Ha társadalmi-gazdasági összeomlásról van szó, nehéz felvenni a versenyt Venezuelával, de Afrikában is akad hasonlóan kilátástalan helyzetben lévő ország. Zimbabwe abból a szempontból is párhuzamba állítható vele, hogy nem is olyan rég szomszédaihoz képest még irigylésre méltóan magas életszínvonalat élvezhettek a polgárai.
A zimbabwei volt Afrika legiskolázottabb népessége, az országot pedig az ezredfordulóig a kontinens éléskamrájaként tartották számon. Ahogy azonban Venezuelában Chavez és Maduro kormányzása, Zimbabwében Robert Mugabe hosszan tartó diktátor-elnöksége vezette falnak az országot, és 2017-ben puccsal hatalomra jutott utóda, Emmerson Mnangagwa alatt sem javult a helyzet.
Az egyik fordulópont 2000-ben volt, amikortól kezdve rengeteg fehér farmert űztek el erőszakkal a földjéről, hogy Mugabe megerősítse politikai bázisát a vidéki körzetekben. Az persze vitathatatlan, hogy az őslakosok joggal kifogásolták a gyarmati időkből visszamaradt birtokszerkezetet, az indulatok szabadon engedése azonban a termelés összeomlásához vezetett. Már nemcsak exportra nem futotta, hanem a belső fogyasztásra sem, ami éhínségeket okozott. Tágabb értelemben pedig a gazdaság összeomlásához és hiperinflációhoz vezetett, amelynek nyomán 2009-ben megszüntették a zimbabwei fizetőeszközt, hogy az amerikai dollár vegye át a helyét.
A gazdaságpolitikai hibák azonban ezzel nem értek véget. A folyamatosan legitimációs válsággal küzdő vezetés fizetésemelésekkel igyekezett megvásárolni a 400 ezer kormányzati alkalmazott hűségét, mígnem három évvel ezelőtt már az adóbevételek 90 százaléka ment el a javadalmazásukra. Az ország 9 milliárd dollárral tartozik külföldi hitelezőinek, akik csak átfogó reformokért cserébe lennének hajlandók újabb kölcsönöket folyósítani.
A Businessweek értékelése szerint ezzel a politikai elit saját szempontjából szinte megoldhatatlan helyzetbe került. Ha belemegy a reformokba, akkor tisztességes választást kell tartani, amelyet jó eséllyel elveszít. Ha nem változtat, nem jut forráshoz, és az emberek kergethetik el a vezetőket a hatalomból, mint nemrég Szudánban és Algériában.
Ettől függetlenül nem tettek le arról, hogy valahogy megoldják a hatalmon maradásukat. Múlt héten a külföldi tudósítók és turisták kedvenc fővárosi szállodája előtt vertek szét a rohamrendőrök egy békés tüntetést, miután alig egy órával korábban a bíróság betiltotta a megmozdulást. Kevés az esély azonban arra, hogy ne legyen több tüntetés, hiszen az életkörülmények egyre romlanak. A közben ismét bevezetett nemzeti fizetőeszköz leértékelése miatt a bérek vásárlóértéke az utóbbi fél évben 90 százalékkal zuhant. A középosztályba tartozó
közalkalmazottaknak például átlagosan hét hónapig kellene félretenniük a teljes fizetésüket, hogy megvehessenek egyetlen hűtőszekrényt.
Ezek után kevesen hisznek az Oxfordban végzett, tavaly szeptemberben kinevezett pénzügyminiszternek, aki szerint rendbe tették az állami pénzügyeket, a költségvetés idén már pluszban van, és hamarosan a gazdaság növekedése is megindul. A lakosság negyede már elhagyta az országot, de egy pusztító szárazság és az azt követő ciklon miatt az alapvető élelmiszernek számító kukoricából így is 800 ezer tonnát kellene importálni, csakhogy ennek egyelőre nem látszik a fedezete. A vízenergia-termelés visszaesése miatt pedig a napi áramkimaradások hossza már a 18 órát is eléri.
A helyzet tehát kísértetiesen hasonlít Venezuelára, de ahogy ott még mindig hatalmon van Maduro, nehéz lenne megmondani, meddig húzhatja a hasonló gazdasági katasztrófát összehozó zimbabwei kormány.
Világ
Fontos