Még csak 12 nap telt el az évből, de az idei nyilatkozatok alapján már komoly törésvonalak látszanak a magyar gazdaságpolitika fő irányítói között. Mivel a költségvetés továbbra is nagyon nehéz helyzetben van, a magyar gazdaság hosszabb távú pályája szempontjából is nagy lesz annak a jelentősége, hogy ki nyeri a vitákat.

Mielőtt rátérnénk arra, hogy mik határozzák meg ezeket a törésvonalakat, röviden érdemes megnézni, hogy miért nehéz a költségvetési helyzet. Tavaly szeptemberben az akkor még 3,9 százalékos költségvetési hiánycél potenciális elengedéséről azt írtuk, hogy jóval nehezebbé tenné a 2024-re becélzott 2,9 százalék elérését is, mivel az idei költségvetési tervezésénél a ‘23-asból indultak ki. A 2023-as hiánycélt az év végéig a kormány ezt követően kétszer is megemelte: októberben 5,2; az év vége előtt pedig 5,9 százalékra. 

A legfontosabb tavalyi problémák az idei büdzsé teljesülése szempontjából is kihívást jelenthetnek: a legfrissebb, novemberi kiskereskedelmi adatok szerint habár az előző hónaphoz képest már növekedett a forgalom, éves összehasonlításban még mindig 5,4 százalékos mínuszban volt a forgalom. Emiatt eltarthat majd még egy ideig, hogy az áfa-bevételek is duzzasztani kezdik a költségvetés bevételi oldalát.

A másik problémát az elszálló – január és szeptember között GDP-arányosan az egész EU-ban legnagyobbnak számító – kamatkiadások jelentették, attól pedig az állam finanszírozása biztosan nem lett olcsóbb, hogy december 30-án a kormány harmadszor is a hiánycél lazítása mellett döntött. 

Ezek a tényezők is hozzájárulnak ahhoz, hogy a költségvetésért felelős Varga Mihály nem tűnt túl magabiztosnak, amikor múlt héten egy sajtótájékoztató arról kérdezték, hogy kőbe vésett-e az idei 2,9 százalékos hiánycél. A pénzügyminiszter kétszer kitért a kérdés elől, majd harmadik nekifutásra a Portfolio cikke szerint azt mondta, mivel a költségvetési törvényben ez a szám szerepel, ezt kell tartaniuk.

Varga ugyanakkor többször is megemlítette, hogy a kormány célja idén a költségvetési hiány lefaragása és az államadósság csökkentése, nincs olyan szándékuk, hogy költségvetési ösztönzést indítsanak, „fegyelmezett gazdálkodás képét erősítő lépéseket” ígért, és elmondta, hogy habár szerinte korai még 2024-ben esetleg szükséges kiigazító intézkedésekről beszélni, de „a kormány már sokszor bizonyította, hogy cselekvőképes, és kész gyorsan lépni, ha szükséges”. Saját gazdaságpolitikai szerepét Varga úgy határozta meg, hogy pénzügyminiszterként a feladata a költségvetési fegyelem betartása, hogy ezen keresztül segítse a gazdasági növekedést.

Vargának ez a megjegyzése nemcsak azért volt érdekes, mert ugyanezen a sajtótájékoztatón elismerte, hogy a tavalyi magasabb hiánnyal a kormány – szerinte helyesen – a gazdasági visszaesést csökkentette, hanem azért is, mert a magyar gazdaságpolitika másik fontos alakítója, Nagy Márton nemzetgazdasági miniszter egy, az Indexen megjelent véleménycikkben és egy, a Demokratának adott interjúban is amellett érvelt, hogy „mivel az infláció rémet legyőztük”, idén ugyan csökkennie kell a hiánynak, de a növekedés helyreállítása érdekében figyelembe kell venni a gazdaságfejlesztési célokat, és ehhez „növekedést élénkítő költségvetési impulzusra” is szükség van.

A két miniszter nyilatkozatai alapján úgy tűnik, mintha a kormányon belül két gazdaságpolitikai irány: egy a költségvetési fegyelemre és egy a gazdasági növekedés ösztönzésére fókuszál. Utóbbi térnyerését vetíti előre az, hogy december elején Nagy Márton lett a Gazdasági Kabinet vezetője, amelynek jogköreit többek között az államháztartás és az adózás területeivel bővítették.

A kabinetből kimaradó Varga feladata az újonnan létrejövő Költségvetési Előkészítő Munkacsoport élén a büdzsé egyensúlyának szigorú védelme, meg is vétózhatja majd a kabinetek döntéseit. Ezt ugyanakkor nem kemény vétóként kell elképzelni, ugyanis a vétó csak abban az esetben jön szóba, ha egy tervezet „államháztartási szempontból nem megfelelően” készült el. Azaz inkább formai problémák esetén dobhatna vissza javaslatokat, amit elég csak újratárgyalni. Ráadásul ha egy tervezet „költségvetési szempontból kiemelten kockázatos”, akkor Vargáék csak különvéleményt fogalmazhatnak meg.

Varga Mihály tehát háttérbe szorul, Nagy Márton elképzelései pedig előtérbe kerülhetnek, ami nemcsak az idei költségvetési kilátások, hanem

a hosszú távú gazdaságpolitikai stratégia, egyben a magyar gazdaság növekedési modelljének alakulása szempontjából is meghatározó lehet majd.

A témát részletesebben kibontó cikkében Madár István, a Budapesti Corvinus Egyetem docense, a Portfolio vezető elemzője, a rendszerváltás óta eltelt időszakot két nagy korszakra választotta szét az alapján, hogy a magyar gazdaságra az adott időszakban milyen növekedési modell volt jellemző. 

Az első az 1990-es évek második felétől a 2000-es évek második feléig tartó időszak, amikor a multinacionális cégek hazai beruházásai hajtották a gazdaságot, a munkaerő nagy része a kevésbé hatékony szocialista vállalatokból ezekhez a cégekhez került át, kisebb része pedig kényszervállalkozóvá vált, vagy inaktív lett. A termelékenység javulása hozzájárult a gazdasági növekedéshez, de a foglalkoztatottság alacsony maradt.

A második, a 2010-es évek első felétől kezdődő időszak növekedését az előző időszak jelentős tartalékainak munkaerőpiacra való bevonása alapozta meg. A foglalkoztatottság így nagyot nőtt, de a termelékenység stagnált.

A 2010-es évek második felében aztán a Nagy Márton akkori munkahelye, a Magyar Nemzeti Bank (MNB) által fő irányként kijelölt „magas nyomású gazdaság” koncepciója kezdett dominálni. Ezt a 60-as évekből származó elméletet egy amerikai közgazdász, Arthur M. Okun alkotta meg, és a 2010-es években újra népszerű lett, mivel megfelelő választ adott az időszak gazdasági kihívásaira.

Dióhéjban az a lényege, hogy bizonyos – leginkább válságos időszakok utáni – körülmények között a gazdaság költségvetési élénkítésen keresztüli pörgetésével a gazdasági teljesítményt tartósan, a termelékenység emelése mellett lehet javítani, mivel a kereslet növekedése ilyen helyzetben a termelés tényezői, a munkaerő és a tőke jobb kihasználtságához járulhat hozzá. Magyarországon Madár István szerint a 2010-es évek második felében a termelékenység és a foglalkoztatottság növekedése egyszerre tudott hozzájárulni a növekedéshez.

Ennek a modellnek a működéséhez azonban nagyon sajátos körülményekre volt szükség. Alacsony volt az infláció, a világgazdaságban alacsonyak voltak a kamatok, tehát az állam viszonylag olcsó pénzből tudta stimulálni a gazdaságot, stabil volt az ország külső egyensúlya, és magasabb volt a munkanélküliség, tehát voltak tartalékai a munkaerőpiacnak.

Ezek a feltételek mostanra nem adottak, ahogy arra Madár István mellett Surányi György, az MNB korábbi elnöke is rámutatott cikkében. Surányi úgy érvel, hogy a magas nyomású gazdaság eszközeivel élő magyar gazdaságpolitika 2016-2017-től kezdve részben aláásta azokat a feltételeket, amelyek a stratégia megvalósításához szükségesek. A 2017-től erősödő infláció már a válságok sorozata előtt, 2020 elején 5 százalék közelébe ért, a 2016-ban még jelentős többlettel rendelkező külső egyensúly mínuszos lett.

A ciklikusan igazított, tehát az adóbevételek fellendülésektől és visszaesésektől függő változásának hatását szűrő költségvetési hiány meghaladta a GDP 4 százalékát, a reálbér-emelkedés mértéke pedig meghaladta a termelékenység növekedését. A járvány lecsengése után, 2021-ben és 2022 első felében Surányi szerint a magyar gazdaságpolitika már ilyen körülmények között tért vissza a magas nyomású stratégiához, aminek a következménye a régió legmagasabb inflációja, és enyhe recesszió lett 2023-ra.

Nagy Márton mindezek ellenére ehhez a stratégiához térne vissza. Ahogy december elején az Inforádiónak adott interjúban fogalmazott, úgy véli, hogy visszatért a magas nyomású gazdaság, aminek ő örül. Surányi szerint a magas nyomású stratégia feltételeinek hiánya mellett a stratégia a monetáris politika lazítását jelenthetné. Ezzel egyébként a kormány eddig is próbálkozott a maga eszközeivel, azonban ha a jegybank is elindulna ebben az irányba, az Surányi szerint a biztos leszakadás irányába, egy alacsony hatékonyságú beruházások által dominált irányba lökné a magyar gazdaságot.

Ehhez hasonló következtetésre jut Madár István is, aki szerint az eszközök közül egyedül a magas reálbér-emelkedés látszik reálisnak az idei évben, amit szerinte a kormány az ázsiai közvetlen tőkeberuházások felpörgetése formájában a 2008 előtti gazdaságstratégiával kombinál. 

„A régi növekedési modell mellett való kitartás kicsit olyan, mint egy holtfáradt lovat ütlegelni tovább a vágtához” – írja erről. A megoldás szerinte és Surányi szerint is az lenne, ha a régi stratégiákat elhagyva a magyar gazdaságpolitika a termelékenység növelésére fókuszálna, ami a tartós növekedés forrása lehetne. Ez konkrétan egy olyan innovációvezérelt modellt jelentene, amelyben a cégek magasabb hozzáadott értékű tevékenységekkel tudnának becsatlakozni a globális munkamegosztásba.

Ahogy ezzel a G7-en több cikkben is foglalkoztunk és ahogy Madár is említi, ez nem könnyű feladat, és a Magyarországéhoz hasonló globális jövedelmi pozícióban lévő országoknak egyáltalán nem garantált a siker, még ha meg is próbálkoznak ezzel.

Mindez egyébként egyben azt is megmagyarázza, hogy a sikert politikai sikerben és nem hosszú távú gazdasági előrelépésben mérő magyar kormányzatban miért nem látszik a hajlandóság az ilyen irányú kísérletezésben. A régi stratégiához való visszatérés azonban szintén nagy kockázatokat hordoz magában, az idei évben pedig azt is látni fogjuk, hogy ezekből mennyi valósul majd meg.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkMásfél éven belül eldőlhet, Európában marad-e MagyarországOrbán Viktor és Nagy Márton is a növekedés évének hirdette meg 2024-et, de elkerüli-e az ország a következő években, hogy török vagy latin-amerikai spirálba kerüljön?

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet gazdaságpolitika költségvetés magas nyomású gazdaság nagy márton Varga Mihály Olvasson tovább a kategóriában