Talán a nálam öregebbek még emlékeznek a jegesemberre. Ez volt az a szakma, még a hűtőszekrények általános elterjedése előtt, amelynek képviselői nap mint nap, házról-házra járva árulták a jeget a rászoruló háztartásoknak. Gyerekkoromban már csak páran szorultak rá a szolgáltatásaikra, értelemszerűen főleg nyáron. Viszont a csökkenő kereslet ellenére a jég inkább drágult, mintsem olcsóbb lett volna.

Költségoldalon persze ez érthető, hiszen ugyanúgy fenn kellett tartani a furgont, fizetni kellett a bért, csakhogy éppenséggel több helyre kellett elmenni, nehogy a nyakukon maradjon az áru. Ugyanakkor a kínálat is egyre szűkült, hiszen a pályaelhagyók gyakran nehezen betölthető űrt hagytak maguk után, feltehetően főleg kisvárosokban, de akár a budapesti kerületekben is. Nem csoda, hogy egyre többen vettek hűtőt, ördögi kört teremtve és gyorsítva a szakma hanyatlását.

Jég veled gázkereslet?

Csak azért hozom ezt a példát, mert Faith Birol, a Nemzetközi Energia Ügynökség vezetője nemrég úgy nyilatkozott, hogy elméletben a dekarbonizációnak nem kellene áringadozásokat okoznia a nyersanyagpiacokon. Nyilvánvalóan az elmúlt két év európai földgázárának a hullámvasútjára is utalt, az elméletben kitétel pedig értelemszerűen azt jelenti, hogy mégis okozhatott ilyet, és nem nagyon tudunk ezzel mit kezdeni.

Birol feltételezését némileg alátámasztja a tankönyvi közgazdaságtan termékéletciklus modellje, ami szerint hanyatló piacú áruk termelési költsége és ára jellemzően csökken. Ott már nem kell fejlesztésre költeni, új beruházásokat eszközölni, csak amortizálni, így a termelésre fordított kiadások lassan a változó költség felé tendálnak. Ez így is megéri a termelőknek. Klasszikus példa az asztali számítógépek piaca. A laptopok elterjedését követően egy szűkülő, alacsonyabb ár/teljesítmény piaci résbe szorult ez a termék, az IBM mégis sokáig jelentős nyereséget tudott itt realizálni.

A tőkeintenzív, hatalmas infrastruktúrát igénylő gáziparban miért ne lenne ez így.

Eme idilli képet már az elején torzítja két körülmény. Egyfelől a földgáz piaca globálisan nem hanyatlik. A kereslet bővülése mintegy duplája a nyersolajénak, 2020 előtt dinamikus, éves 3% körüli növekedés jellemezte és jövőbeli fordulatnak semmi jele. Ellentétben a szénnel és az olajtermékekkel, még az EU sem tudta érdemben csökkenteni a fogyasztását, inkább stagnál a piaca, mintsem trendszerűen csökken. Éppen ezért, még ha csökkentjük is a világpiac nagyjából 10 százalékára tehető uniós keresletet, annak semmi hatása sem lesz például a cseppfolyósított földgáz árára és legfeljebb csak mérsékelt az európai árakra.

Másfelől a nyugodt árszintekhez a fogyasztáscsökkenés kiszámítható és egyenletes ütemére lenne szükség. A jég ebből a szempontból egyszerű piac volt, nagyjából rögzített keresletet csökkentett egy egyenletesen terjedő technológiai újítás, a hűtőszekrény. Azonban a földgáz összetett piacán a kereslet fragmentált, sok különböző célra használjuk azt, a legtöbb energiahordozó helyettesítő termék. Ezt a piacot fokozottan és nem ugyanolyan irányba ráncigálják a különböző technológiai újítások, az európai emissziókereskedelem, az adminisztratív döntések kavalkádja és az uniós klímapolitika sokszor váratlan és nem mindig következetes döntései.

A földgáz közösségi finanszírozása kapcsán folyó mostani európai vita is erről szól. Ellentétben az olajjal vagy a szénnel, ahol a kivezetés folyamata már megindult és rendszerszintű, a földgázt illetően csak hosszabb távon, 2035 után van némi bizonyosság. Senki nem tudja, hogy addig az európai kereslet – nem is beszélve az árról – „lefelé, felfelé vagy körbe-körbe fog szaladgálni”. Az ilyen bizonytalan piaci helyzet feloldása szinte mindig kínálathiányban és magas árakban csapódik le. Mindez akár üdvös fejlemény is lehetne egy fosszilis energiahordozó piacán, ha

nem lenne talán kicsit korai és váratlan.

Már csak e két körülményből kifolyólag az európai földgázpiac dekarbonizációja aligha lesz zökkenőmentes.

A jegesember szemüvege

Van itt még egy tényező, hasonlatunkban a jegesember, jelen esetben a termelő, azon belül is Oroszország perspektívája. Próbáljuk meg egy pillanatra az ő szemüvegén keresztül is megérteni ezt a folyamatot. A földgázpiaci szereplőknek mostanában kell azokat a mezőfejlesztéseket előkészíteniük és 2024-25 körül azokat elkezdeni, amelyek révén 2030 utáni évtizedekben Európába földgázt tudnak majd exportálni.

Ehhez tudniuk kellene, mire számítsanak. Ezek a szereplők keresletbiztonságot akarnak, mint régen, most is osztozni szeretnének a kockázatokban, viselje annak egy részét a fogyasztó. Az oroszok és a katariak ezt keresetlenebbül szokták elmondani, hosszútávú 15-20 éves szerződéseket kötnének, a vonatkozó átvételi kötelezettséggel egyetemben. A norvégok udvariasabbak, csak „gázipari víziót” kérnek az európai döntéshozóktól, de

a magatartásuk lényege ugyanaz.

Egy ilyen válasz megfogalmazása több szempontból is nehéz. Egyfelől van egy, az objektív helyzetből fakadó percepcionális különbség a termelők és a fogyasztók között. Az európai cégek stagnáló, negatív kockázatúnak tekintik a földgázkeresletet, ahol például 2008 után még jól meg is égették magukat. Ehhez képest az EU földgázimport-szükséglete a 2010-es években erőteljesen, mintegy 20 százalékkal nőtt, főleg a holland és brit mezők kimerülése miatt. Speciel ennek a többletnek bő felét a Gazprom hozta a piacra.

Ez a vita egyebek mellett az Északi Áramlat 2-konfliktusban csúcsosodik ki, ahol az európai szereplők azt mondogatják, hogy nincs is szükség erre a vezetékre, miközben Moszkva szerint dehogynem, pótlólagos beruházásokra van szükség az európai szükségletek kielégítéséhez. Mindkettejüknek igaza van, csak ebből semmi jó nem születik.

Továbbá nem nagyon maradt európai vállalat, amely hosszabb távú kötelezettségeket vállalna a gázpiacon. Régen ezt a nemzeti közműcégek csinálták, hatalmas és tőkeerős vállalkozások. Azonban részben az európai piacliberalizáció miatt, részben a gázpiac viszontagságos voltából kifolyólag

mindenki menekül a gázkereskedelemből.

Így vagy állami kereskedőházak maradnak – például Magyarországon – vagy pici kereskedőcégek, esetleg inkább átadják ezt a szegmenst a termelőknek. Például a Gazprom már maga adja el a gázának nagyobbik felét Németországban.

A Kelet varázsa

Moszkva éppen ezért nem kertel, világosak az igényei. Hosszú távú szerződéseket szeretne, azokhoz tartozó hosszútávú hálózati lekötéseket a vezetékeken és lehetőleg kiegyensúlyozottabb árazást, az európai tőzsdei indexek csak részleges alkalmazásával és az olajindex szintén részleges megtartásával. Mindhárom követelése teljesül a Távol-Keleten, Kínában, ahol még a piaci növekedés is dinamikus.

Nem csoda, hogy mindent elkövet, hogy oda exportálhasson, a 2020-as évek közepére már durván az orosz export harmada keletre fog menni és ez az arány folyamatosan nő. Európában viszont akkor kockáztat kevesebbet, ha egyelőre kivár és nyomást gyakorol, tegyék meg az európai cégek a tétjeiket, csak utána hoznak beruházási döntéseket. A kis volumen-magas árrés ugyan gyorsíthatja a földgázkivezetést – amúgy is ez az európai terv – és kihasználatlanul hagyja a létező infrastruktúra egy jelentős részét (például az Északi Áramlat 2-t), de árbevételben így is sokkal többet hoz a konyhára, mint ha együttműködne.

Ami az orosz esetben ennél is érdekesebb, hogy miképpen hat ez a külpolitikai magatartásra. A földgázkereskedelmi perspektíva, miszerint a felek kölcsönösen függenek egymástól, és ez a viszony hosszabb távon is fennmarad, valószínűleg mérséklő elem volt Moszkva és az európaiak viszonyában. Azonban ez a fékező tényező bizonyosan meggyengül, ha a relációnak nincs jövője. Kiváltképp érzékeljük ezt most, amikor a geopolitikai feszültség mentén az oroszoknál van a „gázipari szerva”,

feszesek a piacok, nincs túlkínálat, és valamilyen nyomásgyakorló eszköztárat kellene összerakni egy ukrajnai háború esetére.

Ugyanakkor ez kevésbé tűnt fel az elmúlt évtizedben, amikor a fogyasztóknak kedvező gázipari viszonyok miatt mi vegzálhattuk a Gazpromot. Egyoldalúan, a saját kényünkre-kedvünkre módosítgattuk a földgázkereskedelem szabályrendszerét, mondván, ha Moszkva gázt akar eladni Európában, be kell tartani az itteni feltételeket. Néhány esetben az amúgy semleges szabályozói közeget is a politikai diszkrimináció eszközeként használtuk.

Például a lengyelek úgynevezett Balti Vezetéke, ami színtiszta diverzifikációs projekt, semmilyen új forrást nem hoz Európába, nagyjából ugyanaz, mint az Északi Áramlat 2, gond nélkül megkapta az engedélyeit. A dán környezetvédelmi hatóságnál ugyanazon országok követelték az engedélyezési eljárás azonnali beszüntetését a vezeték „geopolitikai jelentősége okán”, amelyek pár hónappal korábban lobbiztak az ugyanott áthaladó orosz vezeték építésének leállítása mellett. Ilyen előzmények után

nem kell sok jóindulatra számítani Moszkvából és azt gondolni, hogy érdemben tudunk majd rájuk nyomást gyakorolni gázfronton.

Legfeljebb majd szigetelünk

Mit lehet ilyenkor tenni? Elvileg persze vissza lehetne csinálni ezt az egészet, kötni egy nagyobb alkut a termelőkkel, valamilyen közös tervet készíteni az európai gázkivezetésről és szépen elválni. Ennél sokkal reálisabb, hogy „megesszük, amit főztünk”, tehát a fennálló bizonytalanság fennmarad, amiből fakadóan az európai földgáz drágává és az eddiginél is politizáltabb termékké válik. Tehát mihamarabb meg akarunk majd szabadulni tőle.

Nem egészen ez volt az eredeti uniós dekarbonizációs terv, de a magas gázár nem is jelent végzetes letérést erről az útról. 2030-ig az uniós kibocsátáscsökkentés 60 százalékát amúgy is az épületállományon tervezték elérni, főleg fogyasztáscsökkentés révén. Háromszoros gázárak mellett nyilván könnyebb a házszigetelést egy lakógyűlésen megszavaztatni, főleg, ha továbbra is adnak hozzá államilag támogatott hiteleket. Svédországban harminc év alatt a korábbi 10 százalékára csökkentették a szegmens kibocsátását, és hiába többszöröse a gáz és áram ára a magyarénak, a stockholmi átlagpolgár nagyjából ugyanannyit fizet rezsire, mint a budapesti. Csak közben

nem kell több száz milliárd adóforintot önteni a helyi MVM-be.

Magyar esetben is nyilván fájdalmas lesz ez a folyamat. Ha a mostani tőzsdei gázárak hosszabb távon maradnak, a GDP 2-3 százalékával többet kellene fizetni a gázimportért. Az elmúlt húsz évben ennek töredékét, éves szinten a GDP 0,3-0,5 százalékát kellett volna épületrekonstrukcióra költeni, hogy harminc éves időtávlatban ezt a kérdést megoldjuk, de legalábbis jócskán enyhítsük.

Most ez a két költség egyszerre fog jelentkezni és nem nagyon lehet majd mit tenni. Persze lehet majd az EU ellen fenekedni, rezsiharcot vívni, de hát a pénz mégsem Brüsszelbe és miatta, hanem orosz és most már amerikai exportőrök számláira megy, velük kellene megállapodni. Ugyanakkor hiú ábránd az is, hogy az uniós kassza valamiképp gyorsan és érdemben csökkenteni fogja ezt a pénzügyi terhet. Igazi piaci kiigazítást láthatunk majd, annak minden kínjával és keservével egyetemben.

A G7 Holnap Energia sorozatának szerkesztője Bogár Zsolt és Simon Andrea