Amikor Kína 2020-ban – miután az eredeti, vuhani járványkitörés eltussolása nem sikerült – drákói kijárási korlátozásokkal, időszakos üzlet-, kikötő-, és gyárbezárásokkal, tömeges teszteléssel, részletes kontaktkutatással és az emberek fertőzésveszélyességét értékelő és mozgásukat nyomon követő mobiltelefon-applikációkkal kezdte el kezelni a Covid-19-járványt, eleinte úgy tűnt, sikeres stratégiát követ. A járvány elején a közmegegyezés arról szólt, hogy minél hamarabb és keményebben elfojtja az új vírust egy ország, annál hamarabb állhat talpra a gazdasága. 

Miközben a nyugati világ 2021 végéig vissza-visszatérő, halálos áldozatok millióit követelő hullámokkal küzdött, Kínában nem volt második hullám, a halálozás – a hivatalos adatok szerint legalábbis – minimális maradt, és kisebb, lokális lezárásokkal tudták kezelni a helyzetet. Az ország 2020-ban sem került recesszióba, az üzletek, klubok és gyárak kinyitottak, és sokáig úgy tűnt, Kína gyorsan túllépett a víruson. A pártállam pedig minden belső és külső csatornán igyekezett harsogni, hogy mindez a Kínai Kommunista Párt (KKP) bölcsességét és a kínai politikai–gazdasági modell sikerét dicséri. 

A történet azóta nagyot változott.

• A koronavírustól nem sikerült teljesen megszabadulni a kínai taktikával: a Covid új, gyorsabban terjedő variánsai miatt idén tavasszal, majd novemberben is egy komolyabb járványkitörés zajlott, illetve zajlik Kínában.
• A lezárások jóléti költségei viszont nőttön-nőttek, az év első felében stagnált a kínai gazdaság, és a harmadik negyedév jobb adatai ellenére a növekedés idén az aktuális előrejelzések szerint 3 százalék körül alakul majd. Ez jóval alacsonyabb az 5,5 százalékos állami célnál, és Délkelet-Ázsia hasonló fejlettségű országainak kilátásainál is gyengébb, amire három évtizede nem volt példa.
• 2020 óta az alacsony jövedelműek bérei stagnáltak, a közepes jövedelműek bérnövekedési aránya megfeleződött (bár még így is 4 százalékos maradt).
• A fiatalok munkanélkülisége pedig megközelítette a 20 százalékot.

A gazdasági károk ellenére a nyitás sokáig nem volt napirenden: az idősek átoltottsága relatíve alacsony, a kínai vakcinák hatásossága alacsonyabb (a nyugati vakcinákat pedig nem engedik be), az egészségügyi rendszert pedig az utóbbi szűk három évben sem készítették fel egy nagyobb járványkitörés kezelésére, az erőforrásokat inkább a “zéró-Covid” stratégia betartatásába fektették, és a kórházi ágyak és nővérek számának növelése helyett inkább a tesztelésre és karanténközpontokra ment a pénz. Ugyan a nyugati sajtó már régóta taglalta, hogy a kínai taktika tarthatatlan, és befektetők is sokat pletykáltak róla, hogy az október végi pártkongresszus után lazítás jön majd, Hszi Csin-ping pártfőtitkár még a kongresszuson is a zéró-Covid-politikát tömjénezte, a kínai pártállami média pedig arról cikkezett, hogy a vírus eleresztése társadalmi katasztrófát okozhat, mint a hanyatló nyugaton. 

November közepén azonban már óvatosan megindult a karanténintézkedések enyhítése, a hónap végén pedig váratlan fordulat jött. A gazdaság lassulása és járványkezelés mókuskereke erősen korlátozott, a maga nemében mégis példátlan tüntetéshullámot szült. Kínai nagyvárosokban nagyrészt fiatalok néhány száz, vagy párezer fős csoportjai követelték a korlátozások feloldását és a zéró-Covid végét; egyes üzemekben – mindenekelőtt a világ legnagyobb iPhone-gyárában – pedig erőszakos összetűzések alakultak ki a munkások és a biztonságiak között. A hatóságok hamar elfojtották a megmozdulásokat, azok részvevőit pedig telefonjaik nyomon követésével és az arcfelismerő kamerák segítségével elkezdték begyűjteni. Ám 1989 óta most először fordult elő, hogy Peking, Sanghaj és más metropoliszok utcáin nagyobb tömegek gyalázták a rendszert és annak vezetőit, az erről szóló videók pedig (a cenzúra kapacitásait meghaladva) a kínai és a globális internetet is bejárták. 

Bár nem egyértelmű, hogy ez mennyiben a tüntetések eredménye, de azóta a zéró-Covid hátrahagyása jelentősen felgyorsult: a legtöbb nagyvárosban eltörölték a tömeges tesztelést, lazítottak a karanténszabályokon és a ki- és bejárási korlátozásokon, a gyakran túlbuzgó városi hatóságok kezét megkötötték, az idősek oltását felpörgették. A korlátozások feloldása még messze nem teljes, ma már a kínai egészségügyi szakemberek és pártállami influenszerek is arról beszélnek, hogy az omikron variáns nem is olyan súlyos, és mérsékelt kockázatokkal levezényelhető a hátraarc.

Az persze egyelőre nem világos, hogy közel három évnyi zéró-Covid-propaganda után mennyire lesz könnyű és gyors dolog meggyőzni a kínaiakat arról, hogy dugják ki az orrukat, és térjenek vissza a fogyasztáshoz; ahogy azt illetően is vannak kétségek, hogy a kínai egészségügy fel van-e készülve egy komolyabb fertőzéshullámra. 

Gazdasági szempontból pedig az is vitatott, hogy a zéró-Covid-politika vége mennyit old meg a kínai gazdaság gondjaiból. Ha minden a terv szerint megy, a nyitás a jövő évben – különösen az idei év alacsony bázisáról –  vélhetően szép számokat hoz majd. Ugyanakkor az utóbbi három év alatt inkább mélyültek azok a strukturális folyamatok, amelyek már a koronavírus-járvány előtt is mérsékelték a kínai növekedési potenciált – és erősödtek azok a hangok, amelyek szerint a Kínai Kommunista Párt gazdaságpolitikai bölcsességébe és kompetensségébe vetett bizalom nem feltétlenül megalapozott.

Egyszeri okok?

A kínai lassulás közvetlen okai között valóban sok köthető a zéró-Covidhoz. A lezárások értelemszerűen visszafogták a fogyasztást, emiatt a kiskereskedelmi forgalom 17 százalékkal alacsonyabb annál, mintha a 2013–2019 közötti növekedési trend folytatódott volna. Az idei év első három negyedévében az inflációval korrigált reálfogyasztás 0,2 százalékkal csökkent, miközben arrafelé – pont az alacsony kereslet miatt – nem tombol az infláció, a fogyasztói árindex emelkedése mindössze 2,1 százalék volt novemberben, a termelői árak pedig 1,3 százalékkal csökkentek.

A zéró-Covid a termelésnek sem tett jót. Bár a helyi hatóságok igyekeztek biztosítani az ipar gördülékeny működését, a híresen brutális körülmények mellett dolgoztató iPhone-bérgyártó, a Foxconn üzemeiben kitört zavargások jelzik, hogy ez nem ment zökkenőmentesen: a lezárások, illetve mára a lezárásokból fakadó feszültségek az ipart is gyakran megakasztották.

A koronavírus-járvány alatti, relatíve erős kínai növekedésben nagy szerepet játszott a nyugati világ is: az otthoni munkavégzésre való átállás jelentősen növelte az elektronikai cikkek iránti igényt, és így az elektronikai szektor legfontosabb beszállítóinak és bérgyártóinak számító kínai üzemek megrendeléseit is. A kínai export és a kereskedelmi többlet a járvány alatt egymás után döntötte a rekordokat – ám az idén őszre a nyugati kereslet mérséklődésével a kínai gyárak is megtorpantak: novemberben 8,7 százalékkal csökkent az export, és a gazdasági aktivitás változását jelző beszerzésimenedzser-index az ipari és nem ipari területeken is visszaesést mutatott.

A lassulás egyes okai konkrét, a zéró-Covid politikán túlmutató gazdaságpolitikai lépésekhez kötődnek. Ezek közül a legfontosabbak az ingatlanpiac visszafogására tett, a vártnál is sikeresebb kísérletek. A kínai ingatlanfejlesztők az utóbbi években súlyosan eladósodtak, miközben az ingatlanjaik iránti keresletet leginkább a spekuláció és a végtelen áremelkedésbe vetett hit hajtotta. A kormány 2020 nyarán erősen szigorította a szektorra vonatkozó pénzügyi és hitelezési szabályokat, hogy leeressze a vészesen fújódó ingatlanpiaci buborékot. Ezek a lépések – a Covid-járvány és a gazdasági lassulás hatásaival karöltve – valóban megfogták a szektort: számos ingatlanfejlesztő csődöt mondott vagy csődközeli állapotba került, az ingatlanvásárlások visszaestek, az árak a legnépszerűbb nagyvárosoktól eltekintve csökkenni kezdtek. 

A kormány a lépéstől a piac rendezett megtisztulását várta, ám ehelyett egy rendezetlen és kockázatos folyamatot indított el, amely a kisebb regionális bankokat, a tevékenységüket hagyományosan az ingatlanbizniszből fedező helyi önkormányzatok bevételeit, a kínaiak megtakarításait, és közvetetten a növekedést is megtépázta (erről itt és itt írtunk korábban részletesen). Az állam végül november végén fújt visszavonulót, és az állami bankokon keresztül elkezdte kimenteni azokat az ingatlanfejlesztőket, amelyeket két éve maga kezdett el bedönteni. 

Hasonló a helyzet a kínai online szolgáltatási piac rendszabályozásával. Bár a nagy internetes cégek, mint az Alibaba, a Tencent, a Baidu, a JD.com vagy a Didi  tevékenységének korlátozása mellett valós pénzügyi és szabályozói érvek is szóltak, a techvilág hirtelen és kemény állami vegzálása látványosan megfogta a kínai gazdaság legdinamikusabb szektorát. Bár ezt látva a kormány és a jegybank a szigor lazítását ígérte, ennek eddig nem sok jele van.

A termelés visszaeséséhez hozzájárult az is, hogy a vezetés az üvegházhatású gázok kibocsátásának mérséklése végett valamelyest visszafogta a legszennyezőbb szénerőműveket, ez azonban – a vízenergia-termelést gátló aszállyal és a kínai energiahálózat gyengeségeivel kiegészülve – tavaly és idén nyáron is több tartományban áramhiányhoz vezetett, és értelemszerűen visszavetette az ipart. 

Mélyebb gyökerek

A kínai gazdasági kilátásokról szóló optimista verzió szerint az utóbbi évek gyengélkedése a fenti intézkedésekhez köthető, és ebből fakadóan csak időleges. Ezen elképzelés szerint a zéró-Covid feladása, az ingatlanpiac rendbetétele és a fogyasztás helyreállása esetén Kína visszatér a korábbi növekedési pályára – erről írt december elején egy közös nyilatkozatban hat prominens kínai közgazdász, köztük a Peking Egyetem és a Fudan Egyetem professzorai. A kínai értékelések másik, mélyebb csapásiránya a belső fogyasztás ösztönzéséről és az ehhez szükséges strukturális reformokról szól, amelyek a remények szerint új lökést adhatnak a növekedésnek. 

• A kínai gazdasági növekedés a reform és nyitás első két évtizedében kiegyensúlyozott alapokon nyugvott, nagyjából azonos arányban hajtották a termelés bővülését lehetővé tevő beruházások, a foglalkoztatottak számának növekedése, valamint a termelékenység (azaz az elvégzett munka hatékonyságának) javulása.
• A növekedés harmadik évtizede az exporttermelés felfutásáról és a beruházások növekvő fontosságáról szólt, bár még mindig egészséges termelékenységnövekedés mellett.
• Az utóbbi évtizedben azonban a beruházásokon kívül minden más faktor kifáradt: a foglalkoztatottak száma már nem tudott számottevően növekedni (és a jövőben demográfiai okokból vélhetően csökkenni fog), a termelékenység emelkedése gyakorlatilag megállt, a növekedés döntő részét a beruházások adták.
• Ezek a beruházások azonban egyre kevésbé rentábilisak, és egyre nagyobb adósságterhet jelentenek: a nem pénzügyi szektor adóssága idén év végére 295 százalékra nőtt a Nemzetközi Fizetések Bankja (BIS) szerint. 2008-ban ez az arány 140 százalék körül volt; tavaly ilyenkor 275, tavalyelőtt 252 százalékon állt. Ma a teljes kínai adósságállomány nagyobb és erősebb ütemben emelkedik, mint az amerikai vagy európai adat. 

Emiatt manapság mind a kínai vezetés tagjai, mind a pártállamtól független elemzők gyakran hangoztatják, hogy a magas növekedés helyett a minőségi növekedésre van szükség. Kína ma már egy közepes jövedelmű ország, ahol a korábbi évtizedek receptje nem célravezető, vas, beton és gyártósorok helyett innováció és fogyasztás kell.

Hszi Csin-ping pártfőtitkársága alatt számos szlogen született ennek definiálására, mint például az egyenlőtlenségek csökkentését és a lakosság életszínvonalának növelését célzó “közös jólét” jelszava, a belső fogyasztást és hatékonyságjavítást szorgalmazó mantra  a gazdaság “belső keringésének” javításáról, vagy a kínai innovációt ösztökélő kismillió állami program.

Hszi már tíz évvel ezelőtt, hatalomra jutásakor is hasonló reformokat ígért, de elődje, Hu Csin-tao (akinek kivezetése az idei pártkongresszusról rengeteg spekulációt szült) már másfél évtizede előadta ugyanezeket a szólamokat. A probléma, hogy a papíron világos megoldások nem fájdalommentesek és politikailag sem egyszerűek, ahogy ezt az utóbbi évek is megmutatták. 

Régi történetek

Az ingatlanpiaci megrendszabályozása már egy évtizede téma, ám amikor Peking rászánta magát a piramisjátékká fajuló ingatlanlufi kieresztésére, túl nagy gazdasági, társadalmi, valamint a szektor haszonélvezői által elszenvedett károkon keresztül politikai problémákkal szembesült – amelyek hatására két év alatt visszakozott, és ma már újra igyekszik ösztökélni az ingatlanpiaci hitelezést. 

Hasonló a helyzet a fogyasztásösztönzéssel: bár a kínai kormány régen hangoztatja a dolgot, az utóbbi években a gazdaság lassulása esetén a termelők támogatásával és az infrastrukturális beruházások felpörgetésével próbálta berúgni a motort, míg a keresleti oldal támogatása rendre elmarad. A kínai háztartások GDP-arányos fogyasztása az egyik legalacsonyabb a világon, az állami újraelosztás amerikai szinten mozog, a munkajogi védelem még annál is gyengébb, kínai szociális háló erősen lyukacsos, és ezen még a közös jólét jelszava alatt sem tervez mélyebben változtatni a pártállam. Eközben a jövedelmi egyenlőtlenségek Branko Milanovic, a téma egyik legismertebb kutatója szerint már az ezredforduló óta magasabb szinten vannak Kínában, mint az Egyesült Államokban, és az olló alig zárult valamit az utóbbi évtizedben. Ennek fényében nem világos, hogyan ösztönöznék nagyobb fogyasztásra és a részben pont a szociális rendszer gyengeségei miatt GDP-arányosan szintén világrekorder megtakarításaik elköltésére az embereket. 

A kilátásokkal kapcsolatos spekulációkban az is központi elem, hogy az utóbbi években Hszi Csin-ping pártfőtitkár igyekezett szigorúbb központi felügyelet alá vonni a legfontosabb technológiai szektorokat. Ez hagyományosan nehezen fér meg azzal a fajta piaci innovációval, amely a “minőségi növekedéshez” és a fogyasztás ösztönzéséhez kellene. A projekciókat pedig erősen rontja a demográfiai helyzet is: a kínai népesség a jelenlegi tendenciák alapján éveken belül csökkeni kezd majd, ami szintén korlátot jelent a gazdasági növekedésre nézve (bár a növekedés “minőségét” nem feltétlenül érinti majd a közeljövőben).

Ezzel párhuzamosan az országnak a jelek szerint egy jóval ellenségesebb amerikai gazdaságpolitikával kell majd szembenéznie. Az amerikai exportkorlátozások eddig nem ejtettek érzékelhető sebet a kínai gazdaságon, sőt a kereskedelmi többlet a Covid-járvány alatt pont hogy nőtt. Ugyanakkor az elmúlt négy évtized nyugodt és kiszámítható világgazdasági viszonyainál nehezebbnek ígérkezik a közeljövő.

Mi maradt a csodából?

A kínai növekedési ütem lelassulása és a zéró-Covid-politika inkonzisztens levezénylése felerősítette azokat a revizionista hangokat is, amelyek szerint a KKP bölcs és kompetens (gazdaság)politikájáról szóló narratíva nem feltétlenül áll meg. Jüen Jüen Ang, a kínai rendszer egy felkapott teoretikusa és más kollégái is a Hszi Csin-ping alatti hatalomkoncentráció korlátait, az egyszemélyi hatalom és a szűkülő szabadságok jelentette veszélyeket látják a zéró-Covid-politika hibái és a novemberi tüntetések mögött.

Frank Dikötter holland történész, a Hongkongi Egyetem professzora és a KKP régi – és kritikusai szerint nem igazán részrehajlásmentes – bírálója archív forrásokra hivatkozva azt állítja, a kínai reform és nyitás politikája mögött eddig sem volt valamiféle nagy terv vagy hosszú távú stratégia: a kínai liberalizáció egy reaktív és kaotikus folyamat volt, rengeteg kiszámíthatatlan fennakadással és irányváltással, valamint szüntelen hatalmi harcokkal nagyrészt olyan vezetők között, akik gazdasági alapfogalmakkal sem voltak tisztában. Mások azt emelik ki, hogy hasonlóan mélyről induló ázsiai gazdaságokkal – Dél-Koreával, Japánnal, Tajvannal vagy manapság akár Vietnámmal – összehasonlítva a kínai növekedés üteme már relatíve alacsony jövedelmi szinten elkezdett befékezni. A jelenlegi adósságszint és demográfiai tendenciák mellett pedig nem világos, hogy hosszabb távon hogyan lehetne visszatérni a korábbi pályára. 

Mások jóval optimistábban a közeljövőt illetően. A kínai háztartások jelentős megtakarításokon ülnek, amelyek a járvány alatt a nyugati helyzethez hasonlóan – a költési lehetőségek szűkülése miatt – nőttek. A tartós nyitás esetén ezek a pénzek felszabadulhatnak, és a jövő évben erős fogyasztást és növekedést produkálhat (bár ennek is vannak kockázatai a pénzügyi rendszerre nézve). 

A párt politikai bizottsága december elején költségvetési és monetáris segítséget ígért a növekedés berúgása érdekében, és a legtöbb elemző szerint 2023-ban 5 százalék feletti GDP-bővülés jöhet. A nyitás várhatóan az idén gyengélkedő kínai tőzsdeindexeknek is jót tesz majd, a globális inflációt és az utóbbi hónapokban nagyrészt pont a gyenge kínai fogyasztás miatt mérséklődő energia- és nyersanyagárakat viszont értelemszerűen feljebb nyomja majd – legalábbis ha minden a terv szerint alakul. 

A szkeptikusabb előrejelzések szerint a lazítás nem fog rögtön vásárlási lázat okozni, és az sem világos, hogy az utóbbi napok látszólagos szabadsága permanens marad, és egy súlyosabb téli járvány esetén nem jönnek vissza a lezárások. A tömeges tesztelés feladása óta jelentősen csökkent a fertőzöttek hivatalos száma, miközben a külföldi sajtónak nyilatkozó pekingi egészségügyi dolgozók növekvő betegszámokról és gyógyszerhiányról beszélnek. Egyes modellek úgy számolnak, hogy a Covid-19 teljes szabadon engedése 1,3-2,1 millió halálos áldozatot okozna Kínában, ami vélhetően meghaladná a párt toleranciáját.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet covid Hszi Csin-ping Kína Kínai Kommunista Párt koronavírus zéró covid Olvasson tovább a kategóriában