 90-es évek kutatásai még három és öt százalék közé becsülték a bérprémiumot, amit a szakszervezeti tevékenység el tud érni, a 2008-as kutatás már csak két és három százalék közé becsülte.

Az azóta eltelt 15 évben jelentős változások mentek keresztül a munka világában. A munka törvénykönyve több radikális reformon is átesett, melyek egytől egyig a munkavállalók, illetve szakszervezetek kárára módosították a törvényi szabályozást: korlátozták a sztrájkjogot, nőtt a nettó munkaidő, és általánosan is csorbultak a szakszervezetek jogai. A változásoktól nem függetlenül jön még a képbe a szakszervezeti szervezettség mértékének folyamatos csökkenése, így tehát a bérprémium növekedésére sem lehet Magyarországon számítani.

Adatok és eredmények

Kutatásunkban a KSH 2019-es Egyéni bérek és keresetek adatfelvételét, illetve az egykori Innovációs és Technológiai Minisztérium által fenntartott Kollektív Szerződések Elektronikus Nyilvántartó Könyve adatait használtuk fel. Előbbi szolgáltatta az olyan egyéni szintű adatokat, mint például a kor, nem, iskolázottság, tapasztalat, bér, vagy hogy az adott munkavállaló kollektív szerződés hatálya alá esik-e. Az utóbbi pedig egy olyan központi nyilvántartás, amely az ország összes kollektív szerződését hivatott összegyűjteni. Sajnos Magyarországon a kollektív szerződésekkel kapcsolatos adatszolgáltatás hiányát és hiányosságait nem szankcionálják törvények, így egyik vagy másik adatforrás hiányos lehet. Többek közt ezért is volt szükség a két forrás összevonására.

Ha ezen az összevont adatbázison vizsgáljuk a különbséget a munkavállalói bérek között aszerint, hogy ki tartozik valamilyen kollektív szerződés hatálya alá és ki nem, akkor azt látjuk, hogy az előbbi csoport bérei 27,3 százalékkal magasabbak. Ez óriási különbségnek tűnik, és ha valóban ekkora bérelőnyt tudnának kiharcolni a hazai szakszervezetek, akkor minden bizonnyal nem kellene a taglétszám és a szervezettség mértékének csökkenésével küzdeniük. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű. Az itt kimutatott bérprémium ugyanis (amelyet szokás nyers bérprémiumnak nevezni) nemcsak a kollektív szerződés hatását foglalja magába, hanem minden egyéni (kor, nem, iskolázottság), illetve vállalati (cégméret, pénzügyi teljesítmény) sajátosságát is.

A probléma feloldásához segítségül hívtunk néhány statisztikai módszert, amelyekkel meg lehet becsülni a szakszervezeti bérprémiumot.

A becslési módszertől függően a becsült bérprémium 1,5 és 2,5 százalék közé esik.

Ez enyhén szólva is kevésbé lenyűgöző, mint a fenti 27, főleg, ha figyelembe vesszük a szakszervezeti tagdíjat is, amelyet általában a mindenkori bér 1 százalékában szoktak megállapítani, és jobban beleillik az eddigiekben lefestett képbe.

Ezek fényében levonhatjuk-e a következtetést, hogy a magyar szakszervezetek mind gyengék, és hiba a tagjukká válni? Erre a kérdésre több okból is az a válasz, hogy nem. Egyfelől észben kell tartani, hogy a fenti számok átlagok, vannak szektorok, ahol a szakszervezeti bérprémium jelentősen magasabb, míg máshol még ennél is alacsonyabb, így általános következtetéseket az egész szakszervezeti mozgalomról nem lehet a becslés alapján levonni. Másfelől, ha bármire is rámutat az alacsony bérprémium, az pont az, hogy minél több munkavállalónak kellene belépnie szakszervezetekbe, hiszen ez a legkézenfekvőbb módja a negatív trendek visszafordításának.

Az alacsony szervezettség, az alacsony bérprémium és a kormányzattal szembeni teljes kiszolgáltatottság egymással kölcsönös kapcsolatban álló, adott esetben egymást erősítő hatások. Minden magyar munkavállalónak, végezze a munkáját gyártósor vagy íróasztal mellett, az az érdeke, hogy ez a negatív spirál megtörjön, és ennek a legkézenfekvőbb módja a szakszervezetek erejének növelése, amelyhez az első lépés a taglétszám helyreállítása.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikk“Megalázó, hogy fél órán át ott áll mögöttem” - mi vezetett az Audi-sztrájkhoz?Az Audi problémái miatt egyre frusztrálóbb lett a légkör a győri gyárban. De közben sokan rájöttek, hogy külföldön nincsenek olyan elvárások, mint Győrben.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkAudi sztrájk: nem mindegy, hogy mi mennyiJól hangzik a félmilliós átlagfizetés, de egy betanított munkás alapbére feleennyi lehet. A sztrájk nemcsak a pénzről, hanem a szabadidőről és a kiszámítható munkáról is szólt.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkCsatát nyert a szakszervezet, kilőttek a bérek a Magyar SuzukinálLátványosan nőttek a kerestek az esztergomi Suzukinál, ahol a mostoha körülmények ellenére meg tudta vetni a lábát a szakszervezet.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkAz osztrákok megmutatták, mire képes egy jól szervezett vasutassztrájk, amit a magyar vasutasok több próbálkozásra sem tudtak összehozniA vasutasokat képviselő szakszervezet szeretné elérni, hogy a rosszabbul keresőknek ne csökkenjen a reálbére, az állami vállalat vezetője szerint viszont más iparágban nem adnak ilyen jó bérajánlatot.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA volánbuszos sztrájk az újabb példája a bérek elértéktelenedéséből származó feszültségeknekA tervezettnél kevesebben vettek részt a keddi figyelmeztető munkabeszüntetésben, de a jövő évi reálbércsökkenés elkerüléséért harcoló szakszervezet így is sikeresnek látja az akciót.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Adat Élet bérek fizetések kollektív szerződés szakszervezet szakszervezetek Olvasson tovább a kategóriában