(A szerző az ING Bank vezető elemzője. A Zéróosztó a G7 elemzői szeglete.)
Pillanatok alatt vált rendkívül forróvá a talaj a pénzügyi világban. Pillanatok alatt vettek a befektetők 180 fokos fordulatot. De kialakulhat-e megint egy ugyanolyan pénzügyi válság 2023-ban, mint ami elindult 2008-ban? Ez talán a legfontosabb kérdés, ami manapság mindenkit foglalkoztat.
Meglátásom szerint alapvetően különbözik a gazdasági és a szabályozói környezet ma ahhoz képest, mint amit 2008-2009-ben láttunk. A közel 15 évvel ezelőtt kirobbant pénzügyi válság során a bankok rendkívül átláthatatlan befektetési politikát folytattak, és az általános kockázatkezelési viselkedésük is hagyott némi kívánnivalót maguk után. A felügyeletek azóta megtanulták a leckét, mi pedig szépen lassan megtanultunk egy új fogalmat: makroprudenciális politika. Ez sokkal több azonban a még szigorúbb felügyeletnél és a magasabb tőkekövetelményeknél, amik manapság már jellemzőek.
A nemzetközi pénzügyi válság során felgyülemlett veszteségek hatalmassága megmutatta, hogy a pénzügyi rendszer stabilitása elengedhetetlenül fontos a világgazdaság egészséges működéséhez. A válság arra is rávilágított, hogy a betegségek kezelése mindig költségesebb, mint maga a prevenció. Itt lép színre a makroprudenciális politika, amelynek alapvető célja a túlzott mértékű rendszerszintű kockázatok mérséklése. Persze válságok ennek ellenére is kialakulhatnak, ám ezek súlya már jóval csekélyebb lesz, rövidebbek lehetnek és kisebb károkat okozhatnak.
Ma tehát egy teljesen más világ van, mint 2008-2009-ben.
Első hallásra tehát könnyű lenne összemosni a másfél évtizeddel ezelőtti válságot és a mostani helyzetet. De már eleve más volt a gazdasági környezet és más a felügyeleti-jegybanki reakció is. Akár az amerikai bankcsődök esetében, akár a Credit Suisse ügyében jól látható volt, hogy a felügyeleti szervek és a központi bankok késlekedést nem tűrően és a lehető leghatékonyabbnak vélt módon beavatkoztak. Míg a 2008-2009-es bankcsődök esetében mindenki – még a szabályozó hatóságok is – tágra nyílt szemekkel és lebénultan néztek, addig ma már ezt a hibát senki nem követte el. Sajnos ennek velejárója, hogy a befektetők sem voltak restek mozdulni. És pont ebben rejlik a mostani bankpánik veleje. A bankrendszer legfontosabb tőkéje ugyanis nem a pénz, hanem a bizalom. Ha pedig nincs bizalom, akkor semmi sincs. És pont a bizalom veszett el ismét, pillanatok alatt.
Ez az egyetlen tényező egyébként – a bizalmi válság –, ami összeköti az amerikai és a svájci/európai helyzetet. Az amerikai eset ugyanis regionálisan fontos és nem globálisan rendszerkockázatot jelentő bankokat érintett. A Silicon Valley Bank és a Signature Bank bedőlése a borzasztóan rossz banki kockázatkezelés, a rendkívül rossz helyzetfelismerés és a speciális kitettség toxikus kombinációjaként alakult ki. Ezzel szemben a Credit Suisse hagyományos banki portfólióval rendelkezett, amelynek alapvető makroprudenciális mutatói rendben voltak. Az már más kérdés, hogy az elmúlt években számos külső és belső botrány rázta meg a patinás hitelintézetet, ami miatt az európai bankrendszer beteg embereként tartották számon a piaci szereplők. Közvetlen módon a Credit Suisse-nek nem volt köze az amerikai csődökhöz, de a globális bankrendszerbe vetett bizalom megingása felerősítette a félelmeket az agonizáló svájci óriással szemben. Összességében tehát közvetlen kapcsolat nincs a két szál között, de közvetett módon a bankrendszerbe vetett bizalom kapcsolja az ügyeket.
Hiszen, ha bizalom nincs, akkor semmi sincs.
Az Európai Központi Bank a piaci turbulencia ellenére is folytatta a kamatemelési ciklust és 50 bázispontos kamatemelést hajtott végre legutóbbi ülésén. Ezzel próbálva tevőlegesen jelezni, hogy bizony az EKB nem ijedt meg a helyzettől. A magabiztos fellépés pedig már fél siker. Ebből a tantárgyból vizsgázik hamarosan az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed is. A március 22-i Fed ülés nagy kérdése, hogy vajon az amerikaiak folytatják-e a kamatemelési ciklust vagy sem. Az SVB-ügy előtt a vita a 25 vagy 50 bázispontos emelésről szólt, de a bankpánik fényében ez a diskurzus már a nulláról vagy a 25 bázispontról szól.
Ugyanakkor azt gondolom, a valóságban nem ez lesz a döntő faktor, hanem sokkal inkább az, hogy melyik lépést milyen kommunikációs mesterfogással próbálja meg úgy eladni a Fed, hogy az bizalmat ébresszen a piacokban. Mindkét döntésnek ugyanis megvan a racionális indoklása. A gond csupán az, hogy ha nem elég meggyőző a körítés, akkor mindegy, hogy „van sapka vagy nincs sapka”, a pánik folytatódik, sőt fel is erősödhet.
Ezzel pedig a hagyományos közgazdaságtan peremére értünk. Ez innentől már sokkal inkább a viselkedési közgazdaságtan területe. Azt kellene ugyanis megjósolni, hogy melyik döntésre hogyan reagálnak majd a befektetők. A Fed lehet tökéletesen racionális, folyamatosan optimalizáló, önérdekkövető, döntéseit nem torzító, lehetőségeihez mérten a legjobb megoldást választó piaci szereplő (homo oeconomicus). De nem az. Ahogyan senki sem az. A viselkedési közgazdaságtan szerint az emberek valós viselkedése ugyanis nem egyezik a fentiekkel. Az emberek nem teljesen racionálisak, döntéseiket számos dolog, többek között érzelmeik, bizonytalanságuk befolyásolja. Ráadásul önérdekkövetésük nem merül ki csupán a pénzben és a haszonban. Nincsenek minden esetben preferenciáik, és gazdasági képességiek egyénenként különböznek.
Mindezek fényében teljesen mindegy, hogy mi a Fed soron következő számszaki lépése. Nem az számít, hogy mit tesz, hanem hogy hogyan teszi azt. Ha pedig Jerome Powell, a Fed elnöke megtalálja azt a bizonyos hangot, akkor a feltörekvő piacokon is enyhül majd a nyomás. Ezzel pedig a forint is némi levegőhöz juthatna.
