Hogyan lehet elérni, hogy a házakat bontás után máshol újra összerakják?

Az alábbi (hirdetés alatti) képen az amszterdami bíróság épülete látható, ahogy azt a Google Utcakép lefényképezte idén nyáron:

Bírósági épület Amszterdamban, 2021 nyarán. Fotó: Google Utcakép

Mielőtt felhúzták, az épület látványterve így nézett ki:

Belül pedig ilyen volt:

Az Amszterdami Bíróság épületének látványterve. Fotó: Cepezed

Azért kezdtük rögtön három képpel ezt a cikket, hogy világos legyen: amiről szó lesz, az nem egy mobilház, nem egy átmeneti barakk vagy bármi hasonló, ami akkor jut eszünkbe, ha azt halljuk, szétszedhető a szerkezet.

Az igaz, hogy az amszterdami bíróság csak átmenetileg, hat évre költözött ebbe az épületbe, amely azonban

sem kívülről, sem belülről egyáltalán nem mutatta semmilyen látványos jelét annak, hogy mozdítható.

Pedig az.

Most, amikor ott jártunk, a bontás már elkezdődött, mert a bíróság átköltözött a végleges, újonnan épített székházába, de nem azt láttuk, hogy nagy bontó szerszámokkal rombolják le a szerkezetet, és tonnaszámra gyártják a sittet, hanem azt, hogy a fém- és betonelemeket szinte hulladék nélkül, szépen elválasztják egymástól. Azaz itt a szó hagyományos értelmében nem is bontás, hanem szétszerelés folyik, ami környezetvédelmi szempontból óriási különbség. Nem lakóházméretről beszélünk, hanem egy 5400 négyzetméteres épületről, amely alkalmas egy bíróság speciális igényeit is kielégíteni.

Teljesen közhelyes megállapítás, mégis érdemes rögzíteni: a ma álló épületeink nem úgy vannak tervezve, hogy szét lehessen őket szedni, és újra össze lehessen őket rakni. A modell technikai és pénzügyi értelemben is tökéletesen egyvonalú, azaz lineáris. Az épületek életciklusa a tervezés-építés-használat-lebontás sorból áll. A kezdetben felhasznált nyersanyagokból a vonal végén (döntő részben) hulladék lesz. A lebontott épületek helyére újakat építünk, újabb nagy mennyiségű nyersanyagot veszünk ki a természetből, miközben a bontott sittel alig tudunk mit kezdeni, azzal csak a gond van.

Az amszterdami eset azonban jó példa arra, hogy megnézzük, ha ezt a lineáris modellt ma körforgásosra cserélnénk, akkor milyen nehézségek adódnak – mert hogy semmilyen értelemben nem egyszerű a dolog, az borítékolható.

Először is szükség van egy körforgásos szemléletű megrendelőre, ami már önmagában olyan fordulatot feltételez a gondolkodásban, ami elsőre nem egyértelmű. Miért is kellene a terveztetéskor arra gondolni, hogy egyszer a még meg sem épült épületet le kell majd bontani? Ki törődik ma ezzel? Bevonják a tervezésbe a bontáshoz értő mérnököket is?

Amszterdamban sem a szabadpiaci mechanizmusok, hanem az állami szerepvállalás kényszerítette ki ezt a lépést.

Világos volt, hogy a bíróságnak költöznie kell, de az új épület felhúzásához előreláthatólag 5-6 évre volt szükség, és a pereket addig is le kellett valahol folytatni. Az állami megrendelő egy olyan tendert írt ki, amelyben egy 5-6 év múlva tökéletesen szétszedhető, de addig a bíróság által jól használható szerkezetet kért. (Hogy ment volna mindez körforgásos gondolkodás nélkül? Valószínűleg úgy, hogy a bíróságot megpróbálták volna még 5-6 évig az elavult épületében várakoztatni, vagy olyan ideiglenes irodákat béreltek volna, ahol nagyon nehéz lett volna a működése.)

Rögtön látszik, hogy ezzel a gondolkodással minden addigi gazdasági racionalitást a feje tetejére állítottak. Hiszen aki ezen a tenderen elindult, annak azt is be kellett áraznia, hogy

mennyi tervezési-technológiai többlete lesz a szokatlan igények miatt,
mit fog kezdeni 5-6 év múlva egy bírósági épülettel,
kinek és mennyiért adhatja majd el az épületet,
mennyibe kerül majd a szétbontás és az újra összeszerelés, akár az ország másik végében.

Egy ilyen tenderre pénzügyileg nagyon eltérő módon kell összerakni a pályázatot, és rosszabb esetben még az is előfordulhat, hogy így senki sem vállalja a projektet, hiszen nem tudja, vagy nem is akarja beárazni a jövőbeni kockázatokat.

Amszterdamban végül a Cepezed nevű társaság úgy nyerte el a megbízást, hogy nem is tudták előre lekötni a majdani vevőjüket, hiszen

nem tudtak előre eladni egy olyan épületet, amelyről nem lehetett pontosan tudni, mikor költözik ki belőle a bérlője, azaz a bíróság.

Ám ahogy Menno Rubbens igazgató mesélte, még ettől a nagy kockázattól eltekintve is nagyon sok olyan feladatba és problémába ütköztek, amelyre a legnagyobb előretekintéssel sem számíthattak.

Egy nagyon egyszerű példa erre, hogy a bírósági épületbe beépített liftekkel rendesen befürödtek. Ha ugyanis nem költöztetnék el az épületet, akkor azok időtlen időkig működhetnének, áthelyezéskor azonban újra kell engedélyeztetni őket, csakhogy az időközben megváltozott, új liftekre érvényes követelményeknek már nem felelnek meg. Az átalakítás többe kerül, mintha új lifteket vennének. A régi lifteket még eladni sem lehet jó áron, mert a vevőnek ugyanaz lesz a problémája: nem tudja átalakítás nélkül beépíteni őket. Pedig a liftek tökéletesen működnek, és csak pár évesek.

Ezzel rögtön bele is futottunk a körforgásos gazdasági modellek tipikus alapproblémájába: a „szűz” nyersanyag olcsóbb, mint az újrahasznosított. Az új lift olcsóbb, mint a régi, használt. Ugyanez a jelenség jön elő a PET-palackoktól kezdve a papírhulladékig mindenhol, és a probléma megoldását a piactól nem lehet elvárni. A Cepezed sem akarja lenyelni ezt a veszteséget, hiszen neki az a dolga, hogy profitot termeljen a tulajdonosainak.

Liftek az amszterdami bíróság átmeneti épületében, szétszerelés előtt. Fotó: G7

Menno Rubbens szerint azonban a holland hatóságok értik a problémát, és mivel ez egy állami indíttatású, de élesben végzett tesztprojekt, az államnak is az az érdeke, hogy ne bukjon el hasonló formai okok miatt. Vagyis van rá esély, hogy a szabályozó változtat, vagy kivételt tesz, és a liftek sorsa megoldódik. Nagy kérdés azonban, hogy

ilyen állami segítség nélkül, pusztán piaci alapon mennyi a hasonló kockázatoknak az ára?

Pár utcasarokkal arrébb, az ABN AMRO bank székházának egyik külön épületében (amely nem véletlen módon a Circl nevet viseli) egyébként megvan a liftprobléma egyik lehetséges megoldása. A bank ugyanis nem liftet vett, hanem szintemelkedést – szolgáltatásként. A lift, amelyet a Mitsubishi Electric szállított, nincs is a tulajdonukban, a bank csak a használat után fizet: minden egyes liftezést számolnak, és csak azután fizetnek.

Ebben a megoldásban a lift gyártója visz minden jövőbeni kockázatot, és logikus módon abban érdekelt, hogy ezt csökkentse, például azzal, hogy a jövőben várható szabályokhoz minél könnyebben átalakíthatóvá teszi a szerkezetét. Mellékszál, de érdekes, hogy amikor a Mitsubishi ránézett a tervekre, és két liftet látott rajta, rögtön jelezte, hogy egy lifttel, de több használattal is ki tudja elégíteni az igényeket. Nagyon valószínű, hogy ez a módosítás nem történik meg, ha nem szolgáltatást adott volna el, hanem berendezést, és akkor az ABN AMRO két liftet vett volna, egyenként kevesebb használattal.

Visszatérve a bírósághoz: az épületben lévő világítással is a liftekhez hasonló a helyzet. Amióta a házat megtervezték, változtak a szabályok, most már LED világítás kell minden új épületbe. A LED izzókat azonban a házba tervezett armatúrák nem képesek befogadni – lehet, hogy a teljes rendszert ki kell dobni.

Ha ez nem lenne elég, az ablakok is problémásak, mert az új előírások szerint háromrétegűeknek kellene lenniük, de nem azok, és bár az ablaktáblákat még csak-csak megérné kicserélni, sajnos a kereteket is ki kell, de ebben az esetben újra kell azokat illeszteni a falakhoz.

Ráadásul a fenti problémák a legáltalánosabb szinten is felmerülnek: az áthelyezett épületnek (amelyből egyébként irodaház lesz egy másik városban) új építési engedély kell, de azt sok esetben eleve meg sem lehet szerezni, ha az alapanyagok nem újak. A szabályozónak ebben is lépnie kell, ha körforgásos gazdaságot akar fejleszteni az országban.

Rubbens azt is elmondta, hogy a gyakorlatban rengeteg olyan kivitelezési tapasztalatot szereztek, amelyre később támaszkodhatnak – de a tanulópénzt itt is meg kellett fizetniük. Az álpadló rögzítésénél például olyan erős ragasztót használtak, amely szétszedéskor nem engedte el az egyes részeket, ezért gyakran szét kellett szakítani azokat, így felhasználhatatlanná váltak. Ma már ilyennel nem dolgoznának.

A legnagyobb problémát azonban (még a kivitelezéskor) az okozta, hogy a betont ne öntsék rá a fémvázra. Ez a ház ugyanis alapvetően úgy állt össze, hogy egy fémvázba illesztették bele a betonelemeket, így most a szétszereléskor csak ki kell emelni a betont, majd szétcsavarozni a fémvázat, és sitt keletkezése nélkül el lehet szállítani mindent.

Az amszterdami bíróság átmeneti épületének fémszerkezete, szétszerelés előtt. Fotó: G7

A tervezőasztalon zseniális volt az elképzelés, csakhogy amikor árajánlatot kértek rá a kivitelezőktől, akkor nem kaptak egyet sem.

Senki sem akart olyan betonszerkezetet gyártani, amely egyszeri, különleges, és nem illeszkedik az ipar tömeggyártási vonalába, azaz nem szabványos. A Cepezed ezért saját maga fejlesztette ki a megoldást. Ahogy Rubbens mondja, ne gondoljunk semmilyen űrtechnikára, de azért volt vele munka rendesen.

Az alábbi képeken jól látszik a betonelemek és a fémszerkezet illesztése.

Ha az épületben a plafonra nézünk, akkor azt látjuk, hogy egy összecsavarozott fémváz tartja a rá merőlegesen elhelyezett, fehérre festett betonfödém-elemeket.

Plafon részlete az amszterdami bíróság átmeneti épületében, szétszerelés előtt. Fotó: G7

Ha ugyanezt a másik oldalról nézzük, vagyis az emeleten nézünk le a szétszerelés közben lévő padlóra, akkor ezt látjuk:

Az amszterdami bíróság átmeneti épületének padlója szétszerelés közben. Fotó: G7

Látható, hogy az álpadló alatt lévő födémben a fém- és betonelemek nincsenek egybeöntve, így hulladék keletkezése nélkül szétszerelhetők és újra összerakhatók.

De megérte mindez pénzügyileg?

Rubbens azt mondja, hogy a bíróságnak az átlagosnál alacsonyabb bérleti díjat határoztak meg, hiszen beleszámolták, hogy az épület elemei a tulajdonukban maradnak, és a bérlet lejártával most a szerkezetet értékesíthetik – ennek olyan értéke van, ami máskülönben nem keletkezett volna.

Ám ha mindent összeadunk, akkor Rubbens számolása szerint

az épületből származó összes bevétel körülbelül ugyanannyi, mintha most nulláról, új alapanyagokból építenék fel az irodaházat az új tulajdonosnak.

Vagyis végső soron üzletileg nézve az egész projekt az összes probléma megoldása után is ugyanannyi profitot termelt, mintha hagyományos módon kezelték volna – ahhoz képest nem hozott több pénzt a konyhára.

Akkor miért érte meg megcsinálni?

Rubbens erre azt mondja, hogy a körforgásos gazdaság felé való nyitás számukra elkerülhetetlen, mert a holland kormány különösen nagy erőkkel tolja a gazdaságot ebbe az irányba. Mivel muszáj erre menniük, és előbb-utóbb ki fog alakulni a piacnak ez az új felépítése, a Cepezednek óriási előnyt jelenthet, hogy az elsők között szerzi meg az új tapasztalatokat és piaci referenciákat.

Fontos kitétel az is, hogy a fenti számolás – amely végső soron tehát nem hoz számszerűsíthető közvetlen pénzügyi előnyt – csak úgy igaz, hogy (szokás szerint) a költségekbe nem számoljuk bele a projekt károsanyag-kibocsátását.

Ha ugyanis az új irodaházat nem a bíróság épületéből, hanem szűz nyersanyagokból húznák fel, akkor az építkezés karbonlábnyoma nagyságrendekkel nagyobb lenne,

csakhogy ezzel ma még senki sem törődik, ezt nem számszerűsítik.

A jövőben azonban ez nem így lesz. Az új építkezések költségét nagyon meg fogja növelni, ha a környezeti terhelést ellentételezni kell, és annak a költségét be kell számolni a projektekbe.

Ekkor pedig inkább megéri majd egy használt bírósági épületből irodát felhúzni, mint új cementet, vasat és téglát venni.