(A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem docense. A G7 Ekonomi a G7 véleményrovata.)

A nyugdíj az átlagolvasó számára egyszerű témának tűnik, aminek az egyetlen lényeges jellemzője, hogy kicsi, és amúgy is csak egy bizonyos, elég magas kortól kezdve érdekes. Sorozatunk azonban a mértékkel szinte egyáltalán nem foglalkozik, s kifejezetten a fiataloknak és középkorúaknak szól. Nem nyugdíjpolitikai aktualitásokat, hanem stratégiai megfontolásokat vetünk fel. A célunk, hogy a még legalább egy emberöltővel a nyugdíj előtt állók számára egy a mainál sokkal jobb nyugdíjrendszer vízióját vázoljuk fel, hiszen a rendszer alapvető megváltoztatásához – amire szükség van – legalább néhány évtizedes időtartamra van szükség.

Marx második lánya, Laura Marx és férje, Paul Lafargue, apósa tanainak francia propagálója 1911. november 25-én (66, illetve 69 évesen) együttes öngyilkosságot követett el. A híres angol történész, Paul Johnson szerint a pár elhatározta, hogy az általuk kívánatosnak tartott életszínvonalon élnek, egészen addig, amíg tart a pénzük, s miután elfogy, véget vetnek életüknek. Attól is nagyon féltek, hogy öregen betegek és magatehetetlenek lesznek – tettükkel ezt is megelőzték. Meglepő, de logikus a döntés és következetes a végrehajtás.

A Wikipédián található életrajzuk nem említi, hogy az emberiség felszabadításáért folyó szakadatlan munkájuk mellett jutott-e idejük gyermeket nevelni. Valószínűleg nem, így rájuk sem támaszkodhattak volna idős korukban, illetve senki nem ápolta volna őket. (És persze az általuk kívánatosnak tartott életszínvonal fenntartását is akadályozta volna a gyermeknevelés – és akkor még az emberiség felszabadításához szükséges időről nem is beszéltünk!)

Azt hihetnénk, hogy nekünk, akik még nem értük el az idős kort (és esetleg a világot sem szeretnénk megváltani), nem kell majd hasonló dilemmával küzdenünk, hiszen Laura Marx idejében még nem működött állami nyugdíjrendszer, ma meg már általános, szinte mindenkire kiterjed. De – mint ahogy korábbi cikkeinkben kifejtettük – ez egyáltalán nem így van, hiszen az lényegében önmaga alapját szünteti meg, így lehetséges, hogy nekünk sem lesz, vagy csak nagyon kis szolgáltatást nyújtó nyugdíjrendszerünk lesz.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA nyugdíjrendszer szinte összes elemét újra ki kellene találniBárhová nyúlunk, problémába ütközünk.

Ugyanis – mint azt korábban már kifejtettük – a jelenlegi, folyó finanszírozású nyugdíjrendszer lényegében a gyermekekbe való befektetés hozamát osztja szét nyugdíjként, de nem az egyéni befektetéssel arányosan. Vagyis a rendszer nem ösztönzi a rendszer hosszú távú fenntarthatósága szempontjából hasznos magatartást – tehát a gyermeknevelést -, így nem csoda, hogy válságba került. A gyermeknevelés emiatt rossz üzlet, az új generációk egyre inkább felismerik ezt, és nem vállalnak elég gyermeket. Az eredmény, hogy a gyermek nem nevelésen megtakarított pénz a jelenbeli fogyasztás növelését szolgálja.

Ha megnézzük a statisztikákat, akkor azt látjuk, hogy a jelenleg már nyugdíjban lévő korosztályok még többé-kevésbé annyi gyermeket neveltek fel, amennyi az „újratermelésükhöz” szükséges volt – persze nagy egyéni eltérésekkel. A még nyugdíj előtt álló generációkra azonban ez egyre kevésbé igaz – annál kevésbé, minél távolabb vannak még a nyugdíjtól. Ezért is kell – ahogy a bevezetőben is megfogalmaztuk – elsősorban az ő nyugdíjukkal foglalkoznunk, nem pedig a már nyugdíjban lévőkéével.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA gyermeket nem közjószágként kellene kezelni - jelöljük ki a tulajdonjogát!A nyugdíjrendszer arra épül, hogy mindig lesz elég járulékfizető. Ez egyre kevésbé igaz, ezért a nyugdíjon keresztül is honorálni kellene a gyermeknevelést.

Most a gyermektelenség egy további logikus következményére szeretném felhívni a figyelmet. Nekünk ugyanis a csökkenő járulékfizetők létszáma miatt nemcsak kevesebb nyugdíjra van kilátásunk, hanem rosszabb egészségügyi ellátásra is. Ugyanis az egészségügy finanszírozása is – némileg bonyolultabban ugyan, de nagyobbrészt – a folyó finanszírozású nyugdíjrendszer logikáját követi, vagyis a jelenlegi aktívak állják a teljes jelenlegi számlát, miközben a szolgáltatások nagyobbik részét a már nem aktívak, vagyis az idősek veszik igénybe. (A különbség, hogy az állami nyugdíjnál a teljes szolgáltatás az idősek felé történik, míg az egészségügyet a jelenleg fizető aktívak és még nem aktív gyermekeik is használják – de ők relatíve kisebb mértékben, mint az idősek.) Egy ilyen rendszerre a nyugdíjrendszerrel azonos módon hat az, hogy – a csökkenő gyermekszám miatt – egyre kevesebb a befizető, és egyre több a sok és egyre több szolgáltatást igénylő idős – vagyis egyre nehezebb lesz a finanszírozása.

Felmerülhet természetesen, hogy ezt enyhítendő az egészségügyi ellátás pénzügyi terheit részben hárítsák át az idősekre is. Ahol – mint Magyarországon is – az idősek legfőbb jövedelemforrása az állami nyugdíj, ott ez azt jelentené, hogy azt meg kellene emelni annyival, amennyi fedezi az egészségbiztosítási járulékot. Ezt azért nem alkalmazzák – logikusan -, mert semmit nem oldana meg, ugyanúgy a mostani aktívakra terhelné az idősek egészségügyi ellátásának költségeit, mint a mostani megoldás, csak kicsit bonyolultabb lenne. Kizárólag akkor működne jól, ha az idősek által fizetendő járulék forrása valami korábbi megtakarítás lenne – másként: a jelenlegi fogyasztás csökkentése a jövőbeli növelése céljából.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA gyermekbe való befektetés megtérülésének logikus csatornája a nyugdíjBurkoltan a mai nyugdíjrendszer is azt ígéri, hogy a gyermeknevelés hozamából lesz nyugdíjunk. De akkor miért nem ennek megfelelőek a szabályok?

Azzal azonban, hogy egy idősre egyre kevesebb aktív jut, nemcsak a nyugdíj és az idősek egészségügyi ellátásának szintjét éri egyre erősebb lefele irányuló nyomás, hanem egyre inkább ellehetetlenül a nagyon idősek, a magukról egyre kevésbé gondoskodni tudók ellátása is. Ezt nálunk lényegében sohasem intézményesítették (csak nagyon kismértékben, a költségek, illetve az érintettek töredékének az erejéig), lényegében a fiatalabb hozzátartozókra, vagyis a gyermekre, unokákra hárult az ilyen ellátás. Akár úgy, hogy azt ők maguk végezték/végzik, akár úgy, hogy ők fogadnak ápolót. Akinek nincs gyermeke – márpedig a mostani aktívak között (közöttünk!) már nagyon nagy az ilyenek aránya -, az erre sem számíthat. Számu(n)kra a kiutat az eutanázia jelentheti, így kímélhetik meg magukat a (hosszú) élet végi méltatlan, magatehetetlen állapottól.

Jómagam – sokakkal egyetemben – az eutanáziát ellenzem, amikor arról van szó, hogy magatehetetlen szüleimen alkalmazzák azt az én döntésem alapján. De szeretném, ha 20 (vagy lehetőleg még több) év múlva, gyermek hiányában, aki gondoskodna rólam, én magam választhassam azt, mégpedig jó előre jelezve ezt. Ez az egyre jobban terjedő gyermektelen lét egyik logikus következménye. Azt, hogy az eutanázia terjed, lehet úgy is értelmezni, hogy ezt egyre több helyen kezdik belátni.

Persze ez alapvetően akkor igaz, ha a gyermeknevelés híján felszabaduló anyagi forrásainkat az aktuális fogyasztásra fordítjuk, ahogy arra a reklámok folyamatosan ösztönöznek bennünket. Az alternatíva ezért – amit a következő cikk(ek)ben próbálok körbejárni -, hogy magam finanszírozom meg időskori ellátásomat a nem létező közösség helyett, ami az én fiatalkori döntésem (nem vállalok gyereket) miatt hiányzik.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkElviselhetetlen fájdalommal jár az elfeledett világjárványVilágszerte tízmilliók szenvednek SHS-betegségben, amelyeknél a fájdalom enyhítésében van a legnagyobb hiány.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet eutanázia nyugdíj nyugdíjasok nyugdíjrendszer Olvasson tovább a kategóriában