Klímakutatók és nemzetközi jogászok sorát foglalkoztatja napok óta az a hír, amely szerint egy induló vállalkozás, a Make Sunset kén-dioxiddal töltött ballonokat kezdett eregetni a levegőbe. Márpedig Luke Iseman, a cég egyik, amerikai alapítója pont ezt szerette volna elérni: beszéljenek végre komolyan arról, hogy érdemes-e ezzel megpróbálni blokkolni a klímaváltozást.
A megoldás kémiai-fizikai alapja könnyen megérthető és nem is vitatott: a sztratoszférába jutó kénrészecskék visszaverik a napsugárzás egy részét, ezzel csökkentik a Föld felmelegedését. A jelenség természetes módja is jól megfigyelt, amikor például a fülöp-szigeteki Pinatubo vulkán 1991-ben kitört, a levegőbe lövellt körülbelül 15 millió tonna ként is tartalmazó részecskét, és ennek hatására a Föld felmelegedése majdnem egy fokkal mérséklődött, egy éven keresztül.
A nagy vita és probléma abban van, hogy a vállalkozás mindenféle környezetvédelmi és jogi háttér nélkül, úgy akar belekezdeni a kén terítésébe, hogy az eljárásnak egyáltalán nincs megfelelően kidolgozva sem a tudományos, sem a jogi-etikai alapja.
Amit a Make Sunset csinál, az furcsa módon ennek ellenére is teljesen legális. A kisebb időjárási ballonok felengedését a jogszabályok ugyanis bizonyos alapvető követelmények mellett megengedik. A cég ballonjai a hélium mellett pár gramm kén-dioxidot tartalmaznak, így gyakorlatilag semmilyen érdemi hatást nem fejtenek ki a környezetre, de még ha kifejtenének, azt sem lehetne mérni, hiszen nincs nyomkövetésük. A ballonok elvileg épp annyi héliumot tartalmaznak, amennyi eljuttatja azokat a sztratoszférába, ott szétesnek, de hogy utána mi történik, azt senki sem tudja/monitorozza.
Iseman „üzleti akciója” tulajdonképpen egy provokáció. A Make Sunset mögé 750 ezer dolláros kezdőtőkét rakott, hogy komolyan vegyék, és abból indul ki, hogy ha egy gramm kén egy évig blokkolni képes egy tonna szén-dioxid melegítő hatását, akkor 10 dollárért eladhatja a kén grammját azoknak, akik ezzel akarják semlegesíteni a károsanyag-kibocsátásukat.
Iseman jól tudhatja, hogy a témával foglalkozó tudományos szféra pont attól tart a legjobban, ha az ehhez hasonló kezdeményezések üzleti alapon szárnyra kapnak, mielőtt sikerülne kialakítani a nemzetközi konszenzust arról, hogy ezt a tevékenységet hogyan kellene végezni – ha egyáltalán végezni engedjük.
Az akciónak meg is lett az az eredménye, hogy a szakemberek elkezdték sokkal jobban harsogni, hogy milyen kérdéseket kellene megválaszolni ebben a témában.
Ezek közül talán a legfontosabb, hogy a légkörbe juttatott kén egy év múlva kiürül onnan, vagyis egy olyan megoldásról beszélünk, amely nem szünteti meg a problémát, csak átmenetileg elfedi. Ettől még az üvegházhatású gázok nem kerülnek ki a légkörből, tehát évente nagy volumenben kell a ként újra és újra a levegőbe juttatni. Ezzel könnyen eljuthatunk ahhoz a káros szemlélethez, hogy nem is kell a szén-dioxid-kibocsátást visszafogni, hiszen elég mindig a semlegesítéshez kellő mennyiségű ként feljuttatni. Így az sem egyértelmű, hogy ezt a tevékenységet el lehet-e adni semlegesítő megoldásként.
Másrészt nagyobb léptékben természetesen nem lehetne találomra felengedett kis ballonokkal elég anyagot a levegőbe juttatni, repülőkkel viszont nagyon drága és környezetszennyező lenne.
Megoldatlan probléma az is, hogy a sztratoszféra nem veszi figyelembe az alatta elterülő országok határait, vagyis a nagyobb mennyiség légkörbe juttatásához nemzetközi megállapodásokra lenne szükség. Amennyiben az eljárás felemásra sikerülne, például nagyobb előnyöket hozna egy adott földrészen vagy országban, mint máshol, az előre megjósolhatatlan geopolitikai feszültségekhez is vezetne.
