Michael Butler amerikai rendezvényszervező rengeteg olyan adománygyűjtő partit szervezett, ahol a résztvevőknek csak egy órára szóló belépődíjat kellett fizetniük, és az esemény alatt a bárban korlátlanul fogyaszthattak. Butler elég hamar rájött, hogy ha a belépőjegyek nagy részét előre adja el egy online felületen, akkor fel tud készülni a bárban várható fogyasztásra, és az italokat nagyobb kiszerelésben vásárolva csökkenteni tudja a költségeit.
A tapasztalataiból felépített egy üzleti tervet, és nyitott egy olyan kocsmát St. Louis-ban, amely óradíj-alapon működik. A vendégek óránként 10 dollárt, azaz körülbelül 3 ezer forintot fizetnek, és annyit isznak, amennyit csak akarnak.
A szigorú, ráadásul államonként is változó amerikai alkoholforgalmazási szabályok miatt azonban az egységnek van pár formális szabálya. A vendégeknek regisztrálniuk kell, és mindig előre be kell jelentkezniük az időpontokra. A pultos egyszerre mindig csak egy italt szolgál ki egy vendégnek, és még követi is, hogy ki mennyit iszik. A vendégek jogosítványait beszkennelik, vagyis szükség (balhé) esetén mindenkit azonnal be tudnak azonosítani, a magasság és testsúly alapján pedig meg tudják becsülni, ha valaki adott idő alatt túl sok alkoholt fogyaszt.
Így az egész vállalkozás egy zárt klub formai követelményei mögé rejtett, valójában azonban mindenki előtt nyitva álló bár, a helyi szabályoknak való megfelelés miatt azonban másképp nem működhetne. Keményebb italok fogyasztása esetén az óradíj a duplájára emelkedik.
A környéken egyébként a bárokban 12-16 dollár között kaphatók alapszintű koktélok, így sokan megkérdőjelezik, hogy az óránkénti 10 dolláros díj mögött minőségi italok lehetnek. Az is kérdéses, hogy a bár ebben a konstrukcióban milyen közönséget vonz majd, hiszen az egész az előre eltervezett és minél gyorsabb lerészegedés jó lehetőségét vetíti előre. Japánban már régóta működnek ehhez hasonló modellben kocsmák, és ott sem az igényesebb, pénzesebb réteget vonzzák.
