A bruttó hazai terméknek, azaz a GDP-nek elvileg egy ország gazdasági erejét kellene tükröznie. A valóságban viszont azt látjuk, hogy a magyar GDP-t olyan trükkök határozzák meg, mint hogy a magyarországi német autógyárak mennyit fizetnek a központjuknak az új modellek kifejlesztésérét, vagy az amerikai multik mennyiért adják el cégcsoporton belül a magyar könyvelőik munkáját. Ezek a vállalatokon belüli belső elszámoló árak döntenek arról, hogy mekkora lesz a magyar leányvállalatok hozzáadott értéke, és végső soron mennyi adót fizetnek a cégek.

Márpedig eléggé úgy néz ki, hogy manipuláltak az árak, és sokat bukik ezen az ország.

A teljes globális kereskedelem harmada multinacionális cégeken belül zajlik, 80 százaléka pedig a multinacionális cégek cégcsoportjain belül. Ezért egyre nehezebb ma már piacokról beszélni a nemzetközi kereskedelemben. A multik ugyanis kívülről nézve zárt rendszerként működnek, tehát nem nyilvános, hogy ki, kivel és milyen áron szerződik. Sőt, a legtöbb terméket vagy szolgáltatást meg se lehet venni csak úgy. Hiába szeretnénk egy automata váltót venni egy autógyártótól, ez így önmagában nem eladó.

Mégis, amikor adóbevallást és könyvelést kell készíteni, akkor a versenyző vállalatokra kitalált szabályok szerint kell eljárni. Pedig ma már nem sok értelme van a multik leányvállalatánál a szállító és vevő kifejezésnek: alapvetően az anyavállalat írja elő, hogy kitől, mit és mennyiért vesz, és kinek és mennyiért ad el egy cég.

Ráadásul nagyon bonyolult cégstruktúrák jöttek létre, amit már igazán egyetlen ország hatóságai sem látnak át. Jól mutatta, hogy mennyire átláthatatlan a globális nagyvállalatok világa, amikor merő véletlenségből kiszúrtuk, hogy a magyarországi American Express hitelkártya cég azért szenvedett el papíron 246 milliárd forint veszteséget, mert gazdát cserélt a Holland Antillákon bejegyzett tulajú cége. Valós gazdasági tevékenységet viszont az elérhető adatok alapján nem végzett.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkVan egy magyar cég, ami 246 milliárdos veszteséget csinált, és még nyereségadót is fizetettDöbbenetes pénzt égetett el egy offshore tulajdonú magyar cég. De egyáltalán, miért volt itt?

A multinacionális nagyvállalatok a legnagyobb tanácsadócégek, főként a big 4 néven ismert KPMG, EY, PwC és Deloitte segítségével^*Korábban még Big 5 volt, mielőtt az Enron-botrány folyományaként bezárták az Arthur Andersent. évtizedek alatt alakították ki a nemzetközi leányvállalatok olyan összetett rendszerét, amit esélyük sincsen az országok adó- és egyéb hatóságainak átlátni. Ez kiváló lehetőséget teremt a cégek számára arra, hogy ott mutassák ki a nyereségüket, ahol a legjobban megéri, vagy a politikai, tulajdonosi elvárásoknak jobban megfelel.

A profitok - és ezzel végső soron a társasági adó - országok közötti mozgatásának a lelke pedig a vállalatcsoportokon belüli elszámolóár, azaz a transzferár.

Hogyan is működik mindez a gyakorlatban? Ehhez vegyünk egy Magyarországon különösen jellemző példát, egy német autógyár esetét.

A német autógyár, aki otthon akar adózni

Az autókat tulajdonképpen ugyanazokkal a gépekkel, ugyanazokkal a módszerekkel és know-how-val gyártják az összes európai országban. A magyar munkavállalók keresete azonban harmada-negyede a németnek: Magyarországon 5 százaléka az árbevételnek a személyi kiadás, Németországban pedig a 15 százaléka. Eközben az energiaárak, a szállítási költségek is nagyságrendileg megegyeznek Németország és Magyarország esetében, ahogy jó eséllyel a beszállítók között sem lesz igazán jelentős különbség. Ennek ellenére Magyarországon mégis ugyanakkora – vagy akár kisebb is – a nyereség aránya az árbevételhez képest, mint Németországban. Ez hogy lehet?

A válasz az, hogy a magyar cégnek sokkal magasabb egyéb költségei vannak. Például drágábban szerzi be az anyavállalat központi beszerzésén keresztül az alapanyagokat, jelentős összegeket fizet a gyártáshoz használt szoftverekért, kifizettetik a legyártott autókra jutó reklámköltségeket. Ezek mind jogos költségek valahol, de a mértékük nem mindegy: ha az látjuk, hogy a végén például eltűnik a profit, akkor valószínűleg nem egy semleges könyvelési kérdésről van szó.

Ahogy fenti példánkon is látszik, a cég itt arra törekedett, hogy összességében több adót fizessen: 520 helyett 968-at. De azt mind az anyaországban, és ehhez fűződhet érdeke az olyan, az államhoz ezer szállal kötődő cégnek, mint mondjuk egy német autóvállalat. Az itteni példában a csoport szempontjából aprópénzért, a teljes árbevételhez képest 0,4 százalék többletadóért cserébe rögtön jól működővé tehető az anyacég a leányvállalat kárára. A könyvelt, azaz második esetben a német cég már egészséges profitot mutat, nem kérdezgetnek a befektetők, nincs gondja az anyaország adóhatóságának, hogy külföldön fizet több adót a nemzeti nagyvállalat.

Márpedig Magyarországon bizonyos ágazatokban finoman szólva sem termelnek a külföldi tulajdonú cégek kirobbanó profitokat. A német autógyár példájánál maradva ez már csak a német gazdaság érdeke is: ha nem könyvelnék át a költségek egy jelentősebb részét, akkor az anyacég teljesítene rosszabbul, még több tevékenységet kellene olcsóbb bérű országba telepíteni, és ez elfogadhatatlan lenne a helyi politika számára.

Így a keleti, olcsóbb bérű országok munkavállalói végső soron a német munkahelyek megőrzéséért is dolgoznak.

Mindez viszont oda vezet, hogy az ilyen típusú gyártó cégek lényegesen kevesebb hozzáadott értéket mutatnak ki Magyarországon, mint amennyi valóban itt keletkezik. Ez azon kívül, hogy a nemzetközi összehasonlításokban szegényebbnek érezzük magunkat, húsba vágóbb problémákat is okoz: mivel a normálisnál kevesebb a kimutatott profit, ezért kevesebb társasági adót fizetnek a cégek.

De nem feltétlenül csak veszteséget okozat ez a rendszer Magyarországnak.

Az amerikai multi, aki keveset akar adózni

Vegyünk példának egy amerikai informatikai céget, amely jelentős profitot ér el például Nyugat-Európában, és Magyarországon is működtet egy shared service centert, azaz olyan irodát, ahonnan például könyvelést, szerződéskezelést, szoftverkarbantartást is végez a világ szinte minden másik leányvállalata számára.

Magyarországon csak 9 százalék a társasági adó, míg Nyugat-Európában jellemzően 20-30 százalék körül van. Ezért ésszerű a cég szempontjából drágán leszámlázni a magyar leányvállalat szolgáltatásait a nyugat-európai leányoknak, hiszen így összességében kevesebb adót kell fizetni, nagyobb összeget tudnak az Egyesült Államokba hazautalni^*az elméleti adókulcsokat nagyban befolyásolják, hogy milyen tételek csökkentik, illetve növelik az adóalapot
. A valóságban kevés esetben köt ki a nagy nyereség az USA-ban, ahol a már leadózott külföldi nyereség után még 21 százalék társasági adót kell fizetni, inkább jellemzőbb, hogy egy adóparadicsomban pihentetik a profitokat.^*Ez érdemben a Trump-féle adócsökkentések óta sem változott.

Ha az ilyen típusú cégből van több, pontosabban ilyen okból több álnyereséget hoznak Magyarországra, akkor a magyar GDP-t magasabbnak mérjük a valósnál. Hiszen jóval nagyobb profitot mutat ki ide az amerikai vállalat, mint amekkora a magyar munkavállalók teljesítménye alapján reális lenne.

Ezek azonban olyan egyszerű példák, amiknél a való életben csak összetettebbek fordulnak elő, sokszor tucatnyi ország cégei vesznek részt az ügyletekben, a multik leányai pedig akár egy harmadik vállalat közbeiktatásával adják vagy kapják a felül- vagy alulárazott számlát. Ráadásul egyre gyakrabban olyan termékeket és szolgáltatásokat adnak és vesznek, aminek nincs is valós piaca, csak néhány vállalat kereskedik vele, így még a lehető legjobb szándékkal sem tűnhet fel semmilyen ellenőrnek, hogy itt valami nem stimmel.

Természeten azt már rég felfedezték az adóhivatalok és az Európai Unió is, hogy a cégcsoporton belüli árak manipulálásával az egyes országok között a vállalatok át tudják csoportosítani az árbevételt, a költségeket, így befolyásolni tudják, hogy mekkora legyen az adóalap és végső soron a fizetendő adó.

A hatóságok tehetetlenek a transzfertrükközőkkel szemben

Az Európai Unió és az OECD már évtizedek óta dolgozik a szabályok fejlesztésén és egységesítésén. A gyakorlatban ezek azonban nem igazán működnek. Elég a Google és gyakorlatilag az összes amerikai technológiai cég esetét megnézni, amelyek hiába söpörnek be óriási profitokat, gyakorlatilag nem fizetnek Európában adót. Ezek a cégek is a transzferárral csalnak: licenc- és fejlesztési díjakat számláznak a bevételhez jutó leányaiknak, és ezek véletlenül az árbevétel 99 százalékával szoktak megegyezni.

A nemzetközi nagyvállalatok a transzferárak segítségével csökkentik az adójukat, ezen néhány ország nyer, a legtöbb veszít. A helyi kkv-k viszont minden országban vesztesek lesznek, hiszen ők nem tudnak ezekkel a drága és összetett trükkökkel élni, így több adót kell fizetniük, és romlik a multikkal szembeni versenyképességük. (Azért Magyarországon is vannak kreatív megoldások, amelyekkel a hazai kisvállalatok “optimalizálják” az adókat.)

Mindez oda vezet végső soron, hogy már a gazdaságunkról készült statisztikák is torzulnak. Különösen igaz ez Magyarország esetében, ahol a világon az egyik legnagyobb a külföldi tulajdonú, túlnyomórészt multinacionális vállalatok aránya. Amikor a cégek az adóalapjukat mozgatják az egyes országok között, akkor azzal végső soron a GDP-t is befolyásolják.

Amikor a statisztikai hivatalok a GDP-t számítják, akkor egyrészt a cégek termelésének értékét, másrészt a fogyasztást nézik. A GDP alapja a vállalatok bruttó hozzáadott értéke. A hozzáadott értéket két módszerrel lehet a vállalati eredménykimutatásból levezetni:

1. Az árbevételből levonják az igénybe vett szolgáltatások és a felhasznált termékek árát. A transzferárak erre hatással vannak, hiszen ezek határozzák meg, hogy a valósnál drágábban vagy olcsóbban veszi a cég a szükséges alapanyagot vagy szoftvert, és hogy milyen áron adja tovább egy vállalatcsoporton belül.
2. Az üzemi eredményből is ki lehet indulni, ezt a bérköltséggel és az értékcsökkenési leírással megemelve kapjuk meg azt, hogy mekkora a hozzáadott érték. A transzferárak közvetlenül befolyásolják ezt a számítási módszert, hiszen mind a felhasznált áruk és szolgáltatások, mind a végtermék árának módosítása befolyásolja az üzemi eredményt.

Az Egyesült Államokban megvizsgálták, hogy amennyiben a cégek által a transzferárak segítségével manipulált könyvelés helyett a valós adatokat lehetne látni, akkor hogyan alakult volna a termelékenység növekedése. Az 1970-es évek óta egyre nagyobb hatása van az adóalapok eltérítésének, 2002 óta öt százalékkal alacsonyabbnak látszik a munkatermelékenység növekedése, mint a becslések szerinti valós.

Ez azért okoz egyre nagyobb problémát, mert a megfelelő gazdaságpolitika kialakítása is egyre nagyobb nehézségbe ütközik, ha szinte semmilyen szám nem stimmel a gazdaságról, vagy csak nagyon összetett kutatásokkal lehet becsléseket elérni. A gazdasági szereplők pedig nem feltétlenül végeznek ilyen mélyebb elemzéseket, általában jobb híján elfogadják a statisztikai hivatalok adatait, és azok alapján hozzák meg döntéseiket.

2015-ben az ír GDP egyetlen év alatt 26,3 százalékot nőtt az előző évihez képest. Ez annyira irreális, hogy az OECD is magyarázatot kellett, hogy fűzzön ehhez. Írországról köztudott, hogy segíti a nagy multikat, hogy adózatlanul tudják a profitot Európából kiszivattyúzni. A brutális ütemű GDP-növekedés is erre vezethető vissza: a transzferárak és a szellemi tulajdon papíron történt átkönyvelése okozta a gazdasági mutató megugrását.

Nem kevés összegről van szó, 67 milliárd euróról. Ez azt jelenti, hogy egyetlen év alatt féléves magyar GDP-vel nőtt az ír gazdaság. Teljesen egyértelmű, hogy ez nem valós gazdasági teljesítményt jelent, ez a pénz más országokból hiányzik. Csak ez az összeg a teljes EU éves GDP-jének 0,5 százaléka, ami jól mutatja, hogy mekkora nagyságrendű pénzeket mozgatnak a multik az országok között, és mekkora hatásuk van a világ gazdaságára.

Hiába tudjuk, hogy a GDP egyre kevesebbet mond egy adott ország valós gazdasági teljesítményéről, számos gazdasági mérőszám ehhez kapcsolódik, elég itt az adósságrátára gondolni. Ha egyszer csak elviszik a multik adózási érdekből egy-egy országból a GDP 5-10 százalékát, akkor rögtön megugrik az eladósodottság, az államháztartási hiány mutatója, zuhan a hitelminősítés, megszorításokra lesz szükség. És fordítva.

Az olyan országokban nagyok ennek a kitettségnek a kockázatai, amelyek kicsik és a gazdaság nagy része függ a külföldi globális vállalatoktól. Amikor azt elemezzük tehát, hogy mennyire éri meg egy-egy multi befektetése az ország számára, ezeket a hatásokat is figyelembe kellene venni.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Vállalat profit profitráta transzferár Olvasson tovább a kategóriában