A G7 Holnap – Jó iskola-sorozatunk segít végiggondolni a gyerekek szemszögéből, hogy milyennek kellene lennie az iskolának a XXI. században.

Dédnagymamám – családi elbeszélések alapján – az ország első női vaskereskedője volt Székesfehérváron. Amikor az emberek a nagy betűs Vállalkozáskészségről kérdeznek, az ő üzleti modellje szokott eszembe jutni: „Legyen több a bevételed, mint a kiadásod! És mitől lesz bevételed? Hát hogy olyan dolgot árulsz, amire az embereknek szükségük van, vagy legalábbis azt hiszik, hogy szükségük van. Szóval amiért hajlandóak fizetni.“

Ráadásul nemcsak a termék- és szolgáltatásfejlesztés alapjait tanultam a családban, hanem a marketingalapokat is, de ezt már fogorvos nagymamámtól. Ő már a nyolcvanas évek végén önálló, „kockás füzetes” vállalkozó volt, azaz a lakásán volt egy magánrendelője, ahol hetente kétszer fogadott betegeket, bevételeit egy kockás füzetbe írta. Ő mondta, hogy amikor kevés a beteg, akkor le kell menni a piacra mosolyogni, és akkor az embereknek eszébe jut, hogy el kéne menni a fogorvoshoz.

Ilyen és hasonló tanítások párosultak azzal az élménnyel, hogy az „innovatív” 90-es években majdnem megbuktam vállalkozásismeretek tantárgyból. Igen, az én iskolámban, ami egy műszaki technikum volt, ráadásul 1995 környékén, már tanultunk vállalkozásismereteket. A vizsgán valami olyasmi volt a kérdés, hogy mekkora értékhatárig kis-, és honnantól közepes vállalkozás a vállalkozás, vagy valami hasonlóan izgalmas taxonómiai kérdés.

Azt kell mondjam, a családi üzenetek és az iskola elvégzése után szerzett munkatapasztalatok nekem többet segítettek vállalkozóvá válni, mint maga az iskola.

És ez nem biztos, hogy baj.

De miért is van szükség a vállalkozókészség fejlesztésére? Azért, hogy a fiatal felnőttek ne alkalmazottak, hanem önálló vállalkozók legyenek? Mindenki a maga ura? Vagy, hogy minél több trafikos, kisboltos legyen, mint amilyen a dédnagymamám volt? Tehát virágozzék a vállalkozói ökoszisztéma? Mindkét magyarázat inkább csak kapargatja a lényeget.

A közoktatás paradoxona

Szerintem a vállalkozókészség alapvetően arról szól, hogy emberek úgy akarjanak és tudjanak megváltoztatni dolgokat, hogy attól másoknak is jobb legyen. A változó világban ne csak kövessék a változást, hanem a változás motorjai is legyenek. A vállalkozókészség felkerült az EU nyolc területet felsoroló kulcskompetencia-listájára, melyen olyan készségek találhatók, amiket a közoktatásnak kiemelten kellene fejlesztenie.

Az állításom ezzel kapcsolatban sajnos az, hogy amit érdemes lenne a vállalkozókészség területről az oktatási rendszernek fejlesztenie, arra a jelenlegi struktúrában alkalmatlan. Amire viszont alkalmas, azt úgy néz ki, hogy inkább felesleges megtanulni. Például, hogy mit kell tudni a katáról vagy az átalányadózásról, hiszen ez a tudás, mint láttuk, hetek alatt avulhat el.

Az oktatás szerintem azért nem tud a vállalkozókészség fejlesztésében értékelhető eredményt felmutatni, mert

a merev struktúrája ellentétes mindennel, amit a vállalkozókészség-fejlesztésről manapság gondolunk.

A kiszámíthatóság ígéretével kecsegtető, valójában a tanulás szabadságát korlátozó kerettantervek, a zárt kérdéseken alapuló vizsgarendszer, valamint a tanárokra kényszerített rengeteg adminisztráció kiölik a diákok iskolai mindennapjaiból a vállalkozói gondolkodás, a kreativitás, a kurázsi és az önálló döntések lehetőségét.

Egy magyar diáknak először talán egy nyugat-európai Erasmus-félév adja meg azt a felszabadult érzést, hogy képes vagyok megváltoztatni a saját környezetemet. Mert szerintem a vállalkozói készségek alapja, hogy hiszem/vágom/adom azt a gondolatot, hogy lehet másképp csinálni, mint most. És csak ezután jön, hogy ehhez üzleti tervet tudjak csinálni. Amit egyébként az oktatási rendszer még képes is egész jól megtanítani.

Rosszul tesztelünk egy rossz koordináta-rendszerben

Nagyon nehéz a mai világban olyan vizsgát elképzelni, ami azt méri, hogyan tudok váratlan helyzetekben olyan döntéseket hozni, melyek segítenek navigálni a bizonytalanban. A mai elfogadott vizsgák olyanok, hogy

• nem tarthatnak túl sok ideig;
• tilos használni bármilyen segédeszközt, beleértve az internetet;
• tilos benne együttműködni, megvitatni;
• csak egy válasz elfogadott;
• nincs lehetőség iterációra, vagyis, hogy addig ismételhessük, amíg megközelítőleg a legjobb választ kapjuk;
• csak olyanra kérdezhetnek rá, ami szerepelt a tananyagban, tehát az innováció, a kreativitás kizárva;
• az értékelés nem lehet vita tárgya, legjobb, ha az elfogadható megoldások előre adottak.

Amíg a közoktatás szereplői, a szülők, a tanárok és a gyerekek az érettségire és az érettségire felkészítő vizsgákra fókuszálnak, addig a fősodorba a vállalkozói készségek biztosan nem fognak bekerülni.

A mai iskolák az egyszerűen mérhető alapképességekre mennek rá: matematikai feladatmegoldás, helyesírás, szövegértés. Ezeket mérte először a híres PISA-teszt is.

Ha ezekben jó a gyerek Magyarországon, akkor szinte biztos, hogy meglesz az érettségije.

Az érdekes az, hogy a gyerekek problémamegoldási komptenenciája – tehát, hogy miképp elemez addig nem látott helyzetet, hogyan méri fel, vitatja meg a lehetőségeket, hogyan ütköztet szempontokat, és találja meg végül az ezeknek leginkább megfelelő, elég jó megoldást – nem korrelál az alapkészségekként mért matek, írás, olvasás kompetenciával.

A Sanghaj-módszer híres arról, hogy a gyerekek nagyon sokat gyakorolnak, de a problémamegoldási képességük jóval az átlag alatt marad. (Az ázsiai országok rendre az élen végeznek a matematikai alapkészségeket mérő PISA-teszten, ami mögött sokan a tananyagot apró elemekre bontó, azokat a végletekig begyakoroltató frontális oktatást sejtik, ami a Shanghaj-módszer alapja – a szerk.)

Ahogy többek közt a magyar Csapó Benő által szerkesztett OECD-tanulmánykötet is kimutatja, a problémamegoldási képesség fejlesztéséről még keveset tudunk. Nincs rá egyszerű magyarázat, hogy a kreatív bütykölés hazájában, ahol egy ragasztószalaggal a problémák nagy részét meg tudjuk oldani, miért vannak ennyire hátul a kreatív problémamegoldás teszteken a magyar gyerekek. 

Túlbürokratizált középszer

Nehéz elképzelni, hogy Magyarországon könnyen el lehetne fogadtatni a vállalkozói gondolkodásmód alapmantráját, hogy szabad, sőt hasznos hibázni, és nem kell, hogy fejek hulljanak azért, ha egy kreatív ötlet végül nem hoz eredményt. Ez meglehetősen idegen kulturálisan egy olyan országban, ahol egy rosszul sikerült témazáró osztályzata két jegynek számít, és nincs automatikusan lehetőség a javításra.

Az oktatási rendszer nagyon sok országban bürokratizálódik. Rengeteg jogszabály, utasítás írja elő, hogy a tanároknak és iskoláknak mit és mikor kell csinálni. A tanmenetek, a jogszabályok, a mérések majdnem percre pontosan előírják, hogy mikor minek kell történnie. Ráadásul azzal az eredetileg baloldali attitűddel átitatva, hogy mindenkinek ugyanaz legyen a tanulási élménye, nehogy a hátrányos helyzetűeknek vagy valamilyen kisebbségbe tartozóknak kevesebb jusson.

A rendszer pont az eltérést, a kiszámíthatatlanságot nem bírja kezelni.

Aki érdeklődik a menedzsmentelméletek iránt, észrevehette, hogy az oktatási rendszer – főleg a magyar – a taylori tudományos menedzsment alapjaira épül, ami a második világháború utáni gyárak sajátossága volt: minél kisebb részfeladatokra kell bontani a komplex folyamatot, és minden lépést standardizálni kell. Mint ahogy a történelem tanárok tanmenetét külön optimalizáljuk a matek tanárok tanmenetétől. Eredmény: kevés pénzből nagy léptékben tudunk átlagos minőséget nyújtani, de semmilyen változásra, eltérésre, egyedi esetre nem tudunk jól reagálni.

Nem egyszerű technikai hibákat kell javítani, vagy nem csupán lokálisan kell optimalizálni ahhoz, hogy az oktatási rendszerünk támogassa a vállalkozói képességek fejlődését. Teljesen felesleges elvárni a jelenlegi struktúrától, hogy a gyerekek megtanuljanak mások által talán még fel sem ismert problémákat kezelni, amíg a rendszer nem támogatja

a kreatív, környezetüket megváltoztatni képes, aktív tanárokat.

Például, hogy három tanár hadd döntse el szabadon, hogy egy héten keresztül teljesen más struktúrában próbál egymással együttműködve a gyerekekkel foglalkozni.

Jól kell tudni motiválni

Van valami, amivel a szülőknek épp annyi dolga lehet, mint a pedagógusoknak. Ez pedig az a gondolkodásmód, hogy miképp hozhatok ki többet a gyerekekből (és magamból is). Ez lenne az az attitűd is, amivel a nehéz helyzeteket jobban lehet kezelni. Nem mindegy például, hogyan tűzök ki célokat a gyerek elé, hogyan reagálok a kudarcaira, és mivel tudom őt igazán motiválni.

Ezzel foglalkozik többek közt a Phil Zimbardóval, Orosz Györgyivel 2016-ban közösen elindított Hősök tere kezdeményezés, melynek keretében együtt összesen ezernél több attitűdtréninget tartunk országszerte évente. Mi hisszük, hogy a gondolkodásmód, az attitűd önreflexióval megváltoztatható.

Valószínűleg nem kell minden gyereknek felnőtt korára vállalkozóvá válnia. Azokra a képességekre viszont minden gyereknek szüksége van és lesz, hogy merjen hibázni, képes legyen új kihívásokat vállalni, és a sikertelenséget ne végérvényes kudarcnak, hanem kihívásnak tudja tekinteni.

Hogy érezze, képes elsajátítani olyan tudást, ami valamiért fontos neki, és amiről azelőtt azt gondolta, erre biztos nem képes.

Vagy hogy akarjon sok energiát beletenni azokba a tevékenységekbe, amiket addig nem gyakorolt. Ezekre a tudásokra szükségük lesz ahhoz, hogy a kihívásokat és a változásokat képesek legyenek kezelni majd az életükben, melyekből várhatóan bőven kijut majd nekik.

Ezeknek a képességeknek a megalapozásával foglalkozik mélyen és alaposan a Hősök Tere Alapítvány a növekedési gondolkodásmód (growth mindset) programjain. Ezek a programok (mérhető, szignifikáns) változást tudnak elérni akár egy-két napon belül. Miről is van szó?

Egy tréningen egy anyuka azt mesélte, hogy a fia már több sportot kipróbált, de egyik sem jött be neki. A sok keresés után végül egy inspiráló videó hatására rátalált a vízilabdára. Igazán rákattant, és nagyon jól akart teljesíteni. Az első edzésre hatalmas lelkesedéssel indult. A baj csak az volt, hogy rajta kívül a többi gyerek legalább két évvel korábban kezdte az edzéseket. Úgyhogy Zolika eleinte minden edzés után csalódottan ment haza: „Én nem vagyok elég jó, béna vagyok”, „Nem vagyok képes erre” – ilyen és ehhez hasonló mondatokkal illette magát azért, mert úgy érezte, hogy az első néhány edzés után ott kellett volna tartania, ahol a többieknek két év gyakorlás után. Teljes kudarcként élte meg az edzéseket. Az sem segített, hogy a szülei azt mondogatták, hogy „Nincs semmi baj”, „Te is tehetséges vagy”, „Hiszünk benned”, „Meg tudod csinálni”. Zolika valahogy nem lett boldogabb ettől.

Egy alkalommal, edzés után egy felnőtt pedagógus váratlanul és végre megkérdezte tőle, hogy konkrétan mi zavarja.

„Az, hogy én vagyok az utolsó” – hangzott a válasz.

„Mi lenne, ha az lenne a célod, hogy mindig csak az előtted lévőt előzd le?”

Ez volt az a pont, amely mindent megváltoztatott. Zoli konkrét és elérhető célt tűzött ki maga elé, melynek köszönhetően egy év alatt elérte, hogy ő legyen a korosztálya legjobbja.

Ehhez kellett az a gondolkodásmód, melyet többek között Polgár Judit szülei használtak, bár akkor még nem tudták, hogy azt úgy nevezik: growth mindset. Amivel eléred, hogy

egy diák a hibázást nem kudarcként, hanem lehetőségként élje meg,

és hogy a visszajelzéstől ne görcsössé váljon, hanem szárnyakat kapjon, és merjen újabb kihívásokkal szembenézni.

Ez az az attitűd, amire szüksége van a gyerekeknek (is) ahhoz, hogy a jelen és a jövő kihívásait képesek legyenek kezelni.

Mit csinál a Budapest School? 

A Budapest School alapításakor azt szerettük volna, hogy kreatív, vállalkozókedvű, cselekvő, problémamegoldó felnőttek legyenek a gyerekeinkből. Mivel a gondolkodásmód és az attitűd formálására képes a környezet, azt találtuk, hogy pont ilyen problémamegoldó felnőttek és kultúra kell, hogy körbevegyék őket.

Például ezért is fontos a Budapest Schoolban, hogy a gyerekekkel foglalkozó tanárcsapatok (!) maguk tudják meghatározni a saját maguk által kidolgozott órarendet, csoportbeosztásokat. Még akkor is, ha tudjuk, hogy a központilag tervezett órarendekkel hatékonyabb tananyagleadó gépezetet tudnánk tervezni.

De mi azt szeretnénk, hogy a gyerekeink tanárai inkább rontsák el párszor az órarendet, mintsem átalakuljanak egy gépezet fogaskerekévé.

A G7 Holnap Jó iskola sorozatának szerkesztője Bogár Zsolt és Simon Andrea.