(A szerző a kis-és középvállalkozások digitális versenyképességét rendszeresen mérő Digiméter projekt szakmai vezetője, a Corvinus Egyetem adjunktusa. Az Ekonomi a G7 véleményrovata.)
Yuval Noah Harari ünnepelt izraeli történész szerint a területszerző háborúk elavulttá váltak a 21. századra. A Sapiens című, magyarul is megjelent könyvében több tényezőt is megjelöl ennek okaként: egyrészt a háborúk ára rettenetesen megnőtt, másrészt senki sem akar kockáztatni egy nukleáris konfliktust, harmadrészt a háborúk haszna jelentősen csökkent, mert a területhez köthető (elvehető) fizikai vagyon mértéke korlátos, negyedrészt a béke a kereskedelem és a nemzetközi befektetések miatt sokkal kifizetődőbb, mint a háború, végül, de nem utolsó sorban a háborút ma már gonosz és elkerülhető dolognak tekinti a politikai elit. Mondhatnánk, hogy Putyin nem olvas Hararit, viszont ettől még utóbbi tézisei kivétel nélkül helytállónak tűnnek.
A Harari által harmadik és negyedik tézisként megfogalmazottak mögött valójában a hálózati gazdaság működése áll. Manuel Castells városkutató szociológus nagy, három kötetes, az információs korszakról szól műve szerint már az előző évezred vége óta elmondható, hogy olyan globális információs kapitalizmusban élünk, ami elsősorban nem területi, hanem hálózati alapon szerveződik. Parafrazálva a híres mondást: „To be in the network, or not be” – vagyis, vagy benne lenni a hálózatban, vagy nem lenni (létezni), az itt a kérdés. Bár nem tűntek el egy csapásra a korábbi centrum-periféria, Észak-Dél, első-második-harmadik világot leíró fogalmaink, de magyarázó erejük végérvényesen elhalványult. Bárhol lehetsz a világban (fizikailag), ha képes vagy értéket teremteni, akkor részévé válhatsz egy szempillantás alatt a hálózati gazdaságnak. Viszont ez fordítva is igaz – ha a hálózat kivet magából, akkor lehetsz bárhol a világban, nem fogsz tudni értéket teremteni. Pontosan ez történik az orosz cégekkel, oligarchákkal és kisemberekkel az orosz-ukrán háború kirobbantása óta. Egyszerűen szisztematikusan elvágják őket azoktól a rendkívül komplex hálózatoktól, amik érdemben működtetik a globális gazdaságot és annak legtöbb szolgáltatását. Ez az, amire Putyin március végén azt mondta, hogy a Nyugat megpróbálja az orosz kultúrát eltörölni (cancel culture):
„Arról a fokozatos diszkriminációról beszélek, ami mindent érint, ami Oroszországgal kapcsolatos. Ez a tendencia számos nyugati államban bontakozik ki, teljes egyetértésben, olykor pedig az uralkodó elit ösztönzésére.”
Ennek azonban rövid távon nem is annyira a kulturális vonatkozásai fájdalmasak (véleményem szerint az majd inkább hosszabb távon okoz tartós károkat), hanem a gazdasági vonatkozásai – és nem csak Oroszország számára.
A példák közismertek, így nem is szeretnék rájuk túl hosszan kitérni, csak emlékeztetőül pár fontosabb dolog az elmúlt hetekből:
Mi lehet ennek a vége? Az attól függ, hogy mennyire húzódik el a háború. A hálózati gazdaságban alapesetben lehetőség van a kieső partnert, céget, szolgáltatást másvalakivel pótolni – senki sem pótolhatatlan, sőt alapelv, hogy ne dolgozzunk pótolhatatlannak tűnő szereplőkkel, mert óriási kockázatokat rejt magában az üzletfolytonosság szempontjából. Erre figyelmeztet ez a háború is gazdasági aspektusból. Más a helyzet azonban, ha az orosz és ukrán cégek (gyártók, beszállítók, szolgáltatók) átmeneti vagy tartós kiesésével számolunk. Ad hoc esetben extra költségekkel, folyamatok megváltozásával, megnövekedő teljesítési időkkel, drágulással jár megoldani a problémát, ám még mindig olcsóbb lehet, mint teljesen új partnerek után nézni és velük kiépíteni a kapcsolatot, miközben a korábbi beszállítóval zárjuk az együttműködést. De bizonyos idő elteltével az utóbbi tűnik üzletileg is kifizetődőbbnek. Pláne, ha beleszámoljuk a szabályozók vagy a vásárlók elvárásait, akik extra nyomást tudnak kifejteni mindazokra, akik nem igazodnak, például nem vonulnak ki az orosz piacról.
Zajlik tehát Oroszország minél szisztematikusabb kizárása a gazdasági hálózatokból, annak infrastruktúrájából, miközben az oroszok önellátásra próbálnak berendezkedni – ami egyébként nem példa nélkül való a háború előtti időkből sem, lásd a Yandex esetét, amely az egyébként szinte mindenhol domináns Google-t háttérbe tudta szorítani az oroszoknál. De egy teljes körű alternatív hálózati gazdaság kialakításában Kínát leszámítva egyetlen ország sem tud átfogó sikereket felmutatni az elmúlt két évtizedből – innen látva világos, hogy a kínaiak miért ügyelnek kínosan arra, hogy a hálózati gazdaság alapját is jelentő internetes közműszolgáltatásaik ne kerüljenek külföldi kézbe.
Persze cserébe megindul a kizárók kizárása az oroszok részéről is, ami eszünkbe juttathatja az ismert viccet a bolháról és az elefántról, akik együtt dübörögnek a hídon – Oroszország minden történelmi érdeme és politikai értelemben vett szuperhatalmi pozíciója ellenére jelenleg kis részét adja a világgazdaságnak, nagyjából akkorát, mint Dél-Korea. Ennek megfelelően igen keveseknek fáj igazán, ha mondjuk Oroszországban zárolják a vagyonát vagy államosítják az üzleteit. Ugyanakkor már 1990 előtt, a COCOM-lista tiltásainak idején is nehézkes volt a fejlett nyugati technológia nélkül fejlődni és üzemeltetni dolgokat az élet számos területén a keleti blokkban, az azóta eltelt több mint 30 évben ez még hatványozottabban igaznak tűnik (még, ha egyelőre ilyen mértékű embargóról nincs is szó).
Végeredményben a gazdasági hálózatokban a háború okozta történések tartós változásokat okozhatnak, amit nem lehet majd ugyanolyan gyorsan visszacsinálni, mint ahogy megtörténtek. De ennek ellenére is igaz, hogy a hálózatok sokkal, de sokkal gyorsabban regenerálhatók, mint a fizikai infrastruktúra, az utak, az épületek, vagy a víz-, energia- és egyéb közmű hálózatok. Abban lehet bízni, ha egyszer végre véget ér a háború, és elkezdődhet egy újjáépítési folyamat, hogy a hálózatok ott lesznek már az elejétől, nyitottan az újrakezdésre.
Világ
Fontos