Magyarország gazdasági kilátásaival és az oktatási rendszer átalakításának megítélésével kapcsolatban is érdekes tanulságokkal szolgálnak a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet, közismertebb nevén az OECD a humántőke és a gazdasági fejlődés kapcsolatát vizsgáló tanulmányai, amelyekről a szerzők januárban közöltek egy rövidebb összefoglalót.
Eszerint az egy főre eső nemzeti jövedelemre jelentős pozitív hatással van az iskolák és egyetemek autonómiája, a közoktatásra fordított források mérete, a felsőoktatásban való részvétel könnyebb finanszírozhatósága, a szakképzés és az általános oktatás minél későbbi szétválasztása, valamint a tanárok számának növelése. A kutatásokból pedig az is kiderül, hogy az oktatás relatív megtérülése a középszinten a legalacsonyabb, különösen Közép- és Kelet-Európában igaz, hogy az alapfokú és a felsőfokú oktatás relatív fontossága nagyobb.
Ezek néhány kivétellel nem radikálisan új ötletek, nagyrészt megfelelnek a szakirodalom korábbi állításainak, viszont az OECD tanulmányai a korábbi kutatásoknál jóval megbízhatóbban igazolják ezen lépések pozitív gazdasági hatásait.
Az eredmények és az OECD egyéb felméréseinek adatai azt a benyomást keltik, hogy Magyarország sok tekintetben nem a jó úton halad, és nem a leghatékonyabb módon próbálja megalapozni a jövőbeli fejlődést.
Az OECD kutatásai konkrétan a gazdasági növekedés és a humán tőke közötti kapcsolatot vizsgálták. Utóbbi az adott társadalom tagjainak tudását, készségeit, szakértelmét, és más, a munkavégzést hatékonyabbá tevő személyes tulajdonságainak összességét jelöli. A gazdasági növekedésről szóló elméletek egyik visszatérő állítása, hogy a humán tőke minősége egy adott ország növekedésének, fejlettségének és jövedelmi szintjének egyik legfontosabb magyarázó tényezője, azaz konyhanyelven egy ország annál sikeresebb, minél okosabb és ügyesebb (és egészségesebb) a népe (és egyebek mellett minél több tőke és minél fejlettebb technológia áll rendelkezésre).
A probléma, hogy a gyakorlati kutatások eddig vegyes eredményre jutottak az elméletet illetően. A humán tőke minőségét jellemzően az oktatásban eltöltött évekkel szokás mérni, azon feltételezés alapján, hogy nagy átlagban minél többet tanulnak az emberek, annál nagyobb tudással rendelkeznek, és annál „jobb” munkát tudnak végezni. Ám egy öttucat, 1989 és 2011 között publikált tanulmány eredményeit átvizsgáló kutatás szerint a számítások ötöde negatív kapcsolatot talált az oktatásban eltöltött idő és a gazdasági fejlődés között. A kérdéssel gyakran foglalkozó Robert J. Barro egytucatnyi kutatásában az arány még rosszabb, az eredmények fele vagy negatív, vagy felemás (statisztikailag nem szignifikáns). Az OECD saját korábbi elemzései is változó eredményeket hoztak ki.
Ezt a problémát az OECD kutatói, Jarmila Botev, Égert Balázs, Zuzana Smidova és David Turner tanulmányukban az oktatás relatív megtérülésére vonatkozó, újabb empirikus adatokra támaszkodva oldják fel. A korábbi, felemás eredményeket hozó tanulmányok jellemzően abból indultak ki, hogy az oktatás határhaszna csökken, azaz egy középiskolában eltöltött év relatíve kisebb mértékben növeli a diák munkaerő-piaci hatékonyságát, mint egy általános iskolában eltöltött év, a felsőoktatási évek pedig mindkettőnél kisebb relatív pluszt adnak. Ezzel szemben frissebb adatok alapján ez nem igaz: az alapfokú és a felsőfokú oktatás relatíve nagyobb megtérülést ad, mint a középfokú oktatás. A kelet- és közép-európai térségben például a szerzők által vizsgált hat országcsoportból a legalacsonyabb, 5,6 százalékos volt a középszintű oktatásba való befektetés gazdasági megtérülése, miközben az alapfokú oktatás 12, a felsőfokú 10,8 százalékot hozott.
Egy további felismerés, hogy az oktatás megtérülése országonként és időszakonként változik. Az adatok alapján a közép-kelet-európai régióban az 1980-as években 2,6, az 1990-es években 6,2, az ezredfordulót követő évtizedben 8,8 százalék volt a megtérülés, azaz jelentősen nőtt az oktatás fontossága, a gazdaságszerkezet átalakulásából kifolyólag. Hasonló tendencia mutatkozott a fejlett OECD-tagállamokban, de például a BRICS-országok (Brazília, Oroszország, India, Kína, Dél-Afrika) esetén stabilan magas és stagnáló értékek jöttek ki.
A kutatók ezeket a tanulságokat beépítve egy a különböző oktatási szintek, időszakok és országcsoportok közti eltéréseket figyelembe vevő mutatót dolgoztak ki. Az így kapott mutatót aztán a gazdaság termelékenységi mutatóival vetették össze, és egyéb, a fejlődést potenciálisan magyarázó faktorokhoz hasonlították. Ezzel a módszerrel a korábbi, felemás eredményekkel szemben világos, pozitív összefüggést mutattak ki a humán tőke és a gazdasági fejlődés között.*Mint megjegyzik, egy további potenciális korrekció tárgya lehetne az oktatás minőségének felmérése, ám ezt a megbízható adatok hiánya miatt nem vették bele.
Az OECD kutatói ezt követően azt nézték meg az újonnan kidolgozott mutatóra támaszkodva, hogy milyen oktatáspolitikai lépések hatnak a legjobban a humán tőkére, azaz hogyan lehet hatékonyabbá tenni az ország munkaerejét. Itt a korábban a szakirodalomban felmerült változókat vizsgálták egyes módszertani újítások mellett.
Az eredmények egy része nem kifejezetten meglepő: az oktatásra fordított források értéke, valamint a tanár-diák arány javítása pozitív hatással van a humán tőkére, és az U-alakú megtérülés miatt fontos, bár sok helyen elhanyagolt faktor az iskolaelőkészítő oktatás, vagyis az óvoda.
Ami ennél meglepőbb lehet, hogy ezeken a területen Magyarország javuló tendenciát mutat. Bár a kutatás korábbi adatokra támaszkodott, az OECD legutóbbi, 2020-as oktatási felméréséből kiderül, hogy Magyarországon az OECD-n belül az egyik legmagasabb az óvodába járó gyerekek aránya, az egy diákra eső oktatási költés pedig jelentős növekedést mutatott az utóbbi években. Különösen igaz ez a felsőoktatásra, ahol az OECD-n belül Magyarország produkálta a legnagyobb növekedést 2012 és 2017 között, bár ehhez hozzájárult az is, hogy a hallgatói létszám csökkent ezen időszakban.
Árnyalja ugyanakkor a képet, hogy az oktatásra fordított összeg terén Magyarország mind az egy főre eső, mind a teljes ráfordítást illetően még így is az utolsók között van az OECD-ben. A vásárlóerő-paritáson számított tanári bérek szintén a sor végén kullognak, vélhetően ezzel áll összefüggésben az is, hogy a 30 évnél fiatalabb tanárok aránya is a legalacsonyabbak között van, 5 százalék körül mozog. Mindezek fényében az sem meglepő, hogy az egy diákra jutó tanárok aránya is átlag alatti, az osztálylétszámok pedig átlag felettiek. Szintén az átlagnál rosszabbul áll Magyarország az iskolaelhagyók arányát tekintve: 2018-as adatok szerint az általános és a középiskolás korosztályban is jóval magasabb az iskolába nem járok aránya, mint akár a fejlett világban, akár a közvetlen térségünkben.
A magas óvodai részvételt illetően pedig az is igaz, hogy a 2020-as felmérés szerint a magyar gyerekek szociális és gazdasági háttere nagymértékben meghatározza, hogy hozzáférnek-e a megfelelő iskolaelőkészítő oktatáshoz.
Ennél valamivel rosszabbak a tendenciák a humán tőkére ható további oktatási területeket illetően. Az egyik ilyen az oktatási autonómia: az eredmények szerint mind a közoktatásban, mind a felsőoktatásban pozitív hatással van az oktatás eredményességére, ha az iskolák és egyetemek szabadabb kezet kapnak.
Az autonómiát illetően Magyarország a közoktatásban átlagos, a felsőoktatásban annál valamivel rosszabb értéket mutat a fent idézett tanulmányban, ám az adatforrás 2012-ből származik, azaz a közoktatás centralizációjának, a Klebelsberg Központ tevékenységének, a tankönyvpiac államosításának kibontakozása előtti állapotokat rögzíti. Ezért feltételezhető, hogy a helyzet azóta romlott.*Mindazonáltal az autonómia értékelésének és mérésének kérdése nem egyszerű. Ezt jelzi, hogy a 2020-as OECD felmérés például az iskolai autonómia javulásaként utal arra, hogy Magyarországon csökkent az egyes kötelező tantárgyakra fordított idő, miközben nőtt az előírt, de rugalmasabban megválasztható órák száma. A valóságban viszont az történt, hogy a kormány növelte például a testnevelésre és a hittanra/erkölcstanra fordított időt, amit nehéz lenne az iskolai autonómia bővítéseként értékelni.
Szintén érdekes fejlemények övezik az egyetemi autonómia kérdését. Az utóbbi időben a kormány egyre több egyetemet helyez államiból alapítványi kézbe, amely folyamatot technikailag akár az autonómia növeléseként is fel lehet fogni. Ugyanakkor az egyetemek vezetését átvevő alapítványok kuratóriumának személyi összetétele, és különösen a Színház- és Filmművészeti Egyetemen lejátszódó, erős ideológiai felhangok mellett zajló irányváltás arra enged következtetni, hogy nem kifejezetten a szakmai és ideológiai függetlenség erősítésének szelleme vezérli a magyar kormány lépéseit.
Kapcsolódó kérdés a felsőoktatási részvétel finanszírozásának könnyűsége/nehézsége, valamint a szakképzés és az általános oktatás elválásának ideje is, amelyek szintén fontos elemei a humán tőke fejlesztésének a tanulmány szerint. A tanulmány erre vonatkozóan is régebbi adatokat használ, de a felsőoktatás finanszírozhatósága már itt is gyengeség magyar részről, és azóta az állami felsőoktatási férőhelyek száma számottevően csökkent, bár a diákhitel feltételei javultak.
Romló tendenciát feltételez, hogy a 2020-as OECD-felmérés alapján Magyarországon régiós és európai összehasonlításban is magas, és növekvő tendenciát mutat a felsőoktatásban a magánforrások aránya: a 33 százalékos arányhoz képest a 23 vizsgált uniós ország átlaga 22 százalék volt, és Magyarországnál magasabb értékeket csak az angolszász és a (valamiért Nyugaton máig egalitárius társadalmakként kezelt) ázsiai OECD-tagok produkáltak, ahol a kevés állami ösztöndíj és a magas tandíjak miatt jellemzően 60 százalék feletti az arány.
A hallgatói számokat illetően az oktatásfinanszírozáshoz hasonlóan felemás a kép: csökkent a középfokú, nőtt a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya, ugyanakkor a várhatóan lediplomázó 15 évesek arányát tekintve az OECD-lista utolsó helyein áll Magyarország. (Bár hogy ez a mutató nem minden, azt jelzi, hogy a két rosszabbul szereplő ország Németország és Ausztria).
Hasonló a helyzet az általános oktatás és a szakképzés közti viszonyt illetően. A tanulmány szerint Magyarország legfőbb gyengesége, hogy túl hamar állítja válaszút elé a diákokat: önmagában attól is jelentősen növekedne az oktatási rendszer hatékonysága, ha a gyerekeknek később kellene arról dönteniük, hogy folytatják-e általános középiskolai tanulmányaikat, vagy a szakképzésre váltanak. Ez élesen ellentmond a kormány azon közelmúltbeli törekvéseinek, amely a középszintű oktatásban a szakképzés markánsabb leválasztását célozta.
Másfelől az is igaz, hogy a szakképzés retorikai támogatása ellenére a KSH adatai szerint a középfokú nappali oktatásban nőtt a gimnáziumi tanulók aránya, következésképpen a szakképzésben tanulók aránya csökkent. OECD-s összehasonlításban is igaz, hogy nem sokkal magasabb az átlagnál a szakképzésben való részvétel Magyarországon, és például jóval alacsonyabb a szlovén, osztrák, szlovák, német vagy holland aránynál is. Az idézett tanulmányok alapján ajánlatos lenne, hogy ez a jövőben is így maradjon.
Ez már csak azért is igaz, mert a 2020-as felmérés adatai szerint Magyarországon hiába alacsony a munkanélküliség a szakképesítéssel és/vagy középfokú végzettséggel rendelkezők körében, eközben kiemelkedően magas a fizetéskülönbség a diplomások javára, sőt a mesterszakos és az alapszakos diplomások bérei között is számottevő különbség van. Egy középfokú végzettséggel nem rendelkező magyar átlagban a középfokú végzettségűek bérének 77 százalékát keresi, míg egy főiskolai szakképzettségű dolgozó esetén 111, egy alapszakos diplomásnál 158, egy mesterdiplomás munkavállalónál 209 százalék az átlagos arány. Azaz Magyarországon különösen erős az U-alak az oktatás relatív megtérülését (határhasznát) illetően.
Azt egyébként az OECD tanulmányai is megjegyzik, hogy nincs olyan ország, amely minden területen jól teljesít, és a szervezet oktatási felmérései alapján azt sem lehet mondani, hogy a nyugati világban az utóbbi években egységes irányban fejlődött volna az oktatáspolitika. Mindazonáltal a főbb szakpolitikai megállapításokból kiderül, hogy Magyarország sok tekintetben nem törekszik az empirikus kutatások által feltételezett sikerrecept követésére.
Közélet
Fontos