Hírlevél feliratkozás
Mészáros R. Tamás
2023. november 13. 04:34 Világ

A gázai konfliktus a nyugati egyetemek társadalmát is egymásnak ugrasztotta

A Hamász Izrael elleni, 1400 emberéletet követelő terrortámadása és az izraeli hadsereg katonai megtorlása, amely a Hamász által ellenőrzött egészségügyi hatóságok állítása szerint több mint tízezer halálos áldozatot követelt, a nyugati világban is komoly belpolitikai hullámokat vert. 

A nagy nyugati országok politikai vezetése támogatásáról biztosította Izraelt és elítélte a Hamászt, és ugyan az izraeli hadsereg válaszlépéseivel szemben megjelentek nyilvános bírálatok is kormányzati szereplők részéről, a külpolitikai válasz hasonló volt, mint a korábbi évtizedek közel-keleti konfliktusainak esetében.

Ugyanakkor a palesztin–izraeli konfliktus kiújulása a fejlett világban számos palesztin-párti tüntetést eredményezett, a közösségi médiában, a sajtóban és egyetemi campusokon a korábbiaknál komolyabb belpolitikai és elvi megosztottságot hozott felszínre. 

A jelenség mögött felmérések szerint politikai, médiafogyasztási, eszmei és generációs törésvonalak is kirajzolódnakA generációs szakadék és az egyetemeken és a közösségi oldalakon zajló intellektuális összetűzések egy további, népszerű magyarázata a dekolonizációs elméletek megjelenése az amerikai és kisebb részt a nyugat-európai társadalom- és bölcsészettudományi oktatásban. Illetve az izraeli–palesztin konfliktus ehhez kapcsolódó, az arabokkal szembeni izraeli „telepes gyarmatosításként” való értelmezése, amely az utóbbi hetekben egy marginális kritikai paradigmából lett a nyugati közbeszéd egy központi, megosztó témája.  

A fiatalok és a nyugati baloldal

Az amerikaiak döntő többsége eszmeileg Izrael mellett áll a konfliktusban, és az októberi támadás óta ez a nézet valamelyest erősödött Amerikában. Hosszabb távon ugyanakkor a Gallup felmérései szerint a palesztin üggyel szimpatizálók aránya növekszik: ez 2013-ban csupán 12 százalék volt, ma 31 százalék. Az Egyesült Államokban már fél évvel az idei konfliktus kitörése előtt készített felmérések is azt mutatták, hogy a demokrata szavazók közül többen szimpatizálnak a palesztinokkal a konfliktus kontextusában, mint ahányan Izraellel. És az olló a pártfüggetlenek körében is zárul. 

A másik hosszú távú változás, hogy míg az idősebb korosztályok körében Izrael támogatottsága továbbra is magas, a fiatalabb korosztályok körében a palesztin ügy támogatottsága erősen nő: a Gallup felmérései szerint az „Y generáció” (1981 és 1996 között születettek) körében mára többen mondták, hogy a palesztinokkal szimpatizálnak, mint ahányan Izraellel. 2018-ban Izrael támogatottsága még 30 százalékpontos pluszban volt. 

Hasonló trendek figyelhetők meg Európában is, ahol a legtöbb fejlett országban többen szimpatizálnak a palesztinokkal (bár a kérdésben egyértelműen állást foglalók aránya a legtöbb helyen nem éri el az 50 százalékot). Míg Izrael elítélése a kontinensen hagyományosan a szélsőjobboldali antiszemitákra volt jellemző, manapság például Franciaországban vagy az Egyesült Királyságban a fiatalok és baloldali szavazók körében is elterjedtebb ez a nézet (és emiatt például a brit Munkáspárt egyes tagjait is egyre gyakrabban vádolják antiszemitizmussal az utóbbi években). A két jelenség egymástól nem független: a baloldal szavazóbázisa jellemzően fiatalabb, vagy a másik oldalról a fiatalok jellemzően balosabbak.

A trendnek számos magyarázata kering a nyugati sajtóban.

  • Egy kézenfekvő ok, hogy míg elődjei pusztán a nemzeti érdekből fakadóan igyekeztek az összes nagy nyugati politikai családdal egyformán jóban lenni, a sok szempontból Orbán Viktorhoz hasonló stratégiát követő Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök a jobboldali kultúrharc és az azt képviselő nyugati politikai erők mellett kötelezte el magát.
  • Az is felmerül, hogy a népszerűségvesztés ezen túlmenően az izraeli demokrácia rombolásának, valamint az államigazgatás és a hadsereg tevékenységének szól: a nyugati sajtó és az izraeli független média Netanjahu tevékenysége mentén egyre gyakrabban ír róla, hogy a nacionalisták maguk alá gyűrik a demokratikus intézményeket, az izraeli arabokat másodrendű állampolgárként kezelik, hogy Gáza blokádja – a Hamász népszerűtlen és inkompetens uralma mellett – hozzájárult az övezet rettenetes humanitárius helyzetéhez, vagy hogy a megszállt Ciszjordániában az izraeli telepesek a hadsereg segítségével erőszakkal kiszorítják a palesztinokat az ENSZ által eredetileg a nekik ítélt területről.
  • Részben magyarázhatja a jelenséget a médiafogyasztási szokások változása, illetve generációs különbsége is. Az Economist a YouGov és a DMR adagyűjtésén alapuló cikke szerint az Instagramon, a korábban Twitterként ismert X-en, a YouTube-on és más közösségi oldalakon is több Palesztinát támogató poszt jelent meg, mint az Izrael mellett kiálló üzenet, azaz a fiatalok által használt csatornákon a fősodorbeli sajtóval szemben több a palesztin-párt, Izrael-ellenes tartalom. 
  • Más elméletek a nyugati világ arab lakosságának növekedését okolják a jelenségért, bár a felmérések adatai alapján a palesztinokkal szimpatizálók aránya jóval magasabb Amerikában és Nyugat-Európában, mint a muszlim és arab lakosság aránya.
  • Szintén gyakori elmélet az antiszemitizmus erőre kapása, bár ez nem feltétlenül az választ rá, hogy a baloldali miért kezdett el elfordulni Izraeltől.   

Dekolonizáció

Az utóbbi hetekben mindezek mellett hasonlóan nagy sajtót kaptak az izraeli–palesztin konfliktust a telepes gyarmatosítás egy jelenkori formájaként magyarázó dekolonizációs elméletek, különösen miután a Twitteren számos baloldali radikális aktivista és akadémikus ezen keretben, a palesztin felszabadítás és az izraeli gyarmatosítás elleni harc megnyilvánulásaként értelmezte a Hamász októberi terrortámadását, és legitim fegyveres ellenállásnak nevezték az izraeli civilek legyilkolását. 

Ez az egyetemi campusokon is (nagyobb részt intellektuális, nem fizikai) összetűzésekhez vezetett: számos elitegyetem diákszervezete adott ki a palesztin ügyet támogató, Izrael felelősségét firtató közleményeket az október 7-i támadás után (és az izraeli megtorlást megelőzően), amely ellen a fakultáns egyes tagjai, az egyetem konzervatívabb pénzügyi támogatói és jobbos médiaszemélyiségek is kikeltek, míg egyes szélsőjobbos csoportok elkezdték doxolni a nyílt levelek mögött álló, nem különösebben befolyásos diákokat és tanárokat.

Bár ezek az elméleti keretek nagyobb múltra tekintenek vissza, az utóbbi néhány évben főként az Egyesült Államok belső társadalmi és etnikai feszültségeinek farvizén, az amerikai politikai–társadalmi–gazdasági viszonyok kritikájaként terjedtek el szélesebb körben a balszélen. Az elmélet szerint nem csak külső gyarmatosítás létezik, amikor egy „fejlett ország” leigáz, ellenőrzése alá von és gazdaságilag kizsákmányol egy gyengébbet politikumot; hanem “belső gyarmatosítás” is, ahol egy „imperialista ország” saját határain belül is „biopolitikai és geopolitikai ellenőrzés alá vonja az embereket, a földet, a flórát és faunát”, és az oktatási és rendvédelmi rendszeren, tulajdonjogi viszonyokon, az egészségügyi rendszerhez való hozzáférésen, etnikai megkülönböztetésen, gettókon és a nem fehér lakosság bebörtönzésén keresztül igyekszik fenntartani a fehér elit primátusát. Ebből a megközelítésből például Amerikában és más fejlett országokban a mai napig gyarmati rend uralkodik, amelynek meghaladása csak a fehér és nem fehér népesség közötti megkülönböztetést fenntartó gondolati és társadalmi struktúrák lebontásával lehetséges.

Az elmélet Izrael és Palesztina kontextusában releváns része, hogy a belső és külső gyarmatosítás kombinációja a „telepes gyarmatosítás”, ahol az adott területre érkező gyarmatosító népesség erőszakkal ellenőrzése alá vonja a föld és erőforrások feletti kontrollt az őshonos lakosságtól, és saját magát kiáltja ki a szuverén hatalom birtokosának az adott területen; hatalmának fenntartása érdekében pedig egy olyan rendszert hoz létre és tart fent, amely tagadja az őshonos lakosság jogait és szokásait, és akár népirtás és rabszolgaság árán is azok teljes eltörlésére törekszik, miközben saját szokásait, elveit és a felsőbbrendűségét hirdető normák mentén fogalmazza meg a „normalitást”. Ebből fakadóan a dekolonizáció ezen rendszerek lebontását és az elmélet proponensei által változatos módokon megfogalmazott igazság szolgáltatását célozza.

Az elmélet a külügyekről és a nemzetközi politikáról való gondolkodást is elérte. E téren a dekolonizáció persze nem ismeretlen fogalom, az alatt a nyugati gyarmatbirodalmak második világháború utáni felszabadításának folyamatát szokás érteni. Az újabb elméletek ugyanakkor a fentiekhez hasonlóan azt állítják, hogy valójában a dekolonizáció nem valósult meg, vagy legalábbis nem fejeződött be, miután a fejlődő világ máig a gyarmati időszak egyoldalú gazdasági és pénzügyi függőségeit nyögi, és a világrend és az arról való, nagyrészt a nyugati világban megtermelt gondolatok a gyarmatosítás nyomait máig magán viselő világrend aszimmetrikus hatalmi relációit tükrözik és erősítik. Avagy magyarul a nemzetközi viszonyokról való gondolkodásban a fejlett, nyugati világ mint a nagy, egyetemes eszmék forrása, a modern  civilizáció bölcsője jelenik meg, szemben a barbár, civilizálatlan, erőszakos, „jó kormányzásra” képtelen fejlődő világgal vagy „globális Déllel”. 

Ebből fakadóan nem sok különbség van napjaink és a 19. századi gyarmati gondolkodás között:  ahogy annak idején, úgy a nyugati világ most is a felsőbbrendűségére hivatkozva próbálja „civilizálni” a világ maradék részét. Ezt pedig nem csak fegyverrel, területszerző háborúkkal és fosztogatással teszik, hanem eszmei, gondolati eszközökkel, illetve a civilizált észak és a barbár dél képét reprodukáló intézményeken, normákon, hagyományokon keresztül. Ilyenek például a nyugati tapasztalatokból levont, sokszor felületes tanulságokon alapuló gazdasági elméletek és azok fejlődő világra való oktrojálása, vagy a „jó” társadalmi intézmények, a liberalizáció vagy a polgárság kialakítása mint a modernitás alapja – miközben a globális Délen ezeknek soha esélye sem volt kialakulni a gyarmatosítás és annak hagyatéka, valamint a gyarmatosítást követően is fennmaradt függő gazdasági kapcsolat miatt. Avagy visszatérve az akadémiai megfogalmazáshoz, a külpolitikai kolonializmus „biztosítja egy külső entitás helyi dominanciáját”. 

Telepes gyarmatosítás

Ezeken az alapokon nyugszanak az izraeli–palesztin konfliktus átértelmezésére tett kísérletek is, amelyek Izrael államot az Egyesült Államokhoz, Kanadához vagy Ausztráliához hasonló “telepes gyarmatosító” projektnek tekintik – az aktuális politikai vezetés belpolitikai ideológiájától függetlenül, miután ezen nézet szerint a baloldali cionizmus is telepes gyarmatosítás.

Az izraeli–palesztin konfliktus nyugati keretezését szintén a gyarmati rendszer fenntartását célzó narratíva részének tartják, ahol a Hamász által megtestesített, a radikális szervezettel egy kalap alá vont és annak tetteiért kollektíven felelősség tett, „barbár” palesztinok állnak szemben a „civilizált” Izraellel, amely kontextusban a zsidó államnak a „közös értékek” mentén nyújtott katonai segítség alapja „a gyarmatosított népesség állandó félelemben és alárendeltségben tartása”. 

Bár a hangsúlyokat illetően jelentős különbséget vannak, de az elmélet proponensei jellemzően úgy tartják, a „telepes gyarmatosítás” nem arra vonatkozik, melyik népcsoport élt előbb az érintett területen: a mai Izrael/Palesztina több nép történelmi hazája, és mind az arabok, mind a zsidók a terület „őshonos” lakóinak tekinthetők. A megfogalmazás ebben az esetben a két nép közti jelenkori hatalmi viszonyokra és az izraeli állam magatartására vonatkozik, amely – a koncepció támogatói szerint – magának akarja kisajátítani a történelmileg vegyes területet, katonai erővel kiüldözi onnan a többi őshonos etnikumot, ellehetetleníti megélhetésüket, megvonja tőlük az alapvető emberi és politikai jogokat és alsóbbrendű emberekként kezeli őket. Azt is kétségbe vonják, hogy Izrael valójában a fennmaradásáért küzdene, miután technológiailag, gazdaságilag és katonailag is fejlettebb nemcsak a palesztinoknál, hanem összes arab szomszédjánál és az Izrael ellenes szervezkedés fő támogatójánál, Iránnál is. 

Az ebben a keretben gondolkodók közül sokan a Hamász október terrortámadását az izraeli „telepes gyarmatosítás” elleni jogos küzdelemként értelmezték, és a poszt/dekolonizációs elméletek egy fontos teoretikusára, Frantz Fanonra és másokra hivatkozva arról írtak a Twitteren és más felületeken, hogy ez a „dekolonizáció valósága”, ahol az elnyomott népesség jobb híján brutális erőszakkal próbálja megdönteni a „telepes gyarmatosító” rendszert. 

Az izraeli civilek elleni terror dekolonizációként való ünneplése természetesen széleskörű elítélést szült. A konzervatív Wall Street Journal szerzője azt írta, hogy „napjaink antikolonizációs ideológiája radikálisabb mint a második világháború utáni felszabadító mozgalmai”: utóbbiak egyes gyarmatosító hatalmak ellen harcoltak hazájuk szabad önrendelkezése érdekében, míg előbbiek számára – ezen nézet szerint –  a gyarmatosítás eltörlése a nyugati társadalmak radikális átformálásáról szól, és agresszorként bélyegzi meg a gyarmatosítók mai leszármazottait. A magyar kormány által eddig másfél milliárd forinttal finanszírozott, az európai közéleti vitákat jobbra tolni hivatott European Conservative szerzője jóval továbbment, és arról polemizált, hogy a dekolonizációról értekezők „nők megerőszakolását, gyermekek lemészárlását, Holokauszt-túlélők elrablását értik a felszabadítás ürügye alatt”. 

A történelmi hűség kérdése

Ha ennél valamivel kimértebb hangnemben, de a dekolonizációs narratíva a balközép sajtóban is széleskörű bírálatokat kapott. A The Atlantic patinás liberális amerikai magazin szerzője szerint az izraeli állam telepes gyarmatosításként való értelmezése dehumanizálja az izraeli népet és a terror áldozatait, legitimálja az antiszemitizmust, relativizálja a Holokausztot, eltúlozza a palesztinok – egyébként nem tagadott – elnyomásának mértékét, az erős, elnyomó izraeliek és a gyenge elnyomott palesztinok közti, bántóan egyszerű dichotómiává egyszerűsít egy rendkívül bonyolult konfliktust, és ebből fakadóan mindkét oldal civil lakosságának, valamint az antiszemita támadásoknak kitett nyugati zsidó lakosságnak is árt. 

Egy alapvető bírálat az elmélettel szemben, hogy a telepes gyarmatosítás narratívája nem felel meg a történelmi valóságnak. A mai Izrael területére a 19. és 20. században betelepülő zsidók az üldöztetés és a népirtás elől érkeztek, az izraeli állam létrehozása nem tért el jelentős mértékben a gyarmati uralom végét követően létrehozott új – a gyarmatosítás problémáit gyakran megöröklő, etnikai és vallási feszültségekkel, valamint az erőforrásokért folyó harccal terhelt – nemzetállamok realitásától, a békés együttélés pedig nem Izrael miatt hiúsult meg, hanem mert a szomszédos arab országok nem fogadták el a zsidó állam létét, és háborúval próbálták megakadályozni Izrael megalapítását és túlélését – sorolja az ellenérveket Simon Sebag Montefiore brit történész.

A pedánsabb ellenérvek között felmerül, hogy a telepes gyarmatosítás hagyományos formáit egy birodalmi központból (mindenekelőtt Londonból) irányították, míg a cionizmus mögött nem volt birodalmi irányítás, és a zsidó állam tervének nem volt része az arab lakosságtól való megszabadulás, sőt Herzl Tivadar és társai úgy vélték, a zsidó telepesek által elhozott fejlődésből az arab népesség is profitál majd. A Hamász terrorcselekményeit felszabadításként éltető radikális hangok pedig még saját rendszerükben sem állnak meg: a dekolonizáció klaviatúra-harcosai által gyakran hivatkozott Frantz Fanon maga is arról írt, hogy a dekolonizáció sikere érdekében felül kell kerekedni az ösztönös bosszú érzésén, és meg kell haladni az effajta tribalizmust.  

A hevesebb izraeli bírálatok szerint ha eleget megyünk vissza az időben, a “telepes gyarmatosítás” narratívája ugyanígy ráhúzható a palesztinokra, akik – ezen elképzelés szerint – a korábban nagyrészt zsidók lakta területre érkező „muszlim betolakodók, arab bevándorlók és iszlám hitre áttért őslakosok” leszármazottai. Mások szerint a fogalomnak nem sok gyakorlati értelme van, hiszen a modern világban a „gyarmatosító” és az „őshonos” lakosság nem válik el feketén-fehéren, és bizonyos kritériumok mellett minden nemzetalkotó nép „telepes gyarmatosító”, Brazíliától Kínáig – miközben teljesen irreális és értelmetlen lenne arra apellálni, hogy ezek az országok visszaadják a földjüket az ott évszázadokkal vagy évezredekkel korábban élt csoportok leszármazottainak, akik lehet, hogy már nem is alkotnak egységes népcsoportot. (Ezzel szemben persze az is igaz, hogy a dekolonizációs elméletek képviselői a fent említett módon nem feltétlenül történelmi érvek, hanem a jelenkori hatalmi dinamika mentén ítélik meg a „gyarmatosítást”, és például a „fehér elit” alatt sem a bőrszínt értik, hanem a többségi elit magatartásformáit.)

Dagesztánban nem működik, de délen releváns

A dekolonizációs narratíva ezen verzióival kapcsolatban az izraeli kontextuson túl is vannak komoly problémák. Felmerül például, hogy amikor a dekolonizáció támogatói az „őshonos tudásrendszerek” helyreállítása mellett kardoskodnak, akkor végső soron a felvilágosodást és a modern tudományt tagadják, ami a gyarmati sorból felemelkedett országokban sem feltétlenül elfogadott nézet. Az is ironikus jelenség, hogy a dekolonizáció mint eszmei áramlat a fejlett világ jómódú fehér emberek által vezetett kutatóközpontjaiban jelent meg és kapott erőre, miközben például az arab világ autokráciájában nem igazán terjedtek el ezek a gondolatok, miután az autokratikus helyi rezsimek értelemszerűen óvakodnak a társadalmi viszonyok radikális átformálását hirdető elképzelésektől.  

További furcsa mellékszál, hogy ahogy a gyakran rugalmas keretek között operáló kritikai elméletekkel lenni szokott, nem csak Izrael esetében kezdték el kifordítani az elméletet: a dekolonizációs narratíva újabban Oroszországgal szemben is megjelent, még olyan fősodorbeli helyeken is, mint az amerikai Helsinki Bizottság és a fent idézett liberális amerikai lap, a The Atlantic. Ahogy Izrael esetében, a dolog itt sem igazán működik: az orosz autokráciában a „fehérek” is a rendszer elnyomottjai; az őslakosokkal Csecsenföld kivételével nem került komolyabb fegyveres konfliktusba az orosz hatalom; és Oroszország huszonkét, etnikai alapon szervezett köztársaságában Vlagyimir Putyin népszerűbb, mint az „orosz anyaföldön”. Sőt, a hatalmi viszonyok bonyolultságát jelzi, hogy Dagesztánban nemrég a többségi muszlim lakosság kisebb pogromot próbált rendezni egy Izraelből érkező gép utasai ellen.

Mindezzel együtt az is igaz, hogy mára a kritikai elméletek művelőinél jóval kimértebb emberi jogvédői körökben is szélesebb körben elfogadott nézetté vált az izraeli államot apartheid rendszernek nevezni a Nemzetközi Büntetőbíróság vonatkozó definíciójára hivatkozva, amely szerint a fogalom olyan „embertelen cselekményeket jelent, amelyeket a módszeres elnyomás és egy faji csoport bármely más faji csoport vagy csoportok fölötti uralmának intézményesített rendszerében követnek el, a rendszer fenntartásának szándékával”. 

Másfelől ha konkrétan a dekolonizációs elméletek terjedése mérsékelt is maradt a nem nyugati világban, az izraeli–palesztin konfliktus és általában a nyugati világ nem nyugati megítélésében mégis csak visszaköszönnek a nemzetközi politikai és gazdasági rendben máig kódolt strukturális egyenlőtlenségek és alá- és fölérendeltségi viszonyok. A „globális Dél” államai részben az ezekből fakadó sérelmekre hivatkozva utasították el az ukrajnai háborúval kapcsolatos nyugati szankciókat és Oroszország elszigetelését; és a fejlődő országok politikai vezetése és közvéleménye jórészt ugyanezen egyenlőtlenség és álszentség példájának tartja Izrael nyugati támogatását. 

A kimértebb vélemények pedig azt is felhozzák, hogy a megnyilvánulásaikat övező sajtóvisszhang és morális pánik ellenére a néhány radikális fiatal aktivista és egyetemi oktató összehasonlíthatatlanul kisebb erőt képvisel, mint az Izrael mellett álló amerikai kormány, a fősodorbeli sajtó vagy akár a palesztin ügyet kifejezetten antiszemita felhangokkal támogat európai szélsőjobboldal. Avagy a civilek elleni terrort elítélő, de a dekolonizációs elméleteket támogató szekció szerint a nyugati sajtóban megjelent rakciók nagyrészt arról szólnak, hogy a fehér intellektuális elit néhány marginális szélsőséges vélemény mentén démonizálja a rá nézve veszélyes gondolatokat.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ dekolonizáció gyarmatosítás háború Izrael konfliktus palesztin-izraeli konfliktus Palesztina Olvasson tovább a kategóriában

Világ

Hajdu Miklós
2024. április 8. 04:34 Vállalat, Világ

Nincs sok oka bizakodásra a német autógyártóknak

A politika kevésbé tolja most az elektromos átállást, amire egyébként lenne Európa-szerte kereslet, csak kérdéses, hogy ezt a hagyományos német gyártók szolgálják majd ki.

Schaffhauser Tibor
2024. április 1. 04:36 Világ

Villantania kell valamit az EU-nak, mielőtt más országokat is rávenne az erősebb klímavédelemre

Egyre fontosabb a zöld diplomácia szerepe, de elegendők lesznek-e az EU által tervezett intézkedések a globális klímavédelmi törekvések felfuttatására?

Torontáli Zoltán
2024. március 27. 17:22 Adat, Világ

Ne azt nézd az új GDP-adatokban, hogy Románia előttünk jár, van benne sokkal érdekesebb is

Már nem érdemes arról beszélni, hogy Ausztria elérhetetlen messzeségbe került, reménytelenül loholunk Csehország, Szlovénia vagy Litvánia után.

Fontos

Kiss Péter
2024. április 11. 04:34 Pénz

A kínai ingatlanpiaci válság Amerikával ellentétben nem fog rendszerszintű krízissé fajulni

Az ország új növekedési modellje már nem az ingatlanpiacra fog támaszkodni, így annak gazdasági súlya tovább csökken, és ez a részvénypiacra is hatással lesz.

Hartvig Áron
2024. április 10. 04:34 Közélet

Ezentúl csak akkor lesz napelem a magyar háztartásokban, ha a hozzá tartozó akkumulátorra nagy támogatás jár

A jelenleg zajló háztartási napelempályázat egy dolgot már a lezárása előtt bizonyított: akkumulátorok nélkül többé nem kerülnek napelemek a háztetőkre.

Pletser Tamás
2024. április 9. 04:34 Közélet

Zsákutcába fut az elektromos autózás, ha nem lesznek jóval hatékonyabbak az akkumulátorok

Olyan lett az akkumulátor, mint a napelem, a gyártás mennyiségének növelésével már nem lehet érdemi költségcsökkentést elérni, az alapanyagok ára pedig emelkedni fog.