Baljós kifejezések röpködtek az utóbbi napokban gazdasági döntéshozók szájából a magyar gazdaság közelmúltjával kapcsolatban. Lentner Csaba, a jegybank Pallas Athéné Alapítványának elnökhelyettese arról beszélt, hogy az ország államcsődöt úszott meg tavaly év végén, Matolcsy György MNB-elnök pedig arról, hogy 2022 októberében árfolyamválság közelében voltunk. Ezek olyan állítások, amelyekhez hasonlók utoljára 2010-12 körül hangzottak el, és ahogy akkor, most sem nyerték el a befektetők tetszését.

De hogy jutottunk odáig, hogy újra ilyenekről kelljen beszélni? Ennek egyik lehetséges oka a gazdasági populizmus, amelynek magyarországi vonatkozásairól évek óta visszatérően ír és beszél például Zsiday Viktor befektetési szakember. Cikkünk ezt járja körül, kitérve arra is, miért lesz kritikus jelentőségű a következő másfél év abból a szempontból, hogy „Európán belül” marad-e a magyar gazdaságpolitika, vagy továbbhalad azon az úton, amely Dél-Amerikában államcsődökhöz és gazdasági összeomlásokhoz, Törökországban pedig száz százalékot közelítő inflációhoz vezetett.

Fedezetlen kedvezmények

Horn Gyula 1998-ban a 65 éven felüliek ingyenes utazásával akart választást nyerni, ami nem sikerült, de ezt az intézkedést a magyar közösségi közlekedés máig sem heverte ki teljesen. Az állam elvileg kompenzálja ezért a szolgáltatókat, ám ezt hasraütésszerű igénybevételi számokra alapozza. Amikor a Bajnai-kormány idején elkezdték felmérni a valós számokat, olyan adatok születtek, hogy inkább gyorsan abbahagyták a számolást, és visszatértek a korábbi rendszerhez, mind a mai napig.

Ez a gazdasági populizmus egyik első megnyilvánulása volt Magyarországon a rendszerváltás után, egy olyan időszakban, amire ilyen szempontból ritkán szoktak emlékezni. Mivel a kifejezést elég általánosan használják külföldön és idehaza is politikai ellenfelek megbélyegzésére, érdemes tisztázni, mit értünk ez alatt. Ennél vannak sokkal precízebb definíciók, de mikroszinten (az általános gazdaságpolitikai vetületéről később lesz szó) a lényeg, hogy ezek olyan kedvezmények, juttatások, amelyek fedezetét csak komoly eladósodással és gyenge érdekérvényesítő képességű ágazatokat (például oktatás, egészségügy, jó ideig honvédelem) sújtó forráskivonással lehet előteremteni – és gyakran így is csak részleges pótlást kapnak az érintett szektorok, ami idővel a leépülésükhöz vezet.

A közösségi közlekedés problémái természetesen nem csak a nyugdíjasok ingyenes utazásából fakadnak, részben mégis az ebből fakadó alulfinanszírozottság nyomán lett olyan nagy az állami szolgáltatók adósságállománya és rossz állapotú a járműparkja, hogy bár 2011-12-ben a kormány nagyon szeretett volna még forrást kivonni az ágazatból, nem tudta megtenni, mert akkor egyszerűen összeomlott volna. Sőt, százmilliárdokat kellett beletolni a működőképesség fenntartása érdekében.

A hazai gazdasági populizmus példáit sokáig lehetne folytatni, csak néhány példa:

• Áfacsökkentés a 2006-os választások előtt, miközben a romokban lévő költségvetés helyzetét „trükkök százaival” kellett eltakarni. Jöttek is a megszorítások a választások után, mindennek a hátterét pedig megismerhettük az őszödi beszéd kiszivárgásának köszönhetően.
• Rezsicsökkentés: mindegy, hogy valakinek mekkora a jövedelme vagy mennyit használja az adott szolgáltatást, kedvezményes áron kap áramot, gázt, vizet, viszik el a szemetét. Ennek nyomán semmilyen ösztönzés nem volt energiatakarékossági beruházásokra, a fogyasztás észszerűsítésére. A szolgáltatóknak nem maradt forrásuk fejleszteni az áramhálózatot, ami a rengeteg indulatot kiváltó lakossági napelemes viták alapja, a vízhálózat pedig egyre rosszabb állapotban van. Makroszinten az elszállt energiaárak miatt tavaly nem voltunk messze az árfolyamválságtól, a forint összeomlásától. A kormány kénytelen volt visszavágni a kedvezményrendszert, de fenntartása még így is sokba kerül.
• Árstopok: költségvetési terhük jóval kisebb kisebb volt, torzító hatásuk viszont annál nagyobb – több benzinkutas vállalkozás lehúzta a rolót, miközben az intézkedés támogatta a járvánnyal amúgy is újabb lendületet kapó agglomerációs kitelepülést, amely az autózásra alapozva káros környezetileg (károsanyag-kibocsátás) és társadalmilag is (dugókban eltöltött idő, zajszennyezés, balesetek). Az élelmiszerek árstopjával azok a magyar tulajdonú kiskereskedelmi vállalkozások kerültek versenyhátrányba^*Minél kisebb egy üzlet áruválasztéka és forgalma, annál nehezebben szerezhette vissza az árstopos áruk veszteségét más termékek árának emelésével., akiket elvileg a kormány segíteni akar az Orbán Viktor szerint „árspekuláns” multikkal szemben. Az utóbbiak polcaira pedig olyan terméknél is megérkezett az import^*Vagy azért, mert Magyarországon nem is volt elég az adott áruból, vagy azért, mert külföldről olcsóbb volt beszerezni., ahol ez korábban nem volt jellemző, például a tojásnál. Ez megint csak magyar vállalkozók helyzetét rontotta hosszú távon.

Az őshaza

Az árstopok azért is érdekesek, mert ezek bevett eszköznek számítanak a gazdasági populizmus őshazájának számító Dél-Amerikában. Ennek kiterjedt szakirodalmát úgy lehetne extra tömören összefoglalni, hogy a kormányok a belföldi kereslet felpörgetésével, a jövedelmek újraelosztásával fel akarják gyorsítani a gazdasági növekedést, különösen a választások előtt. Ennek főbb eszközei a költségvetési hiány elengedése, a jelentős béremelések és az árkontroll.

Ezeket könnyű itthon is azonosítani: 2020-2021-ben a költségvetési hiány 2006-ot idéző magasságokba emelkedett, a jövedelmeket a kormány nemcsak a minimálbér erőteljes felemelésével, hanem egyéb eszközökkel (szja-visszatérítés, fegyverpénz, teljes 13. havi nyugdíj) is nagyon erősen felpumpálta, az árkontrollról pedig már volt szó.

Egy Dél-Amerikában gyakori elem ugyanakkor látványosan hiányzik: az ottani populista kormányok gyakran az exportban^*kávé, banán, gabona, marhahús, fa, ásványkincsek utazó kevés nagytőkéstől csoportosítottak át jövedelmet a szegényekhez. Ennek egyik eszköze volt a nemzeti deviza erősítése, amely kevésbé jövedelmezővé tette az exportot, viszont az olcsóbb importon és az infláció visszafogásán keresztül segített a béremelésekben részesülő alsóbb néprétegek életszínvonalának emelésében.

Viszont ez elég gyorsan – általában néhány év alatt – el is vezetett a populista gazdaságpolitika bukásához. Az erőltetett növekedés miatt ugyanis a gazdaság túlfűtötté vált, a szegényebbek felpörgő fogyasztása miatt nőtt az importszámla, és a végén lehetetlenné vált az árfolyam fenntartása.^*Főleg akkor, ha éppen a cserearányok is kedvezőtlen irányba változtak a világpiacon, például olcsóbbá váltak az említett fő exportáruk. Ennek vége nem ritkán nemcsak árfolyamválság volt, hanem a teljes gazdaságpolitika összeomlása, az állami támogatások és bérek visszavágása, elértéktelenedése az infláció miatt, zavargások, kormánybukás. A felemelni akart népréteg pedig a végén még rosszabb helyzetben találta magát. (A populista gazdaságpolitika három fázisairól remek tömör összefoglalót írt Zsiday Viktor még 2016-ban.)

Ehhez képest érdemi magyar sajátosság, hogy itt nem kifejezetten a szegények, hanem jelentős részben a közép- és felsőbb osztály felé történő újraosztás valósul meg. Így nincs értelme erősíteni az árfolyamot, amelynek hasznából mindenki részesülne, a támogatásokat viszont társadalmi csoportra (például a folyamatos munkaviszony előírásával) vagy akár vállalatra/személyre célzottan lehet kiosztani.

A magyar gazdaságpolitika éppen ellenkező úton járt, tudatosan gyengítette a forint árfolyamát, hogy ezzel segítse az exportot, és javítsa valamelyest az ország bérversenyképességét. Ez egy olyan szelep, amelyen keresztül a populista gazdaságpolitika magyar megtestesülését jelentő magas nyomású gazdaság kuktájából ki lehet engedni némi gőzt, ha a helyzet már robbanással fenyeget.

Törökországban ebből a szempontból hasonló a helyzet, így az Erdogan alatt egyre inkább populista pályán haladó török gazdaságpolitika a szakértői várakozásokra rácáfolva még mindig nem állt földbe. Ennek azonban hatalmas ára volt: ha magyar kontextusba helyeznénk a dollár-líra árfolyam változását az utóbb tíz évben, akkor a 2013 őszén nagyjából 300-as euró-forint árfolyam most nem 390 lenne, hanem 4000.

Veszélyes üzem

A gazdasági populizmus intenzitása befolyásolja a fenntarthatóságát, de az üzemfok kapcsolóját nem könnyű kezelni, mert nemcsak a külső gazdasági körülmények befolyásolják a kuktában lévő nyomást, hanem a kormány hatalmon maradási törekvéseinek gazdaságon kívüli intézkedései is. Erre talán az uniós források blokkolása a legjobb példa. Ezeket nem gazdasági okok miatt tartja vissza az EU, hanem például a jogállamiság helyzete miatt, de az euró milliárdok egyre jobban hiányoznak a magyar gazdaságpolitika fenntartásához.

Ami pedig a külső körülményeket illeti, jelentős részben az energiahordozók árának elszállása miatt került olyan közel az ország tavaly ősszel az árfolyamválsághoz. Ezt főleg az MNB-nek sikerült kivédenie, annak a Matolcsy Györgynek a vezetésével, aki korábban a növekedés felpörgetésének fő szószólója volt. A jegybank szinte Matolcsy 2013-as elnökké választásának pillanatától vitt különböző gazdaságélénkítő programokat, 2021-ig, amikor a kormány jött bele a pénzszórásba. Ezek a külső okokkal együtt vezettek ez Európa-rekorder magyar inflációhoz.

Ekkor tette meg Matolcsy a hiány és az államadósság csökkentését, az egyensúly helyreállítását a további növekedés alapjának, és ebben szövetségesre talált Varga Mihályban. Ő ugyan korábban is hasonló véleményen volt, de ez nem akadályozta meg abban, hogy pénzügyminiszterként végigasszisztálja a 2020-22-es költségvetési ámokfutást.

A növekedés fő szószólója azonban Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter, akit korábban Matolcsy küldött el a jegybank alelnöki székéből. Ő már miniszterként többször is felülírta az MNB infláció csökkentését szolgáló lépéseit, emellett pedig arról értekezett, hogy talán érdemesebb lenne nagyobb inflációs mértéket tolerálni a mostani 2-4 százaléknál.

Ebből a háromfejű gazdaságirányításból az utóbbi bő egy évben az jött ki, hogy a kormányzat egyszerre nyomta a féket és a gázt a gazdaságban. Előbbit főleg az MNB a magasra emelt kamatokkal, utóbbit a kormány, egyebek mellett az irányadó kamatszint töredékén folyósított kedvezményes vállalkozói hitelekkel.

Vízválasztó

Több jel is arra utal, hogy ez nem tart túl sokáig, és ismét a növekedés erőltetése kerül előtérbe. Orbán Viktor szerint jövőre már beindul a gazdaság, és ez azért is fontos lenne számára, mert tavasszal európai parlamenti és önkormányzati választások lesznek. Ám az igazi gazdaságpolitikai vízválasztó akkor jön, amikor eldől, ki lesz a jegybankelnök 2025 márciusától. A Fideszből megüzenték, hogy Matolcsy nem számíthat újabb mandátumra.

A korábbi minta (Matolcsy nemzetgazdasági miniszter volt 2013 előtt) és alelnöki tapasztalata alapján egyáltalán nem lehet kizárni, hogy Nagy Márton tér majd vissza immár elnökként az intézménybe. A magyarhoz hasonló személyközpontú rendszerekre jellemző, hogy a lényegében teljhatalommal rendelkező vezető körül azok maradnak meg és tesznek szert egyre nagyobb befolyásra, akik rendre képesek a rájuk osztott feladatokat elvégezni. Így kerülhetett például a korábban csak klasszikus belügyminiszteri feladatokat ellátó Pintér Sándor alá az oktatás és egészségügy is. Matolcsy György is ilyen kulcsszereplő volt, de pozíciójának nem tett jót, amikor 2020-ban sokáig fenntartott véleményével szemben nem sikerült elkerülni a recessziót.

Azóta sok jel utal arra, hogy Nagy Márton lett az új Matolcsy, aki azt mondja, hogy újra lendületbe kell hozni a gazdaságot, akár azon az áron is, hogy az idén nagyobb lesz a költségvetési hiány a tervezettnél.

Ha ő kerül a jegybank élére 2025 márciusában, akkor arra számíthatunk, hogy a kormány mellett az MNB is visszatér a gazdaságélénkítő intézkedésekhez.

Ennek pedig messzemenő következményei lehetnek. A nyugati demokráciákban megszokott fékek és ellensúlyok intézményes rendszerét ugyan nagyrészt már felszámolta a Fidesz Magyarországon, a helyzet mégis úgy alakult, hogy a korábbi gáztaposó Matolcsy fékez, és képez ellensúlyt a növekedésorientált gazdaságpolitikával szemben.

Ha ehelyett majd mindenki egy irányba húzva élénkít, akár a lassan magunk mögött hagyott inflációs csúcsnál is nagyobb jöhet. Természetesen nem kizárt, hogy adott esetben Nagy Márton is a fékre lépne, de a magas nyomású gazdaság egy olyan veszélyes üzem, ahol nagyon nem mindegy, hogy mikor nyúlnak a kapcsolókhoz. Ha nem is lenne egy késői fékezésnek latin-amerikai összeomlás a vége, de intő példa Törökországé, ahol a közös kormányzati-jegybanki élénkítéssel fél év alatt sikerült 20 százalékos inflációból 80 százalékosat csinálni.

Egy hasonló forgatókönyv veszélyét idehaza sem érdemes lebecsülni, mert a növekedés korábbi hazai, nem inflációgerjesztő forrásai kimerülőben vagy veszélyben vannak:

• A hazai munkaerő-tartalék egyre kisebb, és az állami képzési-átképzési háttér ismeretében meglepetés lenne, ha újabb százezreket sikerülne bevonni. Ez növeli a dolgozók alkuerejét, a termelékenység javulását meghaladó bérnövekedés pedig előbb-utóbb inflációhoz vezet.
• Vendégmunkásokat lehet hozni, de ez a modell a hazautalások és a munkaadóik alacsony hozzáadott értéke (ez a magyar exportban Varga Mihály szerint 54 százalék) miatt csak lassabban növeli majd a GDP-t.
• Az EU-források sorsa még mindig bizonytalan.
• A kormány által ennek alternatívájaként bemutatott működőtőke-beáramlással részben ugyanaz a baj, mint a vendégmunkásokkal (alacsony az összeszerelő üzemek GDP-hozzájárulása). Továbbá olyan exportkapacitások épülnek ki, amelyeknek nagy az energiaigényük és konjunktúraérzékenyek (akkumulátorgyárak). Az előbbi veszélyét a nagy importkényszer miatt tavaly láttuk, azt pedig a 2008-as válságban, hogy ha összeomlik az autók iránti kereslet, az nagyon rövid idő alatt mélybe ránthatja a magyar külkereskedelmi mérleget, ezáltal pedig a forintot is.

Ha ez találkozik egy olyan gazdaságpolitikával, amely a kereslet (osztogatással és olcsó hitelekkel hajtott) felpörgetésével, a deviza gyengítésével akar minél nagyobb növekedést kisajtolni a gazdaságból, annak nagy megborulás lehet a vége.

További rossz hír, hogy a populista gazdaságpolitikáról nagyon nehéz leszokni. Ennek talán legismertebb példája Argentína, ahol számos ilyen gazdasági kísérlet összeomlása után is nagyon gyakran olyan jelöltek nyernek a választásokon, akik hasonló jellegű csodát ígérnek – aztán jön a most éppen 124 százalékos infláció.

Valójában lehet, hogy már benne is vagyunk ebben a csapdában. Ha megnézzük a legnépszerűbb ellenzéki párt, a DK közleményeit és ígéreteit, akkor ott olyan dolgokkal találkozhatunk, mint az 500 forintos benzin, a tavaly nyári rezsiemelés visszavonása, nyugdíj- és béremelések. Csupa olyan ígéret, amely a Fideszre próbál rálicitálni. Ez alapján pedig még fontosabbnak tűnik, hogyan alakul a gazdaságpolitika következő másfél évet követően: tovább csúszik-e a dél-amerikai/török vonal irányába, vagy legalább részben megmarad az Európában megszokott keretek között.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA magyar kormány úgy viselkedik, mint a Bourbonok, akik semmit sem tanultak és semmit sem felejtettekAz önsorsrontó kormányzati álmok válság idején sem akarnak szertefoszlani.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkStabilan tartja az első helyet a magyar infláció mértéke az EU-ban, az augusztusi adat a vártnál is gyengébbAz emelkedő üzemanyagárak jócskán megdobták az augusztusi inflációt, amin egyúttal a háztartások romló anyagi helyzete is érzékelhető.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkNehéz abbahagyni az unortodox gazdaságpolitikát, újabb mélységekbe zuhant a török líraÖrülhetnek az Isztambulba vagy Antalyába készülő turisták és a török exportőrök, az átlagtörök pénze viszont ütemesen veszít az értékéből.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet Pénz árstop forintárfolyam infláció közösségi közlekedés populizmus rezsicsökkentés Törökország Olvasson tovább a kategóriában