1,1 millió civil evakuálását várja Izrael 24 órán belül, miközben a Hamász azt mondja a keorábban is élő pajzsként használt gázai lakosságnak, ne menjenek. A Hamász 30 ezer fegyverese készül az izraeli invázióra. A napok óta tartó intenzív, a lakóövezeteket sem kímélő légicsapások után ennek inkább csak az időzítése kérdéses. Netanjahu izraeli miniszterelnök Biden amerikai elnöknek is arról beszélt, hogy a Hamász 1200 izraeli életét követelő, legalább száz túszt szedő terrortámadása után nincs más választásuk: be kell menniük Gázába.

Ez az, amit alkalmi akcióktól eltekintve Izrael régóta el akart kerülni, lényegében átadva Gázát az Izrael létét sem elfogadó Hamásznak. Izrael 2005-ben vonult ki egyoldalúan a Földközi-tenger melletti, Egyiptommal határos övezetből. Azóta négy nagyobb katonai akciót folytattak, de ezek jellemzően csak néhány hétig tartottak, és kiterjedtségben, mélységben sem érték el azt a szintet, amit most mindenki valószínűsít.

Az elmúlt 18 évet a fűnyíróelvként emlegetett taktika határozta meg izraeli részről: a Hamász képességeit rendszeres időközönként fegyverekkel nyesték vissza, de a valódi inváziótól annak katonai kockázatai, politikai költségei és eszkalációs potenciálja miatt tartózkodtak. Gázát inkább hat méter magas fémfallal és komplex védelmi rendszerrel vették körül, alapvetően korlátozva a falon belül élő 2,3 millió palesztin mozgását és létfeltételeit. Ez az a fal, amin múlt szombaton 29 helyen hatoltak át a Hamász fegyveresei.

Amikor 1948-ban a brit palesztin-mandátum területén létrejött Izrael állam, arab szomszédai azonnal megtámadták. Ebben az első arab-izraeli háborúban a győztes zsidó állam az ENSZ által számára kijelölt területén túl jelentős arab területeket is elfoglalt, a háború miatt pedig 700 ezer palesztin menekült hagyta el lakóhelyét. Ez arabul a Naqba, magyarul egyszerűen “katasztrófa”, ami miatt az akkor egyiptomi ellenőrzés alá kerülő Gázába is több százezer palesztin menekült.

Az ő leszármazottaik és későbbi menekülthullámokban érkezők teszik ki ma is a Gázai övezet lakosságának többségét: az ENSZ adatai szerint a Gázában élők kétharmada ma is menekült státuszú, életkörülményeik pedig siralmasak: a munkanélküliség az 50 százalékot közelíti, a harminc év alattiaknál 70 százalékos, az általános reménytelenség légkörében pedig a depresszióval csak az Izraellel szembeni gyűlölet vetekedhet.

Izrael fennállása jelentős részében súlyos egzisztenciális veszélyként tekintett Gázára. Ennek kezelésére azonban csak két tartós stratégiát tudtak bevetni: az elzárást, illetve a katonait.

Az 1967-es hatnapos háborúban Izrael elfoglalta Ciszjordániát, Kelet-Jeruzsálemet és Gázát. Kelet-Jeruzsálemet ezután hivatalosan is annektálta (a nemzetközi jog ezt azóta sem ismeri el), a másik két okkupációs területen azonban ezt nem tette meg, ehelyett zsidó telepek létesítését támogatta. Ciszjordániában ezek ma is szaporodnak, de az ezredfordulón még számos telep létezett a Gázai övezetben is. 2005-ben azonban az izraeli palesztin-politikában alapvető váltás történt, amikor úgy döntöttek, hogy egyoldalúan kivonulnak a Gázai övezetből, és a palesztinoknak átadott területen felszámolják a zsidó jelenlétet.

Ez volt az a művelet, ami ellen tiltakozásul lemondott az akkor éppen pénzügyminiszteri posztot betöltő Benjamin Netanjahu: az ország mai miniszterelnöke azzal érvelt, hogy a palesztin Gáza a terror melegágya lesz. Ez a jóslata kétségtelenül teljesült, bár kritikusai szerint ezért ő maga is sokat tett a politikájával.

A 2005-ös kivonulás mások szemében éppen az izraeli biztonság növelését szolgálta. Ekkor már öt éve tartott a második palesztin intifáda, miután Camp David sem hozta el a közel-keleti rendezést, Izraelben pedig sokan úgy érezték, hogy a status quo már csak demográfiai okokból is egyre nehezebben tartható. Annak, hogy a palesztinok aránya folyamatosan nő, biztonsági kockázatot tulajdonítottak, és a politikai elit úgy érezte, hogy egy Izrael által félig ellenőrzött palesztin Gáza még mindig biztosabb megoldás, mint a hosszú távon amúgy is bizonytalan sorsú terület közvetlen ellenőrzése.

A Gázai övezet így 2005-ben de facto palesztin ellenőrzés alá került, de azt kívülről ezután is Izrael kontrollálhatta. A sűrűn lakott terület gazdasági értelemben sem szuverén, és például az energiaellátást is Izrael felől kapja – már amikor, a napi 12-18 órás áramszünetek idáig is gyakoriak voltak, az elmúlt napokban pedig Izrael teljesen elzárta az áramszolgáltartást.

Az izraeli kivonulás után az amerikaiak által támogatott Fatah helyett a Hamász győzött Gázában a választásokon, hamarosan pedig kiűzte palesztin riválisát az övezetből. Ez súlyos csapást jelentett a konszolidációs tervekre. Míg az Arafat által alapított Fatah 1988 óta elismeri Izrael államot, és alapvetően a kétoldalú megoldást, vagyis az elvileg ma is érvényes nemzetközi egyezmények betartását követeli, a Hamász Izrael létét sem fogadja el, katonai szárnyán, a Qassam-brigádokon keresztül pedig rendszeresen terrormerényleteket követ el.

A Hamász hatalomátvételére Izrael 2007-ben a Gázai övezettel szintén határos Egyiptommal karöltve blokáddal válaszolt. Ez többé-kevésbé azóta is érvényben van, alapvetően korlátozva a mozgást, munkavállalási lehetőségeket, be- és kivitelt. Gázát azóta elsősorban kiterjedt, nagy áteresztőképességű csempészalagutakkal látták el Egyiptom felől.

Forrás: Wikipedia

Miután Egyiptomban katonai puccsal a ma is regnáló elnök, esz-Szíszi vette át 2013-ban a hatalmat, a csempészalagutak egy részét lezáratta: a Hamászban ugyanis Izraelhez hasonlóan ő is nagy kockázatot látott, azt nagyjából a betiltott egyiptomi Muszlim Testvériség palesztin szárnyának tekintette. Ez súlyos csapást jelentett a Hamász bevételeire, ami még több erőszakra sarkallta a szervezetet, az egyre több raktétatámadásra válaszul pedig Izrael 2014 júliusában elindította az “Erős Szikla” hadműveletet.

Ez nagyobb volt a Gáza elleni korábbi, 2008-as és 2012-es hasonló katonai műveleteknél, és mutat hasonlóságokat a mostani és a most várható további hadműveletekkel is. Az első hullámban akkor is légitámadásokkal igyekeztek csapást mérni a Hamász katonai bázisaira, elsősorban a Gáza alatti földalatti alagútrendszerre, amit aztán szárazföldi műveletek követtek. Ekkor azonban csak néhány kilométerre hatolt be az izraeli hadsereg, majd néhány hét múlva újra kivonultak, kikényszerítve a tűzszünetet.

Ez a “fűnyírás” azonban csak korlátozott katonai eredményeket hozhatott, és a Hamász struktúráira sem tudott döntő csapást mérni. Bár ezekben az években a szervezet elsőszámú vezetői közül többeket likvidáltak, a Hamász a megrázkódtatások ellenére is folyamatosan újratermelte magát.

Hogy mekkora a Hamász tényleges támogatottsága a palesztin területeken, legfeljebb becsülhető: egy idei közvélemény-kutatás szerint a gázaiak 45 százaléka választaná a Hamászt, míg a Fatahot 32 százalék preferálja. Választásokat mindenesetre 2006 óta nem tartottak. Ciszjordániában azért sem, mert ez ott is a Hamász győzelmével fenyegetne, és ezzel a békülékenyebb Fatah, illetve a Palesztin Hatóság fennhatóságát veszélyeztetné.

A palesztin közvéleményben sokan érzik úgy, hogy a Fatah által képviselt kompromisszumos politika semmilyen gyakorlati eredményt nem hozott. Részben ez, valamint a fiatalok közötti általános, Izrael-ellenes indoktrináció magyarázhatja a terrormerényletek utáni lelkesedést.

A kétállami megoldás a nagyhatalmi retorikában ugyan ma is állandó hivatkozás, nincs semmiféle, ténylegesen efelé mutató politikai folyamat. A minden eddiginél jobboldalibb Netanjahu-kormány aktívan támogatja a telepes programot, a szélsőséges zsidó telepesek egyre több támadást hajtanak végre palesztin falvak ellen, amihez az izraeli hadsereg többnyire csak asszisztál, a kormányban jelenlévő szélsőjobb miniszterei pedig lelkesen kiállnak akár a pogromok mellett is. Ben-Gvir eddigi nemzetbiztonsági miniszter megkapta Ciszjordánia felügyeletét, ahol civil szervezetek szerint Izrael állam lényegében apartheid politikát folytat.

Miközben az izraeli kormányban politikai prioritást kapott az ENSZ által nemzetközi jogba ütközőnek tekintett ciszjordániai zsidó telepes program, Gázáról sokak szerint mintha megfeledkeztek volna.

Hogy pontosan mi vezethetett ahhoz, hogy az izraeli nemzetbiztonsági szerveket is váratlanul érte a Hamász minden korábbinál nagyobb terrortámadása, legfeljebb később fog kiderülni, de nagy szerepe lehetett annak, hogy a gázai határövezet helyett Ciszjordániába koncentrálták az izraeli katonaságot, túlságosan bízva a a Gáza körüli vaskerítés védelmében.

Ebben baloldali ellenfelei szerint Netanjahunak is súlyos felelőssége van: a biztonság erősítésével kampányoló miniszterelnök eszerint valójában saját politikai érdekeinek rendelte alá a nemzetbiztonsági szempontokat. Sőt, a Hamász indirekt erősítése egy ideig még kapóra is jöhetett számára, hiszen az erőszakosabb palesztin szervezet révén a kétállami megoldás végképp lekerülhet a politikai napirendről.

A Hamász brutális terrortámadása után izraeli vezetők azt hangsúlyozzák, hogy Gáza soha többé nem lesz az, ami idáig volt. Netanjahu ígérete szerint Izrael reakciója “meg fogja változtatni a Közel-keletet”, Joav Gallant védelmi miniszterként pedig a palesztinok dehumanizálásán túl minden korlát eltörléséről beszélt. Ez Jichák Rabin, az 1995-ben meggyilkolt miniszterelnök szavaira emlékeztet, aki a legszívesebben a tengerbe süllyesztette volna Gázát.

Most Israel Katz energiaügyi miniszter tényként közölte, hogy vizet sem adnak a Hamász által uralt területre.

“Humanitárius segítség Gázába? Egyetlen transzformátorállomás, egyetlen vízszivattyú sem fog működni, egyetlen üzemanyagszállító sem lép be addig, amíg az elrabolt izraelieket nem engedik haza.”

Amikor a gázai civilek elleni izraeli fellépést a CNN tudósítója csütörtökön egy kérdésben “háborús bűnnek” minősítette, és azt tudakolta Izrael elnökétől, hogy ez mitől nem kollektív büntetés, az egyébként visszafogottnak ismert Izsák Herzog dühödten válaszolt, azt hangsúlyozva, hogy Izrael a nemzetközi joghoz tartja magát: “Ha egy rakéta van az átkozott konyhájában, és ki akarja lőni rám, jogom van megvédeni magam? Itt most ez a helyzet.”

Az izraeli hadsereg szóvivője szerint a Gáza elleni támadások a Hamász képességeinek pusztítását és a terrorműveletekben résztvevőket célozzák, és a szervezet vezetőinek megyilkolása is prioritás. A sűrűn lakott Gázában azonban ez a polgári lakosságot is elkerülhetetlenül érinti. A nehézbombázások (jelentős részben 900 kilós GBU-31-es amerikai siklóbombákat dobtak le az izraeli F-15-ösök és F-16-osok) már idáig is egész lakónegyedeket érintettek, ez nem éppen a precíziós hadviselés műfaja.

Felvételek a csütörtökről péntekre virradó éjszaka 750 izraeli légicsapása közül néhányról:

IDF says it carried out airstrikes against 750 targets belonging to Hamas and other terror groups in the Gaza Strip overnight pic.twitter.com/WOiUCmgOsL

— Emanuel (Mannie) Fabian (@manniefabian) October 13, 2023

Péntek éjfélkor az izraeli hadsereg felszólította a lakosságot, hogy 24 órán belül hagyják el a 600 ezres Gázavárost és az övezet északi részét, menjenek délre, az egyiptomi határ közelébe. Bár egy Pestnél kisebb területről van szó, az ENSZ szerint egy nap alatt ez teljesen lehetetlen. A kórházak evakuálása, betegek, idősek mozgatása különösen nehéz lesz, és az emberek azt sem tudják, hová mehetnének. A hadsereg az ENSZ kritikái után azt mondta, ők a terroristák, nem pedig a polgári lakosság ellen harcolnak, és megértik, hogy a város kiürítése több napot igényel majd.

Az izraeli vezetők az első napokban még azt javasolták a polgári lakosságnak, hogy teljesen hagyják el az övezetet, a gyakorlatban azonban ez egyelőre nem igazán kivitelezhető. A határok lezárva, határátlépési engedélye a múlt hónapban csak 50 ezer embernek volt Gázában, és kedden az izraeli légierő háromszor is bombázta a lezárt rafahi határátkelőt Egyiptom felé.

Egyiptom maga sem akar beengedni kétmillió palesztin menekültet az országba: a Hamász jelentette biztonsági kockázat, a Sínai-félsziget eleve elég kritikus biztonsági helyzete és a gazdasági teher miatt sem. Ehelyett inkább a gázai ellátást javítanák egy humanitárius folyosó megnyitásával. Erről többek között Blinken amerikai külügyminiszter és Scholz német kancellár egyeztet most a térség meghatározó szereplőivel – az izraelieken kívül az egyiptomi és Erdogan török elnökkel, valamint a (nem mellesleg a Hamász fő finanszírozójának számító) katari emírrel.

Az Egyesült Államok eközben Iránnak és a Hezbollahnak is figyelmeztetést küldött, hogy ne próbálják meg kihasználni a helyzetet; a két, izraeli partokhoz küldött amerikai repülőgép-hordozót is figyelmeztetésnek szánják a további eszkaláció elkerülésére. Egy izraeli szárazföldi hadművelet azonban így is nagy kockázatot jelent: egy sor elemző szerint növeli a Hezbollah átfogó támadásának veszélyét, ahogy egy harmadik palesztin intifáda meghirdetése is benne van a levegőben, miközben a palesztin-izraeli háború kiterjedése ellehetetleníthetné a Közel-keleti rendezés szempontjából kulcsfontosságúnak tekintett izraeli-szaúdi kiegyezést is.

Az izraeli szárazföldi műveletek részleteiről és időzítéséről, ha azokra valóban sor kerül, nincsenek nyilvános információk. Az Economist elemzése azt valószínűsíti, hogy egy vagy két izraeli dandár a Gázai övezet közepén, Deir al-Balahnál kettévághatja a palesztin fennhatóságú területet, két-három dandár Gáza városát és az északi részt támadhatja, egy-kettő pedig az egyiptomi határhoz közeli déli területet.

Mindösszesen 365 négyzetkilométerről van szó, de a városi gerillahadviselés ellen, a kiépített 900 kilométernyi alagútrendszerben ez rendkívül nehéznek ígérkezik – igazi csapdahelyzetnek. Mint a korábbi gázai hadműveletek tanulságait levonó elemzés fogalmaz: “bár katonailag legyőzheti a Hamászt, Izrael ezzel azt kockáztatja, hogy egy még radikálisabb szervezet veszi át Gáza kormányzását”.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ Gázai övezet Izrael Közel-Kelet palesztin-izraeli konfliktus Olvasson tovább a kategóriában