Ha a tavaly elhunyt Moldova György Hitler mellett^*a Titkos záradék című könyvében Sztálint is feltámasztotta volna valamelyik könyvében, talán ő sem tudott volna sokkal képtelenebb történetet kitalálni, mint ami az utóbbi hetekben lejátszódott. Elsőre még a mai Oroszországhoz képest is bizarrnak hangzik, de egy új Sztálin szobrot akartak felállítani Volgográdban (az egykori Sztálingrádban), a város azonban nem kért belőle. Így végül az Oroszország nyugati részén található Velikije Lukiban, egy üzem területén állították fel, a talapzattal együtt nyolc méter magas új emlékművet pedig – amin minden bizonnyal még a sokat látott Sztálin is meglepődne – megáldotta egy pravoszláv pap. Aki meg is indokolta a rítust: „az egyház sokat szenvedett Joszif Visszarionovics uralma alatt, de ennek köszönhetően sok mártírral és tanúságtevővel gazdagodott”.

Ilyesmi még pár évvel ezelőtt is szinte elképzelhetetlen lett volna, de az orosz történelem aktuális újraírása nyomán a „népek bölcs vezére” egyre pozitívabb szereplőként bukkan fel a hivatalos megnyilatkozásokban és az orosz tankönyvekben is. Az nagyjából világos, hogy Putyin Oroszországa mit szeretne kimazsolázni a sztálini örökségből: a szuperhatalmiságot és a – jórészt a náci Németország legyőzésének köszönhető – nemzetközi tekintélyt. Az egészségére végletesen odafigyelő Putyin aligha akar életmódtanácsot venni a nagyivó Sztálintól, az orosz hadsereg és erőszakszervezetek vezetői pedig biztosan nem szeretnének számos szovjet elődjük sorsára jutni, akik számára a válogatott kínzások utáni kivégzés megváltásnak számított az aktuális tisztogatási hullám során.

Fokozatos keményedése ellenére Putyin rendszere még ma is messze van Sztálinétól, de például Szergej Radcsenko külföldön élő orosz történész felvetette, hogy miután az elfoglalt ukrajnai területeken Sztálinéval összevethető horrorisztikus módszereket alkalmaz, idővel ezt Oroszországra is kiterjesztheti.

Ezzel együtt napestig lehetne sorolni a különbségeket Sztálin és Putyin uralma között, és ezek egy nagyon jelentős csoportja az ukrajnai háborúhoz kapcsolódik – minden szörnyűség ellenére az ukránok szerencséjére. Sztálin módszerességéhez képest ugyanis az orosz elnök olyan csapnivalóan készítette elő Ukrajna invázióját, és azóta is olyan félmegoldásokat választott, hogy valószínűleg ő maga sem élne túl egy sztálini tisztogatást.

A különbségek közül érdemes néhányat részletesebben is megnézni, már csak azért is, mert még nyugaton is gyakran emlegetett aforizma, hogy az orosz hadsereg hibát hibára halmozva kezdi a háborúkat, de aztán a tanulságokat levonva feljavul a teljesítménye, és a végén győz. Bár erre legalább annyi ellenpéldát^*krími háború, orosz-japán háború, első világháború lehet hozni, mint ezt megerősítőt^*napóleoni háborúk, a Finnország elleni téli háború, második világháború, a különbségek alapján közelebb kerülhetünk ahhoz, hogy most vajon megvannak-e a feltételei egy ilyen változásnak.

Gazdasági háttér

A történészek máig vitatkoznak azon, hogy Sztálin mennyire látta előre a második világháborúhoz vezető eseményeket, és mennyire idézte elő ő maga, hogy ilyen irányt vegyenek a folyamatok. Az viszont biztos, hogy alaposan felkészült a háborúra. (Még akkor is, ha a német támadásban egészen addig nem hitt, amíg az be nem következett.) Az egymást követő ötéves tervekkel megteremtette azokat az ágazatok – például az energiatermelést és a nehézipart -, amelyre aztán a hadiipar támaszkodhatott, amikor tízezrével állította elő egyebek mellett a tankokat és repülőket.

Már ez is iszonyatos áldozatokat követelt meg a lakosságtól, ám a háború előtti években a rendszer gondoskodott arról, hogy a fegyverkezés költségeit az elképzelhető minimumra nyomja le. A béreket csökkentették, a kötelező munkaórák számát drasztikusan növelték, a dolgozók nem mehettek át másik üzembe, majd nem sokkal később már a kényszer-áthelyezésüket is el kellett fogadniuk.

És még így is jobb helyzetben voltak a raboknál, akik között nemcsak szibériai favágók és bányászok akadtak, hiszen kiváló tudósok tucatjai is rácsok mögött dolgoztak.

Putyin kormányzása idején – a Krím annektálása nyomán 2014-ben elrendelt nyugati szankciók miatt – igyekeztek csökkenteni az orosz gazdaság importfüggőségét, több-kevesebb sikerrel. A külföldön tartott 300 milliárd dolláros jegybanki tartalék befagyasztására így sem voltak felkészülve, és ehhez továbbra sem fér hozzá az ország. Az orosz hadiipart pedig annyira átjárta a korrupció, hogy egyes esetekben jórészt emiatt hasaltak el teljes fegyverfejlesztési programok.

Az oda nem figyelésre az a legkézenfekvőbb magyarázat, hogy az orosz elnök – legalábbis nyugati elemzők mára lényegében egybehangzó értékelése szerint – arra számított, hogy a szervezett ukrán ellenállás napok, maximum hetek alatt összeomlik. Ebben az esetben pedig bőven elégségesek lettek volna az amúgy is rendelkezésre álló erőforrások.

Minden azóta, gyakran kapkodva hozott intézkedés az ebből fakadó hiányosságokat próbálja befoltozni, nem is eredménytelenül. A hadiipart is sújtó munkaerőhiányt a fizetések emelése mellett azzal igyekeznek orvosolni, hogy rabokat vagy 14-18 év közötti fiatalokat dolgoztatnak – páncélosok gyártó- és javító egységei mellett – például az eredetileg iráni Sahíd kamikaze drónok tatárföldi összeszerelő üzemében.

Lőszergyártás

Az első világháborús tapasztalatok alapján Sztálin tudta, hogy a lőszerellátás kulcskérdés lesz, ezért külön lőszergyártási minisztériumot (népbiztosságot) hozatott létre, amellett, hogy természetesen fegyvergyártási népbiztosság is volt. Csak 1939-ben – amikor a Szovjetunió még nem is lépett be a háborúba, csak „felszabadította” a balti országot, Kelet-Lengyelországot, Besszarábiát, és megpróbálta ugyanezt Finnországgal – több mint 11 millió tüzérségi lőszert gyártottak (nem számítva az aknavetők gránátjait). A Vörös Hadsereg a második világháború (szovjet szempontból) nagyjából négy éve alatt 427 millió tüzérségi gránátot használt fel – és ezt úgy volt képes biztosítani, hogy a lőszergyárak többsége odaveszett az 1941-es harcok során az ország nyugati részén.

Az orosz tüzérségi lőszergyártási kapacitást a nyugati becslések évi 1,5 és 2,5 millió közé teszik, és az utóbbi szám már erős bővítést feltételez a háború előtti szinthez képest. A mai hadseregek természetesen sokkal kisebbek, mint 80 éve, ám az a tüzérségi doktrína, amellyel az oroszok elkezdték az ukrajnai háborút, a második világháborús szovjet módszertan egyenes ági leszármazottja. Ez egészen pontosan előírja, hogy bizonyos célokra milyen mennyiségű gránátot kell kilőni a kívánt cél elérése érdekben. (Például egy védekező gyalogsági szakasz állásainak lefogására 720-at.)

Ahogy azonban a júniusi dél-ukrajnai harcok tapasztalatait feldolgozó, a napokban megjelent tanulmányában a Royal United Services Institue brit védelmi politikai agytröszt munkatársai írták (ukrajnai terepmunkájuk alapján), az oroszoknak fel kellett adniuk ezt a módszertant, elsősorban a lőszerhiány miatt. Így kénytelenek nagyobb hangsúlyt fektetni a pontosságra, részben ezzel kiváltva a mennyiséget.

A gyártás időigényes felpörgetése mellett az oroszok olyan országoktól próbálnak gyakran hónapokon át tartó tárgyalásokkal lőszert szerezni, mint Irán és Észak-Korea. Ha Sztálin ezt hallaná, az valószínűleg önmagában elég lenne egy tisztogatási hullámhoz. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy az orosz hadsereg még mindig több tüzérségi lőszerrel gazdálkodhat, mint az ukrán; a nyugati gyártókapacitások felfuttatását alacsonyabb szintről kellett elkezdeni, mint az oroszt, míg Ukrajnában nem is gyártottak tüzérségi lőszereket a háború előtt.

Katonák

A Sztálin hatalomra jutásakor még csak félmilliós Vörös Hadsereg létszáma 1938-ban 1,5 millióra nőtt, de az igazi bővülés csak ezután kezdődött, és a német támadás pillanatában (1941. június 22.) már 5,5 millióra rúgott. A következő egy hét során további 5,3 millió ember fogott fegyvert, amit a tökéletesen felkészített mozgósítási rendszer tett lehetővé, amely a háború további időszakában is gördülékenyen kiszolgálta a szovjet hadsereget.

Putyin semmi ehhez fogható előkészületet nem tett Ukrajnai lerohanása előtt, ami érthető is, hiszen az utolsó pillanatig titkolni akarta valós szándékait. (És sikerült is meglepnie Ukrajnát, más kérdés, hogy a szélsőséges titkolózásért nagy árat fizetett az orosz hadsereg a háború első hetében.) Az elnök azonban azt követően sem szánta el magát mozgósításra, hogy az orosz villámháborús terv kudarcot vallott, a veszteségeket önkéntesek toborzásával igyekeztek pótolni.

Tavaly ősszel, a Harkiv megyei vereség után ez megváltozott, amikor rövid idő alatt nagyjából 300 ezer civilt hívott fegyverbe az orosz vezetés. Ez borzasztóan szervezetlenül ment végbe, a halottaknak kézbesíteni próbált behívóktól az újoncoknak kiosztott rozsdás fegyverekig. Ez azért is figyelemre méltó, mert az orosz hadvezetés a kiszivárgott hírek szerint ekkor már hónapok óta kérte Putyintól a mozgósítás elrendelését, mégse készítették elő a feltételeit.

Azóta újra önkéntesek toborzásával próbálja szinten tartani vagy növelni az ukrajnai létszámot az orosz hadvezetés, az újabb mozgósítási hullámmal kapcsolatos híresztelések eddig nem igazolódtak be. A korábbiak alapján nem lenne meglepő, ha Putyin erre ismét csak végső esetben szánná rá magát, például egy újabb kiadós vereség vagy kiemelkedően nagy veszteségek nyomán.

A háborúval kapcsolatban ez az egyik legnagyobb különbség a két vezető között:

Sztálin igyekezett mindent előkészíteni, nem visszariadva a legkeményebb módszerektől sem, Putyin viszont - elterjedt jellemzéséhez híven - addig halogatja a nehéz, kockázatos döntéseket, ameddig csak lehet.

Így viszont a behívott 300 ezer ember nem csekély részét teljesen felkészületlenül vitték az ukrajnai frontokra, hiszen nem volt idő a kiképzésükre.

Igaz, tavaly ősz óta nagy erőfeszítéseket tettek a mozgósítási rendszer korszerűsítésére, digitális alapokra helyezésére, így ha újra használni kell, valószínűleg már gördülékenyebben mennek majd a dolgok, és a behívottaknak is nehezebb lesz külföldre menekülniük. (Hogyhogy nyitva vannak a határok? – kérdezné Sztálin elvtárs.)

Fogy az idő

Ezek a folyamatok mutatják, hogy Putyin minden hezitálása ellenére Ukrajna és nyugati támogatói nem alapozhatnak a korábbi orosz hibák megismétlődésére. Ha elhúzódik a háború – és jelenleg minden jel ebbe az irányba mutat -, az ország nyugati támogatóinak is kevesebb idejük lesz a végül elkerülhetetlennek bizonyuló döntések halogatására, különben Ukrajna a mostaninál lényegesen rosszabb helyzetbe kerülhet mind a frontokon, mind a hátországban (például a felpörgő orosz dróngyártás miatt).

Ha pedig Oroszország tényleg a sztálini kíméletlenség felé mozdul el az erőforrások nagyhatalmi versengésre fordításában, akkor a Nyugat is jobban teszi, ha felidézi, hogyan működött hadiipara a világháború és hidegháború alatt.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkMi van, ha Ukrajna veszít?Az orosz győzelmi remények abból táplálkoznak, hogy a Nyugat előbb vagy utóbb úgyis belefárad Ukrajna támogatásába. De ehhez túl sok veszítenivalója van.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkTalán sosem lesz ukrán áttörés, de ettől még győzhetnekAz ukrán ellentámadás első ránézésre szinte teljes kudarc. De mit látni akkor, ha egy mára jórészt elfeledett harcászati és stratégiai elmélet szemüvegén át nézzük?

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkKatasztrófába hajszolná az amerikai hadvezetés Ukrajnát?Az offenzíva lassúsága miatt sorra érkeznek a jó tanácsok nyugatról, ám ezek jelentős része téves helyzetmegítélésen alapul, és finoman szólva vitatható.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkOroszország nagy árat fizet az invázióért, de a háború megmutatta azt is, hogy nincs magyar B-tervOroszország válságát elmélyíti, nem pedig megoldja a háború, amely Európa gyengeségeire is rávilágított.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ lőszergyártás második világháború orosz-ukrán háború szovjetunió sztálin Vlagymir Putyin Olvasson tovább a kategóriában