Az 1945 utáni világrend egyik legalapvetőbb jogelve, hogy a szomszédos államok lerohanása és elfoglalása illegális és elítélendő. Ezen elv kodifikálása és a betartatására tett nagyhatalmi kísérletek egyes politológusok és nemzetközi jogászok szerint drámaian csökkentették a területi hódítás előfordulását a második világháború után. 

Ukrajna orosz lerohanása ugyanakkor élesen ellentmond ezen normának. Emiatt a téma egyes kutatói szerint Vlagyimir Putyin orosz elnök a jelenlegi világrend egyik fő alapelvét kezdi ki éppen, ami egy egyértelmű és erős globális válasz elmaradása esetén ahhoz vezethet, hogy a jövőben újra nőni fog majd a területi hódítás veszélye a világban.

Mások ugyanakkor úgy vélik, hiába csökkent az országok teljes bekebelezésével járó területi hódítás előfordulása, a kisebb területfoglalások és a területért folytatott harc 1945 után is a nemzetközi politika alapvető jellegzetessége maradt, és számos más, aktuális és potenciális jövőbeli konfliktusban is szerepet játszanak a területi igények.

Azaz az utóbbi álláspont szerint függetlenül az ukrajnai inváziótól és a magasztos jogelvektől, a területi hódítás múltja, jelene és jövője nem nagyon különbözik majd, a területért folytatott fegyveres harc eddig is velünk volt, és ezután is velünk marad.

Szerették, majd betiltották

Tanisha Fazal, a Minnesotai Egyetem professzora, a téma egy elkötelezett kutatója egy korábbi könyvében abból indult ki, hogy a 20. századot megelőzően a nagy területi hódítások gyakoriak voltak, a szomszédos államok elfoglalása különösen a nagyhatalmi ütközőzónákban volt jellemző, Lengyelország felosztásától kezdve a Koreai-félszigeten át a balti térségig.

A Yale két jogászprofesszora, Oona Hathaway és Scott Shapiro ehhez hasonlóan egy 2017-es könyvükben azt írták, hogy a 20. század előtt a nemzetközi jogi gondolkodás nemcsak hogy engedte, hanem kifejezetten támogatta is a területi hódítást. Hugo Grotius, a nemzetközi jog atyjának tartott holland jogász például szerintük abból indult ki, hogy a háború egy jogi ügyhöz hasonlóan egy sérelem helyrehozására tett kísérlet, így az államoknak joga van megfelelő igazolás mellett területi hódítással kompenzálni magukat az őket ért sérelemért.

Hathaway és Shapiro az 1492 és 1945 közötti – állításuk szerint összes – háborús deklaráció vizsgálatával arra jutott, hogy a legtöbb uralkodó is hasonlóképpen gondolkodott a kérdésről, azaz a területi hódítást jogos ügynek gondolták, és próbálták megindokolni, hogy milyen sérelem helyrehozása jogosítja fel őket a támadásra.

Ugyanakkor az 20. század elejétől kezdve, a Népszövetség létrehozásával és az 1928-as Kellogg-Briand paktummal – amelyben a kor kisebb és nagyobb hatalmai amerikai és francia vezetéssel deklarálták a viták békés rendezését és elvetették a háborút mint a nemzetközi viták megoldásának módszerét – megjelent a területi hódítás tilalmának elve. Az elvet a második világháborút követően az ENSZ Alapokmányban kodifikálták, elsősorban az Egyesült Államok nyomására. Tágabb értelemben pedig az államközi fegyveres konfliktust is betiltották az önvédelem kivételével (bár ez utóbbi megsértésére azért bőven vannak példák 1945 után is).

Ezt követően Fazal, Hathaway és Shapiro, valamint más kutatók szerint drámaian csökkent a hódítás azon hagyományos formája, amikor egy nagyhatalom elfoglalja egy kisebb ország nagy részét vagy teljes egészét.

A norma megszilárdulása ugyanakkor nem jelentette, hogy az államok letettek volna arról, hogy befolyást szerezzenek más államok felett. Így elsősorban a befolyásszerzés jellege változott: a területi hódítás és ütközőzónák kialakítása helyett inkább a problémásnak ítélt célország vezetésének megdöntésére, más szóval rezsimváltásra törekedtek külső beavatkozásokon keresztül, ahogy az Egyesült Államok tette azt gyakran Latin-Amerikában, vagy a Szovjetunió 1956-ban Magyarországon és 1968-ban Csehszlovákiában.

A területi hódítás népszerűségvesztésének egy másik magyarázata gazdasági jellegű. A 19. századot megelőzően egy állam vagy birodalom gazdaságának mérete, és ebből fakadóan katonai ereje is nagyban függött az általa birtokolt terület méretétől és annak adottságaitól, hiszen a gazdasági tevékenységek nagy része a földhöz és a természeti erőforrásokhoz kötődött. Az ipari forradalmat követően, és különösen a 20. századi tudásalapú iparágak létrejöttével a föld relatív gazdasági haszna erősen csökkent, így a területi hódítás haszna is esett. 

Putyin kikezdte

Vlagyimir Putyin orosz elnök ugyanakkor nem gazdasági okokból rohanta le Ukrajnát, ebből a szempontból inkább a területi hódítás nemzetközi jogi vetületeire mért csapást.

Fazal az ukrajnai invázióval kapcsolatban úgy vélte, a Krím 2014-es megszállása, valamint a donyecki és luhanszki szakadár „népköztársaságok” idén februári hivatalos elismerése súlyosan kikezdte a területi hódítás tilalmának elvét. 

Ugyanakkor azt is megjegyzi, hogy az oroszok a maguk módján próbálták különböző ürügyekkel igazolni a hódítást, például (megfigyelők szerint meghamisított) népszavazásokkal és a helyi lakosság önrendelkezési jogával, történelmi és etnikai érvekkel. Azaz végső soron nem azt mondták, hogy magasról tesznek a hódítás tilalmára, hanem megpróbálták céljaik fényében manipulálni a normát. Azt is kiemeli, hogy ha Oroszország célja az ukrán kormány leváltása és egy oroszbarát bábkormány hatalomra juttatása volt eredetileg, az nem tér el jelentősen az 1945 utáni példáktól.

A Kijev környékén történt harci cselekmények és a délkeleti területfoglalás mindazonáltal már messze túlmegy a területi hódítás 1945 utáni elvi tilalmán. Fazal ezt illetően emlékeztet rá, hogy az ehhez hasonló eseteket korábban jellemzően komoly nemzetközi fellépés kísérte, például amikor Irak 1990-ben változatos ürügyekre hivatkozva lerohanta Kuvaitot, egy széles körű (amerikai vezetésű) nemzetközi katonai koalíció állt össze az iraki invázió megfékezése érdekében, és rövid úton visszaverték Szaddám Huszein támadását.

Ha Ukrajna esetében nincs hasonlóan erős globális válasz, az Fazal szerint azt jelezné, hogy a területi hódítás tilalmának elve erősen sérült, akár el is veszett. Arról megoszlanak a vélemények, hogy az ukrajnai invázió esetében megvan-e az erős válasz: miután Oroszország atomhatalom, az iraki esettel szemben jelenleg szinte elképzelhetetlen külső katonai beavatkozás; ám egyes értékelések szerint az Oroszországra kiszabott nyugati pénzügyi és gazdasági szankciók mégis azt jelzik, hogy továbbra is vannak olyan erős és befolyásos államok, amelyek érvényt próbálnak szerezni a hódítás tilalmának, és a pénzügyi és gazdasági károk mértéke eltántoríthat más potenciális agresszorokat az orosz példa követésében.

Másfelől viszont az is igaz, hogy a reakció messze nem globális és egységes: a világ országainak nagy része nem vesz részt Oroszország kirekesztésében, és az ENSZ Biztonsági Tanácsa az orosz vétó miatt nem is tudná elítélni az agresszort.

A tabu, ami valójában nem is tabu

Vannak, akik szerint a helyzet sosem volt olyan rózsás, mint azt a nemzetközi jog kedvelői sejtetik. Egy 2020-as tanulmányában Dan Altman Fazal, Hathaway és Shapiro állításait vitatva azt írja, bár az országok teljes területének elfoglalása ritkábbá vált, a részleges területi hódítás gyakori maradt 1945 után is.

Altman szerint a stratégia annyiban változott, hogy míg korábban a támadók nagyobb területek bekebelezésére törekedtek, a második világháború óta a kisebb területfoglalások a jellemzőek. Az ilyen konfliktusok során a támadók arra törekednek, hogy gyorsan megszerezzenek egy olyan területet, ahol kis ellenállásra számíthatnak, ezt követően az elfoglalt terület bebiztosítása törekednek, és kerülik a további eszkalációt. Altman egy korábbi cikkében hasonlóképpen magyarázza az Ukrajnához tartozó Krím félsziget 2014-es elfoglalását, amikor az oroszok egy gyors, de korlátozott területfoglalást hajtottak végre. 

Paul Poast, a Chicagói Egyetem professzora azt hangsúlyozza, hogy a területfoglalás továbbra is a nemzetközi konfliktusok egyik legfontosabb mozgatórugója. Szerinte a nagyhatalmak továbbra is szeretik befolyásuk alatt tartani közvetlen szomszédságukat, ami az esetek nagy részében fizikai jelenlétet igényel, például a befolyásnak ellenálló helyi lakosság kontroll alatt tartása végett. Ebből fakadóan a terület feletti uralom a politikai befolyás egy alapvető eleme, és ugyan az államok jobban szeretik harc nélkül, egyéb módszerekkel elfoglalni az áhított területet, a politikai ellenőrzés vágya gyakran fegyveres konfliktushoz vezet. Ennek igazolására egy tavalyi könyv megállapításait is felhozza, amelyben két amerikai professzor, Sara McLaughlin Mitchell és John Vasquez azt írta, hogy 1945 óta a halálos áldozatot követelő katonai konfliktusok 85 százaléka területi vitával állt kapcsolatban.

Poast szerint Ukrajna mellett más potenciális konfliktusforrások is nagyrészt a terület feletti kontrollról szólnak, az észak-sarkkör körüli helyezkedéstől kezdve Kína és szomszédjai – India, Japán és öt délkelet-ázsiai ország – közti területi vitákon keresztül az azeri–örmény konfliktusig. Azaz ebből a nézőpontból – szemben Fazal elvalapú megközelítésével – 1945 óta is az erő és a befolyás iránti vágy a döntő a nemzetközi politikában, e tekintetben pedig a területi hódítás sosem ment ki a divatból, és vélhetően nem is fog.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkAz ukrajnai konfliktus megmutatta, hogy a háborút nem csak harckocsikkal vívjákA gazdasági fegyverek minden korábbinál komolyabb szerepet kaptak az ukrajnai háborúban, és a harctéri helyzetre is közvetlen hatással van a pénzügyi hadviselés.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkFájni fognak a szankciók Putyinnak, de ebből még baj is lehetMoszkva évekig készült a szankciók kivédésére, de Amerika és az EU meglepően súlyos pénzügyi korlátozásokat jelentett be Ukrajna lerohanása után. Ez azonban nem feltétlenül hoz békét, sőt akár súlyosbíthatja is az orosz agressziót.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkPutyin mozgatja a szálakat, vagy a struktúra mozgatja Putyint?Egyes elemzések az orosz rendszer jellegével magyarázzák az ukrán válságot, mások szerint Vlagyimir Putyin és rezsimje helyett pusztán a nagyhatalmi politika ökölszabályai vezérlik a történetet.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ háború nemzetközi jog orosz-ukrán háború orosz-ukrán konfliktus Oroszország Olvasson tovább a kategóriában