Mindennapos látvány lett a magyar élelmiszerboltokban az üres vagy legalábbis majdnem üres polc. Nem vagyunk hozzászokva, hogy nem találjuk például a megszokott étolajunkat vagy a cukrot a szokásos helyén, most látszik igazán, hogy az elmúlt pár évtizedben a gyártás, a szállítás, illetve a kis- és nagykereskedelem mennyire olajozottan működött együtt, mennyire komfortossá tette a bevásárlásainkat.
A gépezet most nagyon sok helyen akadozik, recsegnek a fogaskerekek, és néha már le is áll. Megkértünk néhány élelmiszeripari szereplőt, háttérbeszélgetésen mondja el, konkrétan hol és hogyan szakadnak el a korábban jól működő ellátási láncok.
Az egyes termékek ugyan sok egyedi vonást mutatnak, de beszélgetéseink alapján, ha általánosan akarjuk megfogni a problémát, akkor érdemes az élelmiszert termelő gyárat a középpontba helyezni. A gyárak jelentős része ugyanis ma képtelen zökkenőmentesen működni – és ez sok mindent megmagyaráz. Miért nem megy a szalag?
Talán már unalmas, mégis mindenki ehhez tér vissza: nagyon nincs ember, aki elvégezze a munkákat. A munkaerőhiány nem enyhül, sőt a helyzet csak romlik. Míg a gyárak korábban a fizetések emelésével próbálták többé-kevésbé sikerrel vonzóbbá tenni a szalag melletti szakmunkákat, ma már ez sem elég, új elemként jelent meg a piacon a munkaidő-beosztás fontossága. Magyarul: szinte senki sem akar ma már három műszakban (azaz éjszaka is) dolgozni, márpedig az élelmiszeriparban az üzemek jelentős része így működik.
Másrészt hiába is termelne a gyár, ha továbbra sincs raktáros, targoncás és teherautó-sofőr, aki a terméket kezeli, eljuttatja a boltokig.
Ehhez jön a gyárak másik legfőbb problémája, amit nagyjából úgy lehet összefoglalni, hogy az anyagáramlás hektikussá vált. Ha a gyárat egy nagy fekete doboznak képzeljük, amelybe az egyik oldalon beérkeznek az alapanyagok, a másik oldalon pedig kijönnek a termékek, akkor most az a helyzet, hogy sem az input, sem az output nem folyamatos (pedig régebben az volt).
A kimenő oldal a koronavírus-járvány óta nem talál egyensúlyt, a kereslet az élelmiszerek iránt továbbra sem egyenletes. Sokkal nehezebb ma megmondani, hogy a következő hónapokban miből mennyi fog fogyni, mint korábban. Erre a pulzáló igényre pedig most egyáltalán nem tud a gyártás jól válaszolni, mert a bemenő oldalon még sokkal nagyobb problémákkal küzd.
Megrendeljük a csomagolóanyagot a Távol-Keletről, és várunk, aztán vagy megérkezik, vagy nem
– mondja egy piaci szereplő.
Az olyan termékeknél pedig, mint az étolaj, amelynek fő alapanyagforrása Ukrajna, érthető okokból még nehezebb tervezni.
A gyár így könnyen belefuthat például abba a csapdába, hogy termel, de nem tudja az árut becsomagolni. Vagy hirtelen túl sokat termel, és nem várt mértékben raktároznia kellene – ezt sem könnyű megoldani.
Elsőre nehéz átlátni, de a gyártási költségek emelkedése is szétszakítja az ellátási láncokat. Az élelmiszeriparban a gyártók eddig általában éves szállítási szerződéseket kötöttek a boltláncokkal és a nagykereskedőkkel, és ezekben rögzített árakon (esetleg sávos kedvezményekkel és hasonló ösztönzőkkel) vállalták adott mennyiségű áru beszállítását. Ez a korábban jól működő rendszer azonban mára tarthatatlanná vált.
A gyártók ugyanis most aligha tudnak egy évre rögzített árakat vállalni, hiszen a nekik alapanyagot és csomagolóanyagot szállítók sem akarják/tudják ezt megtenni. A gyártók ezért folyamatosan nyomás alatt tartják a boltokat, hogy azok a megnövekedett költségeket a vevőkre áthárítsák. Ezt persze a boltok a piaci verseny miatt nagyon nem szeretik megtenni, ám mégis, a 20 százalék körülinek érzékelt élelmiszerdrágulás mögött lényegében ennek a nyomásnak az eredménye húzódik meg.
Alapvető változást jelez a kereskedelemben, hogy a hosszú távú szerződések még ha formálisan meg is maradnak, tartalmilag képlékennyé válnak. Hiába szerződik le ma már a gyártó a boltokkal, a feleknek folyamatosan alkuban kell lenniük, mert a gyártói oldal körülményei is kiszámíthatatlan módon változnak.
Bonyolítja a képletet, hogy hasonló jelenség van a fuvarozásban is. Míg korábban egy gyártónak elég volt akár egyetlen fuvarozóval hosszabb távra megállapodni, ma a fuvarozók költségei is olyan gyorsan emelkednek, hogy ezek a szerződések sem tarthatóak.
Vagyis végső soron még az is előfordul, hogy ott a termék a raktárban, de nem jut el (időben) a boltig. Vagy azért, mert nincs elég raktáros és sofőr, aki kezelje, esetleg nincs elég kamion, amibe pakolni lehetne, de legfőképpen nincs már az a szerződés, amely szerint a fuvarozónak megérné a szállítás.
Mivel minden folyamatosan változik, és a szerződéseket szinte állandóan újra kell tárgyalni, a nekünk nyilatkozó gyártók szerint csak az lehet a válaszlépés, hogy minden fronton több lábra kell állniuk. Nem elég egy alapanyag-beszállítóval szerződni, nem elég egy csomagolóanyag-szállítóval megállapodni, és a fuvarozók közül is meg kell próbálni többet lekötni.
Egyszerű és egyértelmű válasz így nincs arra a kérdésre, hogy az adott áru az adott pillanatban miért nincs a polcon. Lehet, hogy a termék megvan, de késik a kamion vagy nem jut ki a raktárból, de az is lehet, hogy le sem gyártották, mert nincs hozzá alapanyag, esetleg legyártották, de nem tudják becsomagolni. A lánc minden eleme megsérült.
Élet
Fontos