Joe Biden 2021-es hatalomra jutása Donald Trump éveinek kiszámíthatatlansága után normalizációt hozott az amerikai külpolitikában, de az utóbbi hónapok ugyanakkor Biden számára is a folyamatos, és látszólag egyre kevésbé sikeres válságkezelésről szóltak.

• Ukrajna amerikai támogatása ugyan Bidentől függetlenül, a kongresszus trumpista képviselőinek befolyása miatt, de megakadt, miközben az ukrán haderő ellátása egyre problémásabb. 
• A gázai konfliktussal kapcsolatos magatartása a demokrata táborban is repedéseket eredményezett. Ugyan Washington a háttérben igyekezett visszafogni az október 7-i terror utáni izraeli ellencsapás erejét, láthatóan nem képes/hajlandó megfékezni Benjámin Netanjahu izraeli kormányfőt. Gáza porig rombolása pedig elvi, erkölcsi és politikai szempontból is jelentős károkat okozott Amerika megítélésének a Közel-Keleten, Európában, a fejlődő világban és Biden saját választói között is.
• A helyzetet az iráni támogatással tevékenykedő jemeni húszi lázadók teherhajók elleni, az európai kereskedelmet fenyegető  vörös-tengeri támadásai tovább bonyolították. Az amerikai nemzetbiztonsági héják jobbról azt panaszolják, hogy Amerika nem képes megrendszabályozni a szedett-vedett fegyveres csoportot, a balszél pedig azon lamentál, hogy Washington az ilyen esetekben egyetlen külpolitikai eszközt ismer, a bombázást, ami láthatóan nem old meg semmit.

A jelenség egyik népszerű magyarázata, hogy az Egyesült Államok globális hatalma és befolyása már nem a régi, és Washington emiatt egyre kevésbé képes érvényt szerezni érdekeinek a világban. Ennek némileg ellentmond, hogy az Egyesült Államok katonai képességei valójában még mindig messze kimagaslóak, és az említett konfliktusok mindegyikében Amerika a messze legerősebb érdekelt fél. 

Polarizáció, nosztalgia

Egy másik magyarázat, hogy az amerikai nép belefáradt a világcsendőrködésbe, míg a washingtoni külpolitika-csinálás ideológiailag polarizáltabbá vált. 

A Republikánus Pártban Trump nyomán meggyengült a keményvonalas külpolitika támogatóinak befolyása, és előtérbe került az izolacionista vonal, amely szerint az Egyesült Államok számára több költséggel, mint haszonnal jár a külvilág ügyeiben való részvétel. 

A Demokrata Pártban a progresszív balszárny erősödésével hasonlóképpen megkérdőjeleződött az amerikai erőalkalmazás és a régi amerikai külpolitikai elvek erkölcsi támogatottsága is: ezen megközelítés szerint az Egyesült Államok beavatkozásai többet ártanak a világnak, mint használnak, és inkább az amerikai szellemi és gazdasági elit szűk önérdekét képviselik, mintsem az amerikai és globális közjót.

Az előző két elképzelés tágabb verziója szerint viszont nem csupán a materiális hatalmának csökkenéséről van szó, hanem arról is, hogy az Egyesült Államok belső problémái, politikai és társadalmi rendszerének visszásságai miatt a világ általában véve kevésbé tiszteli Amerikát, és kevésbé bízik Washingtonban. Ennek fényében Amerika hiába még mindig a világ legerősebb hatalma, kevésbé képes érvényt szerezni érdekeinek és elképzeléseinek. 

Egyes értékelések Biden személyes nézeteivel magyarázzák a helyzetet. Eszerint az 81 éves amerikai elnök külpolitikai elképzelései megragadtak a hidegháború, illetve az 1990-es évek amerikai hegemóniájának időszakába, emiatt nehezen tud alkalmazkodni egy annál jóval összetettebb nemzetközi helyzethez, amelyre Amerika jóval kisebb ráhatással tud csak lenni. Mások szerint pont ellenkezőleg, Biden külpolitikája pont annak jele, hogy az elnök és külpolitikai stábja tisztában van az amerikai erő korlátaival, és tudatosan törekszik rá, hogy véges erőit kevesebb, de fontosabb prioritásra összpontosítsa. 

Túl nagy biztonság

Stephen Walt, a Harvard professzora és a realizmus nevű vallás két egyházfőjének egyike ugyanakkor – Biden nosztalgikus nézetei mellett – tágabb strukturális okokra vezeti vissza az elnök – és elődei – látszólag sikertelen lépéseit. 

Walt szerint a probléma kiindulópontja, hogy az Egyesült Államok geopolitikai szempontból szinte teljes biztonságban tudhatja magát: területét nem fenyegeti egyetlen komoly rivális sem, földrajzi elhelyezkedése rendkívül előnyös (óceánok és/vagy kietlen vidékek választják el más nagyhatalmaktól); hatalmas atomarzenálja van; valamit nagy, fejlett és sokszínű gazdasággal bír. Ebből fakadóan nem néz szembe egzisztenciális külső fenyegetéssel.

Emiatt Amerika egyrészt relatíve könnyen képes beavatkozni a világ ügyes-bajos konfliktusaiba, miután nem kell komolyabb támadástól tartania, és így nem kell saját területi védelmére koncentrálnia. Másrészt miután ezek a távoli konfliktusok nem jelentenek egzisztenciális fenyegetést az Egyesült Államok fennmaradására nézve, és prosperitására sincsenek közvetlen hatással, nem is olyan fontosak számára, hogy egy bizonyos ponton túl erőforrásokat áldozzon rájuk.  

Az Egyesült Államok külföldi kalandozásainak célpontjai esetében más az egyenlet: számukra általában élet-halál harcról van szó, így a végsőkig kénytelenek kitartani. Ebből fakadóan jelentős különbség van Amerika és ellenségei elszántsága között, amelyet az amerikai materiális erőfölény nem mindig képes áthidalni. Walt szerint ez a felállás magyarázza Ukrajna támogatásának elakadását, a közel-keleti politika sikertelenségét, de a korábbi afganisztáni és vietnámi fiaskókat is. 

Visszahúzódó Amerika

Walt szerint ezt a helyzetet Washingtonban jellemzően két stratégia mentén próbálták feloldani. Az egyik, hogy egyes konfliktusokat az Egyesült Államok tágabb világpolitikai érdekeinek védelmével kötöttek össze, azaz azt hangoztatták, hogy ha Amerika nem győz Vietnámban, Afganisztánban vagy Irakban, az hosszabb távon is árt Washington megítélésének, elrettentő- és érdekérvényesítő képességének, és általában véve a nemzetközi stabilitásnak. Más szóval a konfliktusok fontosságát nem önmagukban kell értékelni, hanem egy tágabb globális keretben, ahol minden egyes konfliktus összefügg, és egy-egy vereség ahhoz vezetne, hogy más „dominók” is elkezdenek egymás után eldőlni.

Ez a belső publikum számára valamelyest javította a konfliktusok támogatottságát, de mint a tálibok ismételt afganisztáni hatalomátvétele is jelzi, ez a külső ellenség legyőzésére nem mindig elég. Egy egyre konfliktusosabb világban ráadásul a kisebb válsággócok összekötése növekvő költségeket jelent, és csökkenti az amerikai fenyegetések erejét.

A másik hagyományos stratégia, hogy az Egyesült Államok olyan hatalmas katonai erőfölényt tart fenn, amely mellett a külső ellenségek legyőzése minimális közvetlen (a konfliktushoz köthető) költségekkel jár. Azaz végső soron a világcsendőrködés árát nem a konkrét beavatkozások során fizeti meg, hanem konstans hadseregfejlesztéssel biztosítja, hogy alkalomadtán könnyen és gyorsan képes legyen odacsapni.

Ezzel természetesen az a probléma, hogy hosszabb távon fenntarthatatlan. Egyrészt az amerikai gazdasági erő relatív gyengülése a katonai képességek folyamatos növelésének is gátat szab. Másrészt korunk egyes vívmányai, mint a drón- és rakétatechnológiák terjedése “olcsóbbá” teszik a védekezést és növelik a beavatkozások költségeit. Emiatt a gyengébb, de eltökéltebb csoportok mint a húszik képesek hosszabb ideig kitartani és nagyobb károkat okozni, mint korábban. 

Bár Walt nem említi, de az amerikai erő relatív csökkenése, illetve az alternatív gazdasági és pénzügyi központok, na meg fegyverexportőrök felemelkedése a húszikhoz hasonló csoportok nemzetközi szponzori hálózatát is erősíti. Egy olyan világban, ahol kevésbé kell amerikai pénzügyi szankcióktól tartani, könnyebben finanszírozható egy kicsi, de erős ellenállás.

Ezen jelenségek miatt Walt szerint az Egyesült Államok külpolitikai aktivizmusa a jövőben mindenképpen csökkenni fog, függetlenül az elnök személyétől.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ egyesült államok Jemen joe biden külpolitika orosz-ukrán konfliktus palesztin-izraeli konfliktus Olvasson tovább a kategóriában