Öt semleges állam maradt még Európában, de ez egyre kevésbé tartható

Bár Orbán Viktor miniszterelnök gyakran hangoztatja, hogy Európában csak Magyarország (és a Vatikán) képviseli a békét, és marad ki az ukrajnai konfliktusból, a valóságban van néhány ország a kontinensen, sőt az Európai Unió tagjai között is, amely Magyarországhoz viszonyítva is különutas védelmi politikát folytat, és ezen egyelőre az ukrajnai orosz invázió fényében sem változtatott.

Ennek a legismertebb példája Svájc, amely formálisan semleges államként – a NATO-tag Magyarországgal szemben – nem vesz részt katonai szövetségekben, és igyekszik távol tartani magát minden nemzetközi fegyveres konfliktustól. Bár Svájcnál jóval kisebb publicitást kap, de Ausztria is semleges, és hiába vannak közelebb Oroszországhoz, ezen egyelőre nem is terveznek változtatni. A kontinens másik végén, a harmadik kakukktojás Írországban ugyanakkor komoly belpolitikai viták kereskedtek a semlegességből, ahol az egyik oldal szerint túl sok, a másik szerint túl kevés az Ukrajnának nyújtott ír támogatás. Málta és Ciprus pedig bár nem sok vizet zavar, de az utolsó, katonailag semleges európai uniós tagállamok között vannak.

Az jelenleg nyitott kérdés, hogy a négy államból lesz-e, amelyik követi a formális semlegességét feladó és a NATO-ba belépő Finnország, valamint a szintén csatlakozni vágyó Svédország példáját. A jelenlegi állás szerint ez rövid távon nem valószínű: a finnekkel és svédekkel ellentétben a svájciak, osztrákok és írek számára nem jelent közvetlen katonai fenyegetést Oroszország, és a lakosság körében is népszerű maradt a semlegesség eszménye.

Biztonságpolitikai szakértők azonban azt feszegetik, hogy a formális semlegesség fenntarthatatlan. A svájci, ír és osztrák jólét és biztonság alapját az észak-atlanti szövetség által megteremtett európai politikai és gazdasági rend adja, és a geopolitikai feszültségek kiéleződésével a rendet katonai költésükkel finanszírozó államok egyre kevésbé lesznek elnézőek az ilyen potyautasokkal szemben.

Alpesi béke – és profit

Svájc számára furcsa helyzetet teremtett az ukrajnai orosz invázió. Az ország híres semlegességét és bankrendszere hírhedt diszkrécióját némileg feladva tavasszal csatlakozott az Oroszországra kivetett amerikai és európai pénzügyi szankciókhoz, ám a betartatás nem valami acélos: a svájci kormány szerint eddig 7,5 milliárd franknyi orosz vagyont zároltak, miközben más nyugati országok szerint ennél nagyságrendekkel többet kellett volna. (Svájc szerint a németek és franciák még kevesebb orosz pénzt kaptak el, az EU egésze is csupán 19 milliárd eurót zárolt.)

A Financial Times szerint a fő ok, hogy a legnagyobb svájci párt, a jobbpopulista Svájci Néppárt nem tartja olyan fontosnak az ügyet; a kiterjedtebb vagyonelkobzás eleve alkotmányellenes lenne; a svájci bankok pedig attól tartanak, hogy az orosz oligarchák mellett az Egyesült Államok pénzügyi megtorlásától szintén tartó kínai ügyfeleik pénzét is elveszthetik, ha komolyabban betartják a nyugati szankciókat. A Credit Suisse közelmúltbeli megroppanása miatt a kormány különösen nem akarja rontani a bankok helyzetét – a néppárt pedig eleve a külföldi érdekek támadásaként jellemezte a Credit Suisse alapvetően ki nem kényszerített hibákból fakadó kálváriáját.

Svájc helyzete annyiban eltér a többi szalonsemleges országétól, hogy ütőképes hadserege és hadiipara van. Ám a svájci hadiipari hiába erős, az ország hivatalosan nem engedélyezi a svájci fegyverek konfliktuszónákba való exportját, emiatt azt sem hagyták, hogy Németország és más európai országok átadják svájci gyártmányú fegyvereiket és lőszerüket az ukrán erőknek; de visszautasították azt a német ajánlatot is, hogy visszavásárolják tőlük német gyártmányú Leopard harckocsijaikat, hogy azokat Ukrajnába küldhessék. A tilalom miatt az Egyesült Államok, Németország, a NATO és az Európai Bizottság is méltatlankodott egy sort, de eddig nem sikerült rávenni a kormányt, hogy lazítson a semlegességen. (Brazília, amelynek szintén jelentős készlete van a német páncélosokból és az azokban használatos lövedékekből, szintén elutasította a német ajánlatot, mert Luiz Inácio Lula da Silva elnök szerint a NATO-t is felelősség terheli a háborúért.)

Bár a svájci hadiipar nem járna rosszul a dologgal, a politikai támogatás hiányát magyarázza, hogy a lakosság körében is népszerű a távolságtartás: egy év eleji felmérés szerint a teljes lakosság 41 százaléka, a 18 és 35 év közti svájciak 49 százaléka úgy véli, hogy az országnak még semlegesebbnek kellene lennie a konfliktusban, és 35 százalék szerint az uniós szankciók támogatásával a kormány megsértette a semlegesség elvét.

Svájcnál jóval kisebb publicitást kap, de formálisan Ausztria is semleges: még 1955-ben, a szovjet csapatok kivonulásáért cserébe vállalták, hogy nem csatlakoznak a nyugati szövetségi rendszerhez, ezt azóta is tartják. Ebből először az 1968-as prágai tavasz idején lett kellemetlen helyzet, amikor a Varsói Szerződés csapatai bevonultak a szomszédos Csehszlovákiába leverni a nép mozgolódását. Egyes történészek szerint ekkor az ausztriai bevonulásra is voltak tervek, bár ebből nem lett semmi.

Az osztrák semlegesség még az EU-csatlakozáskor is problémaként merült fel, az Európai Bizottság eleinte úgy vélte, a semlegesség összeegyeztethetetlen az uniós vállalásokkal. Ezen később felülkerekedtek, és az osztrák csapatok korábban több balkáni békefenntartó misszióban is részt vettek. Ugyanakkor az uniós védelmi politikában máig csak logisztikai és képzési területen vesznek részt, és a NATO-csatlakozás sem merült fel.

A semlegesség feladását az ukrajnai háború során is csak egy hangos, de relatíve apró külügyi szakértői kisebbség karolta fel. Karl Nehammer kancellár – aki korábban maga is szolgált az osztrák hadseregben – azt hangoztatta, hogy „Ausztria semlegessége a béke politikája”, és egy nyári felmérés szerint 71 százalék volt a semlegességet támogató osztrákok aránya. A kormány ugyan a GDP mindössze 0,7 százalékát kitevő védelmi költségvetés megduplázását ígérte 2027-ig, ez a politika bírálói szerint édeskevés: az osztrák hadsereg a gyakorlatban teljesen hatástalan.

Az osztrák semlegesség tartósságához természetesen az is hozzájárul, hogy Ausztria már a hidegháború óta a Nyugat és Oroszország közti gazdasági hídként tekint magára, amit jelez, hogy az ÖMV az orosz gázbiznisz egyik főszereplője, a Raiffeisen pedig a legnagyobb orosz kitettséggel bíró európai bank. E tekintetben nem sok különbség van a magyar és az osztrák álláspont között – hacsak az nem, hogy az osztrákok a semlegesség farvizén jóval több pénzt csináltak Oroszországban, mint a magyar gazdaság szereplői.

Sziget-semlegesség

Írország azóta semleges, hogy az első világháború után kiharcolta függetlenségét a brit uralom alól. Az ír semlegesség még az Európai Unió tagállamai közti védelmi szolidaritást kimondó lisszaboni szerződésben is külön kitételként szerepel. Ugyan kisebb ír csapatok korábban részt vettek ENSZ békefenntartó missziókban, az ország nem rendelkezik értékelhető haderővel: kevesebb mint hétezer hivatásos katonája van, és a GDP-je mindössze 0,2 százalékát költi védelemre, ami a 2 százalékos NATO-célarány tizede. Ebben az ország földrajzi elhelyezkedése legalább olyan fontos szerepet játszott, mint a fennkölt elvek: egyetlen jelentős történelmi ellenségükkel szemben kevés esélyük lett volna szervezkedni, minden más potenciális fenyegetéstől pedig tisztes távolban vannak.

Az ír kormány ezzel együtt nem maradt ki teljesen Ukrajna támogatásából: 122 millió euró értékű halált nem okozó hadi felszerelést, magyarul védőfelszerelést, orvosi eszközöket, élelmiszert és üzemanyagot szállított az ukrán erőknek. Az orosz támadás és a nemzetközi helyzet fokozódása miatt az is felmerült, hogy a NATO-val is szorosabbra vonják a kapcsolatot a kibertámadások, a hírszerzés és a hibrid fenyegetések elhárítása terén.

Ez az óvatos közeledés belpolitikai vitákat szült. Egyes parlamenti képviselők azért bírálták a kormányt, mert Írország a semlegességével „védtelen” maradt, és egy sor nem konvencionális fenyegetésre sincs felkészülve. Ennek fényében Michael Martin kormányfő júniustól „komoly és őszinte” társadalmi párbeszédet kezdeményez arról, hogy „milyen biztonságpolitikai lehetőségek” állnak Írország előtt. Bár a NATO-csatlakozás nincs napirenden, az uniós védelmi tervekhez való közeledés nem elképzelhetetlen egyes szakértők szerint.

Mások szerint már az Ukrajnának nyújtott támogatás is sok. A magát ökoszocialistának nevező Paul Murpyh képviselő által életre hívott „ír semlegességi liga” szerint az ukrán katonák kiképzésében való részvétel és az Egyesült Államok által az Ukrajnának nyújtott segítség koordinációja érdekében életre hívott, 50 országból álló kontaktcsoport munkájában való részvétel aláássa az ír semlegességet. Az ír balszél szerint inkább a „békéért és a tűzszünetért” kellene dolgoznia a kormánynak, ahelyett, hogy az amerikai imperalistákhoz csatlakozzon.

Névleg Málta és Ciprus is el nem kötelezett ország, amely európai uniós tagsága ellenére nem tagja a NATO-nak. Málta a brit katonai támaszpontok 1979-es bezárása után lett de facto semleges állam, és ez 1987-ben az alkotmányba is bekerült, bár az uniós csatlakozáskor részesei lettek a közös külügyi, védelmi és biztonságpolitikának. Ez okozott kisebb-nagyobb belpolitikai és jogi vitákat, de a gyakorlatban nem sok jelentősége van.

Ciprus – Svájccal, Ausztriával, Írországgal és Máltával szemben – az észak-atlanti szövetség békepartnerség nevű programjából is kimaradt. Számukra a NATO-tagság és a formális semlegesség feladása már csak azért sem reális, mert Törökország a mai napig megszállva tartja a sziget egy kisebb, török többségű részét, és a két területet ENSZ békefenntartók választják el (kissé ironikus módon köztük vannak a semleges Írország katonái is). A szigeten emellett két szuverén brit katonai támaszpont is van.

Fenntarthatóság

Franz-Stefan Gady, az International Institute for Strategic Studies nevű biztonságpolitikai agytröszt kutatója szerint ez a fajta semlegesség két okból is egyre nehezebben lesz tartható a 21. században.

Az egyik ok, hogy a semlegesség ma sokkal kevésbé hasznos dolog a nem semleges országok számára, mint a hidegháború idején volt, amikor a keleti és nyugati blokk is gazdasági és diplomáciai közvetítőként tekintett a hivatalosan egyik oldalhoz sem tartozó, bár a gyakorlatban gazdaságilag Nyugatra tartó országokra. Bár Orbán Viktor tavalyi, a magyar regionális középhatalmiságról ábrándozó beszéde kapcsán Magyarországon is felmerült jobboldali körökben, hogy nem is rossz dolog legvidámabb barakknak vagy esetleg közvetítőnek lenni a két blokk között, Gady szerint a jelenlegi helyzetben a semlegességet egyik nagyhatalom sem tartja tiszteletben, és közvetítőkre sincs szükségük.

A másik ok, hogy a 21. századi biztonsági kihívásokkal szemben fejlett, integrált – azaz egyebek mellett a légi, haditengerészeti, földi, kibertérbeli fegyvernemeket egyszerre alkalmazó – és a szövetségesek rendszereivel való interoperabilitást lehetővé tevő fegyverrendszerekre van szükség. Ezeket a semleges országok egymaguk nem tudják beszerezni és működtetni – a szövetségi rendszereken belül emiatt egyre inkább jellemző, hogy a kisebb országok a védelmi politika egy-egy aspektusára szakosodnak, és egymás képességeit kiegészítve alkotnak egy ütőképes védelmi erőt.

Emiatt a semleges országok biztonsága továbbra is a NATO és az EU implicit (vagy az uniós esetében relatíve explicit) garanciáin múlik, ebből fakadóan pedig nem valódi semlegességről van szó. Viszont a jelenlegi geopolitikai helyzetben ez a fajta potyautasság egyre kevésbé lesz tolerálható Németország, Franciaország vagy az Egyesült Államok számára, azaz a diplomáciai nyomás vélhetően erősödni fog.

Az Európai Külkapcsolatok Tanácsa nevű berlini agytröszt egy 2021-es, azaz az ukrajnai háború előtt született összefoglalójában azt is felvetette, hogy a semlegesség hosszabb távon az EU védelmi terveinek fényében sem tartható. Az EU ugyanis már több mint két évtizede építgeti a saját védelmi unióját a NATO-val párhuzamosan, és mára csendben egész jelentős integráció ment végbe e téren is (a holland szárazföldi haderő például nemrég beolvadt a német hadseregbe, de 2017-ben már egy permanens európai uniós védelmi együttműködési keret is létrejött 25 taggal).

Emmanuel Macron francia elnök ezekre az európai tervekre részben pont a NATO alternatívájaként, Németország inkább a NATO autonóm európai pilléreként tekint, de mindkét nagy európai uniós hatalom a mélyebb védelmi integráció mellett van. Azaz a semlegesség realitásával kapcsolatban borúlátó elemzők szerint e tekintetben a NATO-szkeptikus tagállamoknak sincs menedék.