Az ukrajnai orosz invázióra, valamint az arra adott nyugati reakciókra számos kommentár, cikk, „elemzés” hivatkozik a világpolitika vízválasztó eseményeként, egy új világrend hajnalaként, a következő hidegháború kezdeteként.

Az új világrendről szóló előrejelzések ugyanakkor a történelmi példák alapján nem kifejezetten megbízhatóak. Az Egyesült Államok hanyatlását például az 1970-es évek olajválságai óta jövendölik; a 2008-as pénzügyi válság idején is szép számmal születtek jóslatok az el nem jött új világról; ahogy az egy-másfél évtizede a BRICS betűszóval jelölt feltörekvő országok (Brazília, Oroszország, India, Kína, Dél-Afrika) beharangozott szövetsége és globális hatalomátvétele is elmaradt.

Másrészt hiába van számos valós és potenciális globális hatása az ukrajnai orosz inváziónak a területi hódítás tabujának kikezdésétől kezdve a gazdasági hadviselés új formáinak megjelenésén át a nyersanyag-, élelmiszer- és energiaárak elszabadulása jelentette politikai kockázatokig, két hónappal az orosz invázió kezdete után sem a háború kimenetele, sem annak másodlagos hatásai nem világosak. Vajon az orosz agresszió utóélete egy egységesebb és aktívabb, netalántán Ázsiában megjelenő NATO lesz, vagy a kínai rivalizálás helyett ismét Európa felé forduló Egyesült Államok? Oroszország vajon megmarad egy sebzett középhatalomnak, amely jobb híján kénytelen lesz egyre inkább Kína csatlósaként tengődni, vagy összeomlik, és ezzel Kína elveszti fő potenciális partnerét az Egyesült Államokkal szembeni ellensúlyozás terén?

A közeljövő erőviszonyaival kapcsolatos bizonytalanságon túl egy további érv az ukrajnai háború hatásaival kapcsolatos jövendölés csillapítása mellett, hogy az Oroszország ellen tevékenyen fellépő koalíció lefedettsége a tágan vett nyugati világra korlátozódik, és a világ államainak nagyobb része távol tartja magát a konfliktustól. 

Bár az ENSZ közgyűlésében az orosz támadást elítélő határozatot csak öt ország ellenezte – Oroszországon kívül az orosz bábállam Belarusz, a hasonló szerepben lévő Szíria, valamint Észak-Korea és a hasonlóan Amerika-ellenes, és az ENSZ-ben gyakran az orosz vétó által védett Eritrea –, de így is volt 38 tartózkodó. Oroszország további izolációja sem örvend globális támogatásnak: Moszkva kizárását az ENSZ Emberi Jogi Tanácsából csak a világszervezete 93 állama, a tagság kevesebb mint fele szavazta meg.

A súlytalan ENSZ-szavazásokon túl is úgy tűnik, hogy míg Európa teljes joggal éli meg korunk legfontosabb nemzetközi válságaként az ukrajnai háborút, a világ többi régiójában nem ez a legfőbb külpolitikai kérdés, és legfeljebb járulékos gazdasági hatásai miatt okoz fejtörés a válság. 

Ázsia nem jött lázba

Bár visszatérő vágyként jelenik meg a nyugati sajtóban és diplomáciai kinyilatkoztatásokban, hogy Oroszország hallgatólagos támogatása erkölcsi- és presztízsveszteség lesz Kína számára, ez egyelőre legfeljebb olyan entitásokkal szemben érzékelhető, amelyek eddig is távolodtak Kínától (Európai Unió, az Egyesült Államok ázsiai szövetségesei). 

Mint Ryan Haass, a Kína-barátsággal nem kifejezetten vádolható amerikai Külkapcsolatok Tanácsa elemzője írta, Peking a jelen állás szerint nem szenvedett el arcvesztést a „globális dél” országaiban. Vang Ji kínai külügyminiszter programjára láthatóan mérsékelt hatással volt a háború, az orosz inváziót kezdete óta mintegy két tucat külföldi elöljáróval tárgyalt személyesen, és még egyszer ennyi külügyminiszterrel vagy más állami vezetővel telefonon és online. Pekingnek a fejlődő államok mellett fennakadásmentes a viszonya a Perzsa/Arab-öböl menti olajtermelőkkel is, sőt Indiával az orosz invázió alatt még a sorok óvatos rendezése is megindult az utóbbi két évben kisebb villongásokhoz vezető határviták árnyékában. 

Indiára hiába szeretnének úgy tekinteni Washingtonban, mint fontos potenciális szövetségesre a Kínával szembeni ellensúlyozás terén, a világ második legnépesebb országa ennél valamivel bonyolultabb külpolitikai érdekekkel rendelkezik, emiatt a nyugati szankciós politikától is távol tartja magát. Oroszország például – az utóbbi évek fennakadásaival együtt is – az indiai hadsereg kiemelt fegyverszállítója, ezért Újdelhi számára az amerikai nyomás ellenére sem merült fel, hogy hátat fordítson Moszkvának. Az elemzésekben az is visszatérő elem, hogy India ellenérdekelt a kínai–orosz egymásra találásban, ezért nem akarja elidegeníteni Moszkvát, mert az csak erősítené az oroszok Kínára utaltságát.

A Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetségének (ASEAN) tíz tagjából mindössze kettő (a drogháborúja miatt súlyos emberijog-sértésekkel vádolt Fülöp-szigetek és az Oroszországhoz hasonlóan népirtással vádolt Mianmar) támogatta Oroszország kizárását az ENSZ Emberi Jogi Tanácsából, és csak egy állam (a kisállamok jogainak védelmére hivatkozó Szingapúr) csatlakozott a nyugati szankciókhoz Moszkva ellen.

Az ASEAN-országok passzivitásának számos potenciális magyarázata van: a régióban régi hagyománya van az el nem kötelezettség külpolitikai ethoszának és a blokkosodás elutasításának; a térség országai korunk nemzetközi politikai feszültségei között is igyekeznek lavírozni a nagyhatalmak között, és ebből kifolyólag most sem akarnak oldalt választani; az ukrajnai válságban nincs közvetlen érintettségük, emiatt nem is látják indokoltnak beleszólni; és errefelé is népszerű narratíva, hogy a háború kialakulásában az Egyesült Államokat és a NATO-t is komoly felelősség terheli.

Brazília semleges, a szaúdiakat a pénz érdekli

A feltörekvő világ örök ígérete, Brazília meglehetősen érdekesen reagált az orosz invázióra: Jair Bolsonaro szélsőjobbos brazil elnök az invázió előtti napokban Moszkvában találkozott Vlagyimir Putyin orosz elnökkel, az inváziót követően is „semlegességet” hirdetett, és Volodimir Zelenszkij ukrán elnököt okolta a háborúért – mígnem később alelnöke és ENSZ-nagykövete is elítélte az oroszokat. Bolsonaro kihívója, a börtönből a politikába visszatérő balos Luiz Inácio Lula da Silva szintén semlegességről beszélt, és közölte, hogy nem kér egy új hidegháborúból. 

Hasonlóan nehezen követhető köröket írt le Argentína elnöke, Alberto Fernández, aki február elején, az orosz csapatok mozgolódása közepette Moszkvába látogatott, és permanensen csődközeli állapotban lévő országát az orosz befektetések célpontjaként ajánlgatta. Márciusra ő is elítélte a beavatkozást, de később ő is országa semlegességét hangoztatta, és nem támogatta az Amerikai Államok Szervezetének nyilatkozatát Oroszország elítéléséről.

Latin-Amerikában volt néhány borítékolható reakció, az Egyesült Államok régi ellenségei, a hagyományosan erős orosz kapcsolatokkal bíró országok – Kuba, Nicaragua, Venezuela – nem sietnek elítélni Vlagyimir Putyin orosz elnököt, pont ellenkezőleg. Ezen régióra is igaz, hogy számos országban termékeny táptalajt talált az orosz propaganda, az Egyesült Államokkal szembeni történelmi ellenszenv és a Russia Today spanyol nyelvű adása megtette a hatását a közvélemény megdolgozását illetően.

De nem rohant csatlakozni a nyugati szankciókhoz a Közel-Kelet sem. A térség számos országa ugyan elítélte az orosz beavatkozást, de még az Egyesült Államok hagyományos szövetségeseinek tekintett országok, például Izrael, Szaúd-Arábia vagy Egyiptom is igyekezett kimért és középutas diplomáciát folytatni, a nyilatkozatokat pedig jellemzően nem követték tettek Moszkvával szemben.

Szaúd-Arábiának az sem volt ínyére, amikor az Egyesült Államok az olajkitermelés növelését kérte a háború miatt megugró világpiaci árak leszorítása és az orosz import kiváltása érdekében, a szaúdi vezetés nem lazított érdemben a kvótákon. Bár az indifferenciához Joe Biden amerikai elnök a szaúdi rezsimmel szembeni kemény retorikája is hozzájárult, a helyzet mégis azt az amerikai politikai és politikatudományi körökben régóta népszerű álláspontot látszik alátámasztani, amely szerint az Egyesült Államok szövetségesei bár szeretik élvezni az amerikai biztonsági garanciákat, az amerikai külpolitikai célok tevékeny támogatása iránt jellemzően kevésbé lelkesek.

Sajátos kötéltáncot jár a válságban a NATO-tag Törökország is, amely Szíriától a Kaukázusig több konfliktuszónában is az oroszokkal ellentétes oldalon áll, de közben gazdasági téren és katonai projektekben is együttműködik Moszkvával. Ez a kettősség a mostani helyzetben is megmaradt: Törökország közvetlenül a háború kitörése előtt is bőszen szállított fegyvereket Ukrajnának (a török drónok sikeres ukrán alkalmazásáról több cikk is beszámolt), és elítélte az orosz beavatkozást is, de az fel sem merült, hogy csatlakozik az Oroszország elleni szankciókhoz, sőt a nyugati világban szankciókkal sújtott orosz oligarcháknak is próbál menedéket nyújtani a tőkebeáramlás reményében.

Afrikát zavarja, de nem úgy

Mint az International Crisis Group nevű agytröszt nigériai származású vezetője, Comfort Ero kiemeli, Afrikában pusztán eszmei-elvi szempontból is erős hagyománya van az el nem kötelezettség politikájának, a két blokkra tagozódó világot a térség országai már a hidegháború idején, a nyugati gyarmati uralom megdöntése idején is elutasították. Sőt, egyes helyeken a mai napig él a függetlenségi küzdelemben nyújtott szovjet támogatás emléke.

Eközben a nyugati hatalmakkal szembeni ellenérzések csökkentése terén csak mérsékelt sikereket ér el az Egyesült Államok és az egykori gyarmattartó szövetségesei, a közelmúltban például a francia hadsereg mali beavatkozása okozott viszályt és visszatetszést. Ebből a szempontból az amerikai diplomácia kioktató és követelőző hangneme inkább ront, mint használ afrikai elemzők szerint.

Az afrikai országok egyébként sem engedhetik meg maguknak, hogy oldalt válasszanak a Nyugat, illetve Oroszország és a helyi szempontból relevánsabb Kína között, mert gazdasági fejlődésük mindkét féltől erősen függ, és a „Kelet” relatív súlya erősen növekszik. E tekintetben a kínai diplomácia is erős hatással van az afrikai reakciókra: Peking egyelőre diplomáciailag nem hagyta magára Moszkvát, és miután sok afrikai ország nem akarja összerúgni a port legfontosabb gazdasági partnerével, nem mennek szembe a kínai vonallal. Emellett pedig olyan diktatúrák is vannak a kontinensen, amelyek saját emberi jogi helyzetük fényében sem érdekeltek az oroszok elleni fellépésben.

Ezzel együtt az afrikai országok nagy része történelmi tapasztalataiból kifolyólag erősen elítéli, hogy egy erős(ebbnek tartott) ország lerohan egy gyengébbet, ez az ENSZ-szavazásokon is kiderült – azonban a világ ezen a részén az ilyesmire nem a keleti diktátorok kiváltságaként tekintenek, és az iraki háború vagy a 2011-es líbiai beavatkozás példája is előkerül párhuzamként.

Comfort Ero szerint az afrikai vezetők emellett úgy érzik, hogy az ukrán válság így is túlzott figyelmet kap, pusztán azért, mert Európában történik; és az is erősen kontrasztos volt a régió számára, ahogy az ukrán menekülteket fogadta Európa, szemben az afrikai (vagy közel-keleti) konfliktusok elől menekülőkkel.

Az amerikai védelmi stratégia sem tartja vízválasztónak

A nemzetközi kereskedelmi, befektetési és pénzügyi kapcsolatait tekintve Kína továbbra is elsősorban az Egyesült Államokkal és az Európai Unióval áll kölcsönös függésben, ami annak fényében nem meglepő, hogy ez a világ két legnagyobb fogyasztói piaca, amelynek Oroszország, Afrika vagy akár az ASEAN egyelőre közelébe sem ér.

Ennek az egyik következménye, hogy Kína eddig nem kifejezetten volt aktív Oroszország megsegítését illetően; a kínai bankok a jelek szerint csak mérsékelt elánnal próbálják kijátszani a nyugati szankciókat; a kínai vezetésű Ázsiai Intrastruktúra-beruházási Bank (AIIB) felfüggesztette oroszországi projektjeit, és egyes beszámolók szerint az Egyesült Államok által szankcionált Huawei kínai telekommunikációs eszközgyártó erősen visszafogta oroszországi tevékenységét az Oroszországra kivetett amerikai exportkorlátozások miatt. Azaz függetlenül attól, hogy a kínai vezetés az utóbbi időben magabiztosabban mozog a világpolitikában, nem úgy tűnik, hogy el akarná vágni magát évi több száz milliárd dollárnyi exportlehetőségtől.

Ezzel Kína nincs egyedül, számos más ország mellett még a gyakran az orosz érdekszféra részeként kezelt Kazahsztán is közölte, hogy nem akar pénzügyi vasfüggöny mögé kerülni, és továbbra is bízik a nyugati üzleti lehetőségekben.

A médiában népszerű témává vált, hogy India profitálni próbál a válságból: miután az oroszok kénytelenek a világpiaci árnál olcsóbban adni olajukat a szankciók jelentette fennakadások miatt, India elkezdte növelni Oroszországból származó energiaimportját. Ugyanakkor az orosz–indiai energiakapcsolat elhanyagolható. Az orosz import 2020-2021-ben a teljes indiai olajimport 2 százalékát tette ki, Oroszország India kilencedik legfontosabb olaj-, és tizenhatodik legfontosabb fölgázforrása volt. Ehhez viszonyítva valóban volt növekedés az indiai importban a válság kitörése óta, de egyelőre messze nem arról van szó, hogy India kihúzza az oroszokat a szankciók alól. Közben Nyugat-Európába, amely az orosz gáz és olaj legfontosabb importőre, most is áramlik a gáz és olaj, miután az energiakereskedelmet direkt kihagyták a szankciók alól.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkAz olcsó orosz olaj menti meg Orbánék benzinárstopjátA nagykereskedelmi piacon az árstop miatt tízmilliárdokat bukó Mol az orosz olajra épülő finomítói tevékenység megugró hasznából fedezheti ezt a veszteséget.

A fejlődő világ számára a konfliktus nem annyira a nagypolitika, inkább világpiaci hatásai miatt égető ügy: Afrikában és a Közel-Keleten több helyen kezdődtek már tüntetések, miután a háború és egyéb világgazdasági folyamatok jelentős emelkedést hoztak az élelmiszerek és nyersanyagok piacán. Ebben a helyzetben még a jelentős nyersanyagexportőrök sem járnak jól a fejlődő világban, mert amit az exporton nyernek, gyakran bukják az importon, miközben a világpiaci volatilitás és a nyugati kamatemelések tőkevonzó hatása is nehezíti a törékenyebb pénzügyi helyzetű régiók finanszírozását. Ebből fakadóan olyan vélemények is vannak, amelyek szerint az ukrán válság fő globális politikai hatása nem az orosz hatalmi pozíció változása vagy az európai biztonsági rendszer átalakulása lesz, hanem a fejlődő világ esetleges gazdasági és pénzügyi felfordulása.

Hogy a nagy geopolitikai kérdések tekintetében mérsékelt az eltolódás, azt az Egyesült Államok idén kiadandó (egyelőre nem nyilvános) védelmi stratégiájából közölt kivonatok is sejtetik. Ezek szerint az ukrajnai orosz invázió ellenére továbbra is Kína „az Egyesült Államok legfontosabb stratégiai ellenfele”, és az amerikai hadseregnek elsősorban Kínával kell lépést tartania.

Ez a felállás 2022 februárja előtt is azonos volt, ami jelzi, hogy – az ukrán válsággal kapcsolatos érveik igazságtartalmától függetlenül – azt illetően nehéz lenne kétségbe vonni a nemzetközi kapcsolatok strukturalista megközelítésének bölcsességét, hogy a világrend nem egyéni döntések és egyszeri események következménye, hanem hosszabb távú és mélyebb folyamatok összessége.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA világrend egyik alapvető normája is megdőlhet UkrajnábanDrámaian csökkent a szomszédos államok elfoglalását célzó háborúk száma 1945 után, amikor tabuvá vált a területi hódítás. Ha ez az ukrajnai orosz invázióval megdől, az a jövőben másokat is felbátoríthat.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkFájni fognak a szankciók Putyinnak, de ebből még baj is lehetMoszkva évekig készült a szankciók kivédésére, de Amerika és az EU meglepően súlyos pénzügyi korlátozásokat jelentett be Ukrajna lerohanása után. Ez azonban nem feltétlenül hoz békét, sőt akár súlyosbíthatja is az orosz agressziót.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkPutyin mozgatja a szálakat, vagy a struktúra mozgatja Putyint?Egyes elemzések az orosz rendszer jellegével magyarázzák az ukrán válságot, mások szerint Vlagyimir Putyin és rezsimje helyett pusztán a nagyhatalmi politika ökölszabályai vezérlik a történetet.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ diplomácia ensz orosz-ukrán háború orosz-ukrán konfliktus Olvasson tovább a kategóriában