Putyin jól járhat az olasz választásokkal, de mit hoz Európának a jobboldali győzelem?

Mint a hírekből látszik, az olasz választási kampány végére Magyarország lett a fő mumus, amivel a baloldal igyekszik még elrettenteni néhány szavazót a fölényes győzelem előtt álló jobboldali pártoktól. “Pontida ma magyar provinciává vált” – mondta hétvégén Enrico Letta, a balközép Demokrata Párt (PD) elnöke, arra az észak-olasz kisvárosra utalva, ahol éppen a Salvini vezette Liga tartotta országos nagygyűlését. A PD beállításában a vasárnapi előrehozott választás lényegében Európa és az autokratikus rezsimek közötti egzisztenciális választás lesz, ahol Budapest az utóbbiak címerállata. “Ez nem a mi mintánk. Nem akarunk egy Orbánra és Putyinra kacsingató Olaszországot” – idézte az olasz sajtó Letta kulcsmondatát.

Magyarországot az ország demokratikus jellegét megkérdőjelező EP-döntéssel vitatkozva Matteo Salvini és az Olasz Fivéreket (FdI) vezető Georgia Meloni is védelmébe vette, mondván, Orbán demokratikusan megválasztott legitim vezető, és különben is: “Nem adhatjuk oda a szövetségeseinket az ellenségeinknek” – vagyis az ilyen deklarációk csak Moszkvához tolják közelebb Magyarországot.

Mindez akár tekinthető a választás előtti szokásos kommunikációs csörték egyik fejezetének, de az, hogy Magyarországtól eltekintve mennyire megy ténylegesen szembe az európai főárammal az olasz jobboldal, hogy áll a szankciókhoz, milyen álláspontot foglal el a háborúban, veszélyezteti-e az európai egységet és kell-e tartania a hatalomra jutásától az európai piacoknak, olyan alapkérdések, amelyek miatt nem csak Budapesten figyelik árgus szemekkel az olasz választást.

Nálunk Orbán környezetében joggal remélhetik, hogy az olasz jobboldal győzelme valamennyire növelni fogja a február 24. óta még inkább elszigetelt magyar kormány külpolitikai mozgásterét. Meloniék a családpolitikában, a migrációval kapcsolatban és a szuverenista alapállásukban is közel állnak a magyar állásponthoz, és ami a szankciós politikát illeti, Salvini abban is szívesen hangoztatja az Orbánéhoz hasonló különvéleményét, mégha idáig a pártja mindig meg is szavazta az elfogadott uniós szankciókat.

Georgia Meloni közben úgy lesz az olasz történelem első női miniszterelnöke, hogy az elmúlt időszakban élesen húzott be a jobbszélről középre, nemzetközi kampányt építve arra, hogy nem kell tőle tartania Németországnak és úgy általában a piacoknak.

A választási eredményt illetően csak egy lényegi kérdés lesz vasárnap: megszerzi-e együtt a kétharmados többséget az FdI, a Liga és a Berlusconi-féle Forza Italia (FI) alkotta jobboldali koalíció. A három párt nemcsak arról állapodott meg, hogy együtt lépnek kormányra, hanem arról is, hogy közülük a legtöbb szavazatot szerző erő adhatja a miniszterelnököt. Ő bizonyosan Meloni lesz, hiszen az utolsó közvéleménykutatások szerint (ezek szeptember 9-iek, az utolsó két hétben már nem lehet új felmérési adatokat publikálni Olaszországban) a pártja 25 százalékkal vezet, míg a Liga 15, az FI pedig 7 százalékon áll.

A jobboldal tehát együttesen is csak alulról közelíti az 50 százalékot, de a győzelmét így sem fenyegeti veszély. Ennek legfőbb oka, hogy a baloldali, illetve magukat centristaként definiáló szervezetek képtelenek voltak megállapodni egymással. Ebben a DP szavazói szemében az elsőszámú bűnbak Carlo Calenda volt gazdasági miniszter, akinek kis balközép pártja, az Azione néhány nap után visszakozott a közös listától, és inkább a baloldali térfél legnagyobb kavarója, a volt miniszterelnök Matteo Renzi vezette Italia Vivával kötött alkalmi kapcsolatot. Valójában azonban a baloldalnak velük együtt sem lett volna győzelmi esélye, ehhez szüksége lett volna még a gyakran populistaként leírt, Conte vezette Öt Csillagra is, akikkel azonban, miután már három éve együtt kormányoztak, végzetesen megromlott a viszony.

A Mario Draghi vezette nemzeti egységkormány júliusi bukását éppen az Öt Csillag okozta elsősorban, de Berlusconi és Salvini pártja sem adta meg a bizalmat az egyébként széleskörű elismerésnek örvendő kormányfőnek. A három pártban legalább két közös vonás biztosan megtalálható. Egyrészt, mindannyian álltak már sokkal jobban (Berlusconié volt a tágan vett ezredforduló környékén a domináns jobboldali párt, az Öt Csillagra alig négy éve még minden harmadik olasz szavazott, a Liga pedig a népszerűsége csúcsán 37 százalékon állt), másrészt pedig korábban mindhárman kifejezetten jó orosz kapcsolatokkal rendelkeztek.

Berlusconi Putyinhoz fűződő régi barátsága közismert, Conte miniszterelnökként közvetlenül felügyelte a titkosszolgálatokat, most pedig erősen szankcióellenes retorikát képvisel, akárcsak Salvini. Ő pár éve még az orosz szélsőséges ideológus Duginnak adott baráti interjút, amiben Putyint úgy ünnepelte, mint a szabadság és remény hírnökét, miközben az EU-t egy természetellenes képződménynek titulálta, és az euró kivezetéséért ágált. A háborúval aztán az orosz kapcsolat elég kellemetlenné vált a számára, emlékezetes a lengyelországi kínos afférja – most pedig azt hangsúlyozza, hogy a háború alapvetően megváltoztatta a véleményét az orosz elnökről.

Így is erős azonban a gyanú Olaszországban, hogy a Draghi-kormány megbuktatása és az előrehozott választások mögött részben az orosz titkosszolgálatok állhattak.

Olaszországban már a kommunista időszakban is erős volt pártvonalon a szovjet kapcsolat, és ez azóta sem sokat változott, több jel utal arra, hogy a nyugati kereskedelmi szankciókat is olasz-török közvetítéssel játsszák ki a háborúban. Salvini májusban egy, a kormánnyal nem egyeztetett “békemisszióra” ment volna az orosz állam pénzén Moszkvába, és a bizalmatlansági szavazás napján is egyeztetett valamiért a római orosz nagykövetséggel. Így hát amikor az Egyesült Államok néhány napja bejelentette, hogy Oroszország az elmúlt években kéttucatnyi országban 300 millió dollárt költött választási befolyásolásra, Olaszországban biztosra vették, hogy ők is érintettek. Ezt sajtóértesülések is megerősítették, és az ügyben Draghi is egyeztetett Blinkennel – olyan információ azonban egyelőre nincs, hogy választáson induló jelölt is lenne az érintettek között.

Szoros orosz kapcsolat Meloniéknál nem annyira merült fel, nekik elsősorban a posztfasiszta jelzőt kellett távolítaniuk maguktól. Az FdI pártlogójában még mindig a neofasiszta Movimento Sociale Italianótól megörökölt lángnyelv látható, de az Meloniék szerint csak a hazafiságot jelképezi. A pártelnök, aki fiatalabb korában még a Mussolini-kultusz híveként nyilatkozott, ma már elítéli a fasizmus antiszemitizmusát és antidemokratikusságát, miközben a kettős mérce ellen kikelve azt kéri számon, hogy a baloldalt miért nem nevezi senki posztkommunistának. A dolgát nem könnyíti meg, hogy a pártjában elég egyértelműen jelen van még a radikális szélsőjobboldaliság: egy szicíliai képviselőjelöltjüket kedden azért kellett felfüggeszteniük, mert Hitlert éltető posztjai kerültek elő.

Az FdI egyelőre sikeresen egyensúlyoz a kint is vagyok, benn is vagyok üzenetek között. A párt népszerűsége három éve még 4 százalék körül volt, onnan jutottak mára oda, hogy minden negyedik szavazó őket választja. Ők az egyedüliek, akik egyetlen kormányban sem vettek még részt, így állami szinten tiszta kezűnek számítanak, és a Draghi-féle egységkormánnyal szemben ők váltak az egyetlen érdemi ellenzéki erővé, így a protestszavazatok nagy része hozzájuk vándorolt. Meloni keresetlen, szókimondó stílusa sokaknak bejön, de emellett a kampányának az volt a fő üzenete, hogy megbízható, kormányképes erő, a velük szembeni aggodalmak indokolatlanok.

Az FdI 2019 óta az Európai Konzervatívok és Reformisták tagja az EP-ben, abba a pártcsaládba tartozik tehát, ahová a Kaczyński-féle lengyel PiS és a most szintén kormányra kerülő szélsőjobbos Svéd Demokraták is, sőt, két éve már Meloni a pártcsalád vezetője. Önmagát már nem radikális, hanem európai konzervatívként jeleníti meg. Nemzetközi elfogadtatásában nagy szerepet játszott Silvio Berlusconi, noha a Forza Italia az Európai Néppártba tartozik. Többen azt a forgatókönyvet is lehetségesnek tartják, hogy a Néppárt nyithat Meloniék felé, aminek az európai szövetségi rendszerekre is lehetne tágabb hatása. Az FdI mindenesetre a szankciók fenntartása mellett van, sokkal inkább, mint Salvini, Berlusconi pedig magát egyenesen az euroatlanti elkötelezettség garanciájának nevezi.

Meloni odahaza is mérsékeltebbnek pozícionálja magát Salvinihez képest, nem utolsó sorban a gazdasági kérdésekben. A GDP-arányosan 150 százalékra rúgó olasz államadósság a legnagyobb Európában, ilyen magas szinten korábban csak Mussolini hatalomra jutása után volt. Ezt kis mértékben tudta lejjebb szorítani a Draghi-kormányzat, csökken a költségvetési hiány is (az idei 6 százalékról jövőre a tervek szerint 3,7-re), és a jobboldal alapvetően azt ígéri, hogy felborítani nem, csak helyenként módosítani kívánja a fiskális politikát.

Újratárgyalnák a helyreállítási alap (ebből 200 milliárd eurót kapnak az olaszok, a legtöbbet az egész EU-ban) egyes mérföldköveit, melyeknek idáig az ötödét teljesítette Olaszország, ami 67 milliárd euró lehívását tette lehetővé. A következő körben esedékes újabb 19 milliárd euróhoz további 55 mérföldkövet kellene abszolválni, ezek között jelentős átalakítások szerepelnek: versenyjogi szabályok, az igazságszolgáltatás hatékonyabbá tétele, oktatási reformintézkedések szerepelnek a csomagban. Meloni csak bizonyos pontokat tárgyalna újra, Salvini viszont lehetőleg ebből finanszírozná a lakossági és vállalati rezsitámogatásokat is. Egyáltalán nem valószínű, hogy Brüsszelben erre rábólintanának, hiszen az alap forrásai strukturális reformokra, nem pedig költségvetési lukak betömködésére szolgálnak.

A Liga elnöke 30 milliárd eurós állami kiadással járó rezsiplafont adna a közelgő válsághelyzetben azzal a szlogennel, hogy a megélhetés fontosabb, mint az adósság átmeneti növelésének problémája. A további olasz eladósodás azonban már EU-s szinten is veszélyes fejlemény lehet, és Meloni sem igazán lelkes az ötlettől. Ő azt mondja, a költségvetési deficitet csak a legvégső esetben növelné, inkább az adóelkerülés visszaszorításából remél plusz bevételeket – más kérdés, hogy az olasz politikának ezt az örök blöffjét még senki nem tudta igazán megvalósítani, és a részletek most is homályosak. Az EU-s megállapodás egyes fejezeteit azonban Meloni is újratárgyalná, különösen a piaci verseny erősítését és a közbeszerzéseket célzó pontokat, és a nyilvánosságban jól rezonál, hogy az olasz strandok fenntartóinak és a taxisoknak az érdekeit védelmezi.

Az EU-s Bizottság sem olyan doktriner már a válsághelyzeti fiskális fegyelmet illetően, mint korábban volt, és Draghi is amellett van, hogy akár az adósságszabályok gyengítésével is kifizetődőbb lehet mérsékelt növekedéspárti politikát folytatni rosszul időzített megszorítások helyett.

A várható olasz jobboldali kormánypártok ígéretei azonban látványosan túl vannak a tényleges lehetőségeken.

Kiterjedt adó- és illetékcsökkentések az egykulcsos adó bevezetése mellett; a nyugdíjreform visszacsinálása (a nyugdíjkorhatár jelenleg 67 év, a Liga ígérete ellenben, hogy 41 év munkaviszony után mindenki nyugdíjjogosult lesz); a minimálbér ezer euróra emelése – ez utóbbi a számítások szerint önmagában is évi 5,4 milliárd euró költségvetési plusz kiadást jelent.

A “ki ígér többet” játéknak nincs valós fedezete, azt lényegében csak államkötvényekből lehetne finanszírozni, a piac pedig az olasz kötvények kamatainak jelentős emelkedésére számít – ami tovább növelné az államadósságot. Az Európai Központi Bank segítsége kulcsfontosságú lenne: a déli országok finanszírozhatósága érdekében létrehozott transzmisszióvédelmi eszköz (TPI) alacsonyabb szinten tarthatja a kamatokat, de ehhez nagyjából tartani kellene a költségvetési egyensúlyt – vagyis a választási ígéretek jelentős részét jó eséllyel el kellene felejteni.

Kérdés, hogy a kormányzati tapasztalattal nem rendelkező, a beágyazott pártok politikai váltógazdaságában idáig részt nem vett, kívülálló attitűdű FdI hogyan fog megbirkózni ezekkel a kihívásokkal, amikor éppen az egyik legkritikusabb geopolitikai és gazdasági pillanatban kerül először kormányra. Az is csak a következő hónapokban dől el, hogy a három jobboldali párt koalíciója hogyan fog tudni működni a gyakorlatban. Az együttműködés ellenére komoly ellentétekkel és főleg rivalizálással terhelt viszonyról van szó, Salvini helyzete pedig a saját pártjában sem teljesen stabil: a Liga komoly népszerűségvesztése után közül kaphat belső kihívókat, és az is kérdés, hogy mi lesz a hanyatló Forzával a már 86 éves Berlusconi utáni korszakban.

Ha a három jobboldali párt eléri a kétharmadot (ezt egyelőre inkább alulról súrolják, de az utolsó felméréseknél még 41 százalék mondta magát bizonytalannak, az ő utolsó napokra hagyott döntésük még változtathat), komolyabb strukturális változtatások is következhetnek, akár az olasz politikai rendszert is újrarajzolhatják. Márpedig a vegyes választási rendszernek köszönhetően erre az összesen 47 százalék körüli támogatottságukkal is van némi esélyük, hiszen akár az egyéni körzetek háromnegyedét is vihetik. Alkotmányozó többség esetére a kormányra készülő erők két nagyobb elképzelést dobtak be: Salviniék nagyobb autonómiát adnának a tartományoknak, Meloni pedig megerősítené az államfő szerepkörét. A közvetlen elnökválasztásra való áttéréssel akár egy félprezidenciális jellegű rendszert is létrehozhatnának. Hogy ez hogyan hat majd az olasz politikára és Európára, az a következő hónapokban derülhet ki, de az biztos, hogy Olaszország egy 1945 óta nem látott mértékben jobboldali kormányzásra készülhet, és vasárnap után az európai erőegyensúly már nem lesz teljesen ugyanaz, mint mostanáig volt.