Ukrajna megváltoztatta a háborút, de nem a népszerű klisék mentén

„A harckocsi halott. A csatarepülő eltűnik. A Bayraktar megváltoztatta a háborút.” Alig telt el néhány hét Ukrajna orosz megtámadása után, máris ilyen és ehhez hasonló kijelentéseket lehetett olvasni a nemzetközi sajtóban többé-kevésbé hozzáértőnek tartott szerzőktől, és ez a tendencia a mai napig tart. A figyelemért folyó versenyben persze elkerülhetetlen, hogy ne hangozzanak el ehhez hasonló erős kijelentések, hiszen már az első könyvek is megjelenőben vannak a háborúról, és ezeket valahogyan el kell adni.

A korszakváltást vizionáló, profetikus kijelentések nagyobb része általában nem jön be – de van, amelyik igen. A lovasság eltűnéséről is sokat beszéltek az előző századforduló tájékán, és ez végül be is következett a harctereken, lezárva egy több ezer éves korszakot. De mi a helyzet a mostani ítéletekkel, jóslatokkal?

A tankot már elég sokszor temették el megfigyelők és haditechnikai szakemberek, pedig alig több mint száz évvel ezelőtt – 1916-ban – jelent meg a csatatéren. Húsz évvel később egy harckocsizók kiképzését szolgáló francia kézikönyv már arra hívta fel a figyelmet, hogy a tankok támadásban olyan sérülékennyé váltak a páncéltörő ágyúkkal szemben, mint a gyalogság a géppuskák ellen a világháborúban. 1939-ben egy francia nyugalmazott tábornok pedig arról írt bestsellerében, hogy a harckocsi megbukott mint áttörő fegyver, mert egy 150 frankba kerülő páncéltörő gránát megsemmisíthet egy egymillió frankos harckocsit. Egy évvel később a német tankok a francia sereg hátába kerültek, vezető szerepet játszva a hadtörténet egyik leglátványosabb győzelmében.

Ezt a példát Yagil Henkin, az izraeli hadsereg vezérkari főiskolájának oktatója említi egy közelmúltban megjelent írásában, amelyet a hasonló előrejelzéseknek, valamint az eddigi ukrajnai tapasztalatokból levonható tanulságoknak szentelt. Ahogy felidézi, később is temették már el mind a harckocsit, mind a földi csapatok támogatására szakosodott csatarepülőgépeket, például egy-egy arab-izraeli háború nyomán. Az akkoriban újdonságnak számító – később a Magyar Néphadseregben is széles körűen elterjedt – Maljutka páncéltörő rakéták, illetve légvédelmi rakéták olyan óriási pusztítást végeztek az izraeli tankok és csatarepülők között, hogy jó páran jósolták ezek kihalását a csataterekről, akárcsak most.

Ám nem ez történt, hanem valami egészen más. Az izraeliek megtanulták, hogy támadás előtt, illetve közben tüzérséggel pásztázzák azokat a helyeket, ahol a páncéltörő rakétás egységek megbújhatnak, illetve még jobban összecsiszolták a tankok és a gyalogság együttműködését. (Ez az, ami teljesen hiányzott az oroszoknál a mostani háború elején.) A csatarepülők túlélőképességét pedig elektronikai és hőkibocsátó zavarórendszerekkel fokozták, és az 1982-es libanoni háborúban veszteség nélkül semmisítettek meg 19 ellenséges légvédelmi üteget.

A szerző amellett érvel, hogy amit az ukrajnai háborúban látunk, az ezekből a szempontokból egyáltalán nem jelent újdonságot, illetve önmagában abból nem érdemes messzemenő következtetéseket levonni, hogy magasak egy fegyvernem veszteségei akár olyan fegyverekkel szemben, amelyek előállítási költségei sokkal alacsonyabbak. A második világháborút mindenki a harckocsik aranykorának tartja, ám egy-egy különösen intenzív csatában előfordult, hogy harckocsizó csapattestek pár nap alatt elvesztették harckocsiállományuk felét. Néhány amerikai harckocsizó egység pedig 1944 júliusától a háború végéig állományának több mint 200 százalékát vesztette el (ami a folyamatos pótlás miatt volt lehetséges).

A helyzet az, hogy a tankokra éppúgy szükség van, mint száz éve, és nagyjából a szerepük is ugyanaz: megerősített ellenséges állások leküzdése, olyan áttörés kierőszakolása, amely után már a könnyebben védett, gyorsan mozgó saját erők káoszt kelthetnek az ellenség mögöttes területein, elvágva az utánpótlási vonalakat, szélesebb területen visszavonulásra kényszerítve az ellenséget, ha pedig erre nem hajlandó, bekerítve a leragadt alakulatokat. Ezt az oroszok tankönyvszerűen megvalósították a háború elején Dél-Ukrajnában, az ukránok pedig szeptemberben Harkiv megyében.

Egyik hadseregben sem téma a tankok nyugdíjazása, sőt, jelenleg ez áll a nyugati fegyverekkel kapcsolatos ukrán kívánságlista élén. (De az első háromban biztosan benne van, a nagyobb hatótávolságú rakétákkal és vadászgépekkel együtt.) Ahogy egy ausztrál tábornok 2019-ben fogalmazott:

a tank olyan, mint a szmoking – ritkán van rá szükség, amikor viszont eljön ez az alkalom, akkor nem lehet semmi mással helyettesíteni.

Ami pedig a csatarepülőket illeti, nem véletlen, hogy a számottevő veszteségek ellenére sem az oroszok, sem az ukránok nem álltak le az alkalmazásukkal, még ha ebben komoly kompromisszumokra is kényszerülnek: a leggyakrabban bevetett Szu-25-ösök minimális magasságban repülve közelítik meg a célt, amelyet általában nem pontos rácsapással támadnak, hanem a rakétákat jó messziről ballisztikai pályára bocsátva.

Mindez azonban nem azt jelenti, hogy semmi sem változott volna a mostani háborúban, sőt, és ez leginkább szintén a levegőben érhető tetten – a drónokról van szó. Nem is azoknak a nagyméretű csapásmérő drónoknak jutott a legnagyobb szerep, amelyek korábban már azért megmutatták a képességeiket, például a 2020-as azeri-örmény háborúban. Az ukrán Bayraktar TB2-esek a háború első heteiben valóban arattak látványos győzelmeket a felkészületlen orosz földi erők ellen, ám amióta nagyjából megszervezték a légvédelmet, már sokkal inkább felderítésre, mint csapásmérésre használják őket az ukránok. A kamikaze drónok eddig szintén nem játszottak olyan nagy szerepet, mint a 2020-as kaukázusi háborúban, bár pont az utóbbi hetekben egyre több videó jelent meg az orosz Lancet 3-as sikeres bevetéseiről, főként légvédelmi és tüzérségi eszközök ellen.

Ám az igazán drámai változást az olyan civil drónok tömeges alkalmazása jelenti, amelyekkel a világ szerencsésebb részein esküvőket és céges partikat szoktak megörökíteni. Ukrajnában viszont harctéri felderítést végeznek, illetve némileg átalakítva, kisebb méretű gránátokkal felszerelve döbbenetes mértékű pusztítást visznek végbe, elsősorban az orosz járművek – köztük páncélosok – és katonák között.

#Ukraine: In #Zaporizhzhia Oblast, four Russian BTR-80/82A APC were hit by drone-dropped munition strikes from the Ukrainian 110th Territorial Defence Brigade. pic.twitter.com/yjjE40dMLr

— 🇺🇦 Ukraine Weapons Tracker (@UAWeapons) November 12, 2022

Kis méretük és halk működésük miatt ugyanis nagyon nehezen észlelhetők, a légvédelmi fegyverek keresői gyakran képtelenek befogni, kézifegyverrel sem könnyű lelőni őket, az elektronikai elhárítás eszközei – a „drónpuskák” – pedig ugyan terjedőben vannak, de még messze nem olyan megbízhatók, hogy mindig hatékonyan működjenek. Ellenben egy gyalogsági harcjármű vékony tetőpáncéljára vagy egy harckocsi motorterének tetejére ledobva akár egy 30-40 milliméteres gránát is bőven elpusztíthat akár egy kifejezetten korszerű és drága páncélost is.

Video of a Russian T-72B3 tank destroyed by a Ukrainian UAV. https://t.co/FwvX8e3jpd pic.twitter.com/a5LhsU57oR

— Rob Lee (@RALee85) November 13, 2022

Ez egy olyan lecke, amelyre nyugaton is felfigyeltek. A nyugati hadseregek a hidegháború vége óta egyre inkább elhanyagolták a harctéri légvédelmet, elvégre leginkább olyan felkelőkkel harcoltak, akiknek nem volt légierejük. Az olcsó és tömegesen bevethető drónok viszont olyan fenyegetést jelentenek, amelyre az amerikai hadseregnek éppúgy nem lenne igazán kielégítő válasza, ahogyan az orosznak és az ukránnak sincs.

Ráadásul ilyen drónokat természetesen nemcsak államok hadseregei tudnak csatasorba állítani, hanem felkelő vagy terrorista csoportok is. Civil eszközök lévén könnyű beszerezni ezeket a felderítésre eleve alkalmas eszközöket, és nem kell túl sokat barkácsolni rajtuk ahhoz, hogy gránátokat hordozzanak és dobjanak le. (De kamikaze szerepkörre is átalakíthatók.) Az alábbi videó a háború talán legszélesebb körben alkalmazott típusát, a kínai DJI Mavic 3-ast mutatja, amelyet az oroszok 3D-nyomtatással egészítettek ki egy gránátkioldó szerkezettel.

Ukrainian troops from the 36th Separate Marine Brigade show off a downed Russian DJI Mavic 3 with a 3D-printed grenade release mechanism. pic.twitter.com/TeBr5eDnNT

— OSINTtechnical (@Osinttechnical) November 16, 2022

A hadviselést alapvetően megváltoztatta a 20. század elején, amikor a katonáknak már nemcsak két, hanem három dimenzióra kellett figyelniük, hiszen a levegőből is veszély fenyegethette őket. A nyugati – illetve általában a döntő haditechnikai fölényben lévő oldalhoz tartozó – katonák az utóbbi évtizedekben nagyrészt elfelejthették a légi veszélyt: ha volt valami odafönt, az őket segítette. Most ez egy ideig biztosan másképp lesz, és ha csak ezt az egyet változtatja meg az ukrajnai háború, már az is nagyon jelentős fejlemény anélkül is, hogy eltűnne bármely eddig ismert fegyvernem.