Mi lesz Ukrajnából a háború után, Finnország vagy Szíria?

Amikor ezt a cikket írom, az orosz hadsereg már hatodik napja támadja Ukrajnát, amelynek erői – néhány nagyobb kudarc és a fájdalmas veszteségek ellenére – eddig sokkal jobban tartották magukat, mint amire nagyon sokan számítottak, beleértve az orosz invázió tervezőit is. Ha nem fokozzák jelentősen a háború intenzitását – például az eddiginél sokkal masszívabb tüzérségi és légitámadásokkal – az oroszok, akár hetekig-hónapokig is elhúzódhatnak a harcok.

Persze a hadszíntéri helyzet akár nagyon gyorsan megváltozhat, így minden kapcsolódó gondolatmenetet fokozottan fenyeget az elavulás, mégis érdemes átgondolni, hogy mit tartogathat a jövő Ukrajna számára. Ehhez óhatatlanul előfeltevésekre van szükség, ezért kezdjük ezekkel. Ha nem feltételezzük, hogy az orosz hadsereg felbomlik, és/vagy összeomlik az ország vezetése, Oroszországnak fontos szava lesz Ukrajna jövőjének meghatározásában. Vagy azért, mert a hadserege elfoglalja Ukrajnát (esetleg a nyugati megyék kivételével), vagy azért, mert olyan békefeltételek mellett állítja le a hadműveleteket, amelyek legalábbis részben tükrözik az orosz igényeket. Ennek megfelelően három olyan jövőkép adódik az ország számára, amelyből a címben jelzett a két szélsőséges.

Finnország

Amikor 1939. november végén a Szovjetunió megtámadta Finnországot, az utóbbi a világ szemében még annál is esélytelenebbnek tűnt, mint amilyen sanszokkal Ukrajna nézett szembe múlt héten az orosz agresszióval. Mégis, a finnek hónapokon keresztül eredményesen védekeztek a téli háborúban, még arra is volt példa, hogy teljesen megsemmisítsenek egy szovjet lövészhadosztályt.

A finnek teljesítményét az egész szabad világ csodálta, és ugyanúgy elindult az ország és hadseregének megsegítése, ahogy most Ukrajna kap egyre jelentősebb támogatást a Nyugattól. (Svédország például a finnek akkori támogatása óta most döntött először arról, hogy fegyverszállítással siet egy megtámadott ország segítségére.)

A tél végének közeledtével azonban az addig egészen borzalmas – több mint 100 ezer fős – veszteségeket szenvedő szovjet hadsereg megújította támadását, és áttörte a finn védelem fő vonalát a karéliai földszoroson (a Balti-tenger és a Ladoga-tó között). Mivel ezt követően gyorsan elérhették volna Helsinkit is, a finn kormány fegyverszünetet kért. A békefeltételek szigorúak voltak, az országnak át kellett engednie területe közel tizedét a Szovjetunió számára.

Ez azonban valójában óriási siker volt, ugyanis a támadás felvezetése arra utalt – bár ez a szándék máig vitatott –, hogy a Szovjetunió teljesen el akarta foglalni és beolvasztani Finnországot, akárcsak fél évvel korábban a három balti államot. (A forradalom előtt több mint száz évig Finnország is az Orosz Birodalom része volt, a stratégiai megfontolások – Leningrád védhetősége – miatt ezért is tűnhetett „természetesnek” Moszkvából nézve ez a háború.) Vagyis Finnországnak sikerült megőriznie a mindössze 20 évvel korábban, a történelemben először megszerzett önálló államiságát.

Ez sikerült a második világháború után is, pedig – az elvesztett területek visszaszerzése érdekében – Finnország Németország oldalán megtámadta a Szovjetuniót 1941 júniusában. 1944-ben azonban még azelőtt sikerült különbékét kötnie, hogy a Vörös Hadsereg legázolta volna.

Ami azonban Ukrajna szempontjából a legérdekesebb, az a második világháború óta meglévő finn semlegesség, azaz hogy az ország nem lett tagja sem a NATO-nak, sem a Varsói Szerződésnek, belső életét pedig saját maga szabhatta meg. Ez pedig olyan jól sikerült, hogy Finnország a világ kevés valódi gazdasági felzárkózásainak egyikét valósította meg, azaz szegény országból gazdaggá vált, olyan skandináv típusú társadalmi berendezkedéssel, amelyet nagyon sokan irigyelnek szerte a világon.

Ukrajna számára az lenne talán a legjobb kimenetel, ha Oroszország megelégedne az ország semlegességével, annak kimondásával, hogy nem lesz a NATO tagja. Erre azonban csak akkor látszik esély, ha az orosz offenzíva tartósan megreked, a nyugati szankciók pedig már rövidtávon is gazdasági összeomlással fenyegetik Oroszországot. Ebben az esetben Ukrajna semlegessége egy olyan kompromisszum lehet, amelyet Vlagyimir Putyin győzelemként adhat el otthon. Főleg akkor, ha egy olyan megállapodás is kiegészíti ezt, hogy bizonyos típusú stratégiai fegyverek nem lehetnek az ország területén. Ez valószínűleg az ukrán vezetés számára is elfogadható lenne, voltak is erre utalások az utóbbi egy hétben.

Ennek esélye azért kicsi most mégis, mert az orosz követelések ennél sokkal szerteágazóbbak. A Krím elvesztésébe hivatalosan aligha nyugszik bele Ukrajna, emellett pedig az orosz cél az ország „demilitarizálása és nácitlanítása”. Mindkét elemnek elég súlyosnak tűnik a tartalma akkor is, ha lehántjuk róla a propagandát.

A demilitarizálás minden valószínűség szerint azt jelenti, hogy az ország nemcsak a NATO tagja nem lehet, hanem olyan hadsereget sem tarthat, amellyel legalább nagyjából képes lenne az önvédelemre Oroszországgal szemben. Így viszont a nagy szomszéd úgy és akkor abuzálhatná, amikor csak a moszkvai hatalom birtokosai jónak tartják.

A nácitlanítás pedig azt mutatja, hogy Oroszország beleszólást követel magának az ukrán belpolitikába, és ezzel valószínűleg élne is, amint egy nacionalista fordulat jelei mutatkoznak. Ennek pozitív olvasata lehetne a kisebbségi jogok biztosítása például az oroszul és magyarul beszélők számára, de ezzel vissza is lehetne élni – és egy háborús agresszorról nehéz feltételezni, hogy csak a kisebbségi nyelvhasználatot szeretné támogatni.

Természetesen a „finn forgatókönyv” sem garantálná a hasonlóan sikeres gazdasági felzárkózást Ukrajnának, ezt mutatják a közép-európai országok erősen vegyes eredményei a rendszerváltás óta, pedig sokkal előnyösebb helyzetben voltak. Ám még egy relatíve sikeres ukrán pálya – Közép-Európa gazdasági megközelítése nagyjából demokratikus közélet mellett – is kihívás lenne az egyre inkább az elnyomásra építő, a gazdaságban csak pangást hozó putyini Oroszország számára – még egy ok arra, hogy ezt ne akarja engedni az orosz elnök.

Fehéroroszország

Ha minden Putyin terveinek megfelelően ment volna – vagy ahhoz hasonlóan alakulna a jövőben – az a legvalószínűbb, hogy az orosz elnök Belaruszhoz hasonló sorsot szánna Ukrajnának. Vagy legalábbis annak, ami megmarad belőle. Az oroszok a Krímet biztosan nem akarják visszaadni, minden más terület pedig alkualapot képezhet egyrészt az ukrán társadalom, másrészt a Nyugat felé, a szankciók feloldásáért cserébe. Például a Donyecki és Luhanszki Népköztársaság ugyanúgy lehet

hosszú távon is független, mint orosz értelmezés szerint most;
„kérheti” felvételét az Orosz Föderációba;
vagy visszatérhet egy nem központosítottan kormányzott Ukrajnába, ha biztosított az oroszbarát irányvonal, és a Nyugat sem akarja bedönteni az orosz gazdaságot.

Azt nehéz elképzelni, hogy az erős nemzettudatú, partizánháborús hagyományokra visszatekintő Nyugat-Ukrajnát katonai eszközökkel szeretnék pacifikálni az oroszok, sokkal kényelmesebb lenne számukra egy olyan állam, amely legalább nagyjából elfogadható az ukrán lakosság többsége számára. Ez persze nem lenne sem demokratikus, sem gazdaságilag virágzó. Az utóbbi tekintetben nagyjából úgy képzelhetjük el, mint Lukasenka Fehéroroszországát a koronavírus-járvány és a 2020-as nagy tüntetések előtt.

Azt azonban szinte biztosra vehetjük, hogy ebbe ukránok tömegei nem nyugodnának bele, tovább erősödne a már hosszú évek óta erős kivándorlás. (Az ország lakossága akkor is 43 millióra csökkent az 1991-es több mint 51 millióról, ha eltekintünk a területi veszteségektől. Ráadásul a 43 milliós szám valószínűleg alábecsüli a kivándorlás hatását.) Azaz ha Putyin képes is stabilizálni egy ilyen Ukrajnát, az egy egyre inkább elöregedő, elnéptelenedő, pangó gazdaságú hely lenne, amelyet csak orosz gazdasági segítséggel lehetne a felszínen tartani. Ez pedig nyugati szankciók nélkül is nagyjából addig lenne lehetséges, amíg orosz szempontból kellően magasak az energia-, nyersanyag- és élelmiszerárak.

Szíria

Egy héttel a háború kitörése előtt jelent meg egy cikk a Foreign Affairs-ben, Mi lesz, ha Putyin győz? címmel. Az írás felvezetésében a szerzők felidézték, hogy Nyugaton sokan jósoltak katasztrófát Oroszország számára, amikor Putyin úgy döntött, hogy beavatkozik a szíriai polgárháborúba Bassár el-Aszad elnök oldalán. Az akkori kommentárok szerint az oroszok ugyanúgy járnak majd, mint a Szovjetunió Afganisztánban, beleragadnak egy megnyerhetetlen háború mocsarába.

De egyáltalán nem ez történt. Az orosz beavatkozás – az Aszadot már korábban is támogató Iránéval együtt – megmentette a szír diktátor összeomlás-közeli uralmát, és ma már a rezsim ismét ellenőrzi az ország nagy részét. Csak azért nem az egészet, mert északnyugaton a törökök nem engedték a szövetséges milíciáik felmorzsolását, északkeleten pedig az amerikaiak tartottak pajzsot a kurdok elé.

Ezzel együtt Szíria ma is borzalmas hely, a lakosság szempontjából éppen csak élhető, de persze a folyamatos polgárháborúhoz képest a viszonylagos stabilitás is nagy előrelépés az ország nagy részén. Ami azonban orosz szempontból a lényeg, hogy – saját mércéjük szerint – alacsony veszteségek mellett sikerült elérni a stratégiai célt, továbbra is van a Földközi-tenger keleti medencéjében egy megbízható szövetségesük, valamint légi és haditengerészeti támaszpontjaik. Oroszország szerepe megerősödött a térségben, Líbiában is érezteti befolyását, és Izraelnek is számolnia kell vele.

Ez nagyjából a lehető legsötétebb forgatókönyv, de valami ilyesmi elképzelhető Ukrajnában is. Orosz szempontból a legrosszabb esetben – ha nagyon erős az ellenállás – az ország nyugati harmada lehet nyugati érdekszféra el nem ismert keretek között. Az ország középső, déli és keleti kétharmadán vagy felén pedig működhet egy oroszbarát kormányzat, a szükséges mértékű orosz katonai és gazdasági támogatás mellett.

Ez orosz szempontból a belorusznál erőforrás-igényesebb forgatókönyv, de nem lehetnek kétségeink afelől, hogy Putyin kész ezeket az erőforrásokat mozgósítani – hiszen olyan háborúra is elszánta magát, amelyet Nyugaton a legtöbben elképzelhetetlennek tartottak, és amilyet nem láttunk Európában a második világháború vége óta.

Kérdés azonban, hogy ezek az erőforrások a rendelkezésére állnak-e majd az orosz elnöknek, ezért is nagyon fontos a nyugati szankciók súlyossága és tartóssága. Ha ezek a katonai összeomlástól nem is tudják biztosan megmenteni Ukrajnát, abban még nagyon fontos szerepük lehet, hogy a fenti forgatókönyvek közül ne a legrosszabb valósuljon meg az országgal.