Hírlevél feliratkozás
Avatar
2019. június 25. 15:30 Közélet

Az Orbán-rezsim és a gazdasági versenyképesség

(Az írás a Magyarország az Európai Unióban című, június 6-i konferencián a szerző által előadott hozzászólás alapján készült. A G7 Ekonomi a G7 véleményrovata.)

Mit jelent a magyar gazdaságra nézve az, hogy Orbán Viktor szerint az Európai Unióhoz való magyar viszonyulás legfőbb célja a „nemzeti szuverenitás megőrzése”?

Elsőként talán arra gondolhatnánk, hogy a globalizációs folyamattal akar szembeszegülni a magyar miniszterelnök, hiszen a legutóbbi pénzügyi válság óta szerte a világon a globalizáció a politikusok kedvenc bűnbakja, szerintük a legtöbb társadalmi probléma forrása. Ráadásul nemcsak politikusok, de világszerte elismert közgazdász professzorok is úgy látják, hogy a rohamosan terjedő globalizáció szembemegy a nemzetállami szuverenitás elvével, közöttük feloldhatatlan a konfliktus. Dani Rodrik, a Harvardi Egyetem közgazdász professzora A globalizáció paradoxona című könyvében megfogalmazta a világgazdaság politikai trilemmáját. Eszerint korunk három alapvető vezérelve, vagyis

az elmélyülő gazdasági integráció, a nemzetállami szuverenitás megőrzése és a nemzetállamok demokratikus berendezkedésének fenntartása közül egyszerre (bármelyik) két elv érvényesülhet, de csak a harmadik rovására, vagyis a három egyszerre nem érvényesülhet teljes mértékben.

Rodrik ezen elveket a nemzetközi gazdasági kapcsolatok rendszerének lehetséges elvi alapjaiként definiálta. Én a trilemma fogalmi alapvetését elfogadom, de más irányban igyekszem azt továbbgondolni. Célom, hogy  vázoljam azt a három alapvető gazdasági integrációs modellt, amelyek közül kiválaszthatja ma egy ország saját nemzetközi integrációs stratégiájának fő irányát és ennek tükrében értelmezem az Orbán-rezsim által választott irányt.

Az EU-s válasz

Az első stratégiai irány a három egymásnak feszülő elv közül a nemzetállami szuverenitást korlátozza a másik két elv javára. A globalizáció mélyülésének alapvető akadályát jelentik a nemzetállami hatáskörben érvényesített vámok, adók, pénzügyi szabályok, munkaügyi előírások, a nemzeti valuták árfolyam-változásai, a szuverén államok adósságkockázata és még egy sor nemzetállamonként eltérő szabály. A mélyülő nemzetközi integrációhoz egyebek mellett a nemzetállami szabályozásokat felváltó, nemzetek feletti szintű közös szabályozás, pénz szükséges, aminek egyik kísérlete maga az Európai Unió, de ez szükségképpen szűkíti a nemzetállami szuverenitás rendelkezési körét.

A nemzetállamok feletti regionális integrációs keretben megőrizhető a harmadik vezérelv, a demokratikus politikai berendezkedés, mind a nemzetállami, mind az Európai Unió politikai intézményrendszerében. Ennek a stratégiának fontos eleme még a versenyszabályozásra nézve az, hogy az Európai Unió és a nemzetállamok feladata is fellépni a piaci erőfölénnyel szemben, hogy a vállalati siker elsősorban a piaci versenyképességtől függjön. Az uniós szabályozás a verseny feltételeit méltányosan alakítja, egyes szereplőkkel nem kivételezve.

Fényes elszigeteltség

Egy másik választható stratégiai irány, hogy nem korlátozzuk a nemzeti szuverenitást. Ezzel együtt is lehet demokratikus az egyes államok politikai berendezkedése, de akkor ez a két feltétel együtt gátat szab a nemzetközi integráció további előrehaladásának, mert a fennmaradó nemzetállami szintű szabályok magas tranzakciós költségeket okoznak a határokon átívelő üzleti tevékenységek számára, azokat jóval költségesebbé, ezáltal kevésbé hatékonnyá teszik. A szuverenitás minél erőteljesebb megőrzésére törekvő demokratikus nemzetállam kimarad a mélyebb nemzetközi gazdasági integráció előnyeiből, de ha vannak ezt kompenzáló egyéb erőforrásai, akkor megengedheti magának ezt a luxust. Ilyen például a semlegességére építő Svájc vagy a kivételes olajvagyonára építő Norvégia, és úgy tűnik, hogy a Brexit híveit szintén valami hasonló megfontolás vezérli.

Azonban még ezen országokra is igaz, hogy ha formális EU-tagságot nem is vállalnak, valójában az EU szabályozási kereteinek nagyon jelentős részét átvették azért, hogy saját cégeiket ne hozzák jelentős hátrányba, amikor azok helyt akarnak állni az európai versenypiacokon. Ezen országok versenyszabályozási megközelítése nem különbözik az Európai Unióétól.

Keleti modell

A harmadik választási lehetőség a nemzetközi gazdasági együttműködés kiszélesítése oly módon, hogy az egyes nemzetállamok nemzetközileg egyeztetett közös szabályrendszerbe integrálódás helyett egyedileg teremtenek vonzó feltételeket, részben nemzetközi befektetők számára, részben pedig hazai cégeik nemzetközi terjeszkedését elősegítendő. A kedvezmények formája lehet egyedi adókedvezmény, munkahelyteremtő támogatás, ingyen rendelkezésre bocsátott telephely (például a német autógyárak kelet-európai beruházásainál) vagy például államközi egyezmény keretében megrendelt nagyberuházás (mint amilyenek a kínaiak kikötő-, út- és vasútépítési projektjei szerte a világon).

Ennek a stratégiának meghatározó jellemzője, hogy elsősorban nem a vállalatok piaci döntései, hanem a kormányzati szándékok és intézkedések által vezérelt. Ez az exportorientált növekedésre épülő „keleti modell” eredetileg Japánban alakult ki, majd Dél-Korea és Szingapúr követte sikeresen. Akkoriban ennek elsődleges célja olyan hazai tulajdonú nagyvállalatok megerősítése volt állami támogatásokkal is, amelyek idővel a fejlett nyugati gazdaságok nagyvállalataival versenyezve is megállták helyüket a globális versenyben.

Az utóbbi évtizedekben Kína is rendkívül sikeresen követte ezt a modellt, de egy jelentős eltéréssel. Míg a korábbi fázisban sikeres országok (Szingapúr kivételével) a gazdasági fejlődésükkel párhuzamosan a politikai berendezkedésük intézményrendszerét is a jogállamiság és a – politikai váltógazdálkodást lehetővé tevő – valódi többpártrendszer irányába alakították át, Kínában a kommunista párt politikai diktatúrája változatlan maradt. Ennek a modellnek a versenyfelfogása jelentősen eltér a nyugat-európai megközelítéstől. Míg nemzetközi vállalataik versenyezni kényszerültek az exportpiacokon, addig belföldön az állam különféle eszközökkel védte őket a külföldi versenytársaktól, s a hazai piacon gyakran privilegizált helyzetet biztosított a vezető hazai cégcsoportok számára.

Illiberális modell

Ennek a harmadik modellnek egy némileg módosult verziója vált egyre népszerűbbé a tíz évvel ezelőtti gazdasági válság óta eltelt időszakban egy sor olyan országban*Például Oroszország, Törökország, Kazahsztán, olajexportáló arab országok., ahol a vezérelvű – kifejezetten autoriter vagy formailag akár demokratikus – politikai berendezkedés társul egy ehhez illeszkedő, alapvetően kormányzati szándékok által vezérelt gazdasági fejlesztési és nemzetközi integrációs stratégiához. Ennek legelterjedtebb módszerei az államközi hitelezésen alapuló nagyszabású infrastruktúrafejlesztések, ezen keresztül és egyéb módszerekkel is a politikai klientúra vagyonszerzésének kiszolgálása, az állami költekezések nagy arányban ezen kiemelt szereplők felé terelése, állami és személyes/családi vagyonfelhalmozás és egyáltalán az erőforrás-transzferek maximalizálása (például külföldi segélyekből, EU-támogatásokból, olajexport-jövedelmekből).

A keleti modell új verziójának, amit illiberális modellnek is neveznek, 

már nem kiemelt célja a gazdaság versenyképességének növelése, mert fontosabbak a hatalmi célok és a klientúraépítés.

Ebben a modellben a politikai berendezkedés demokratikus jellege szükségszerűen háttérbe szorul (bár például az olajexportőröknél ez korábban sem volt cél). Míg az Európai Unióban testet öltő első modellben az intézményes garanciákon nyugvó liberális demokratikus politikai berendezkedés garantálja a piaci versenyt védelmező szabályozást, addig az illiberális, vezérelvű politikai rezsimek tudatosan torzítják a piaci versenyt saját hatalmi céljaik érdekében. Az állam a klientúra kiépítése érdekében piaci erőfölényt alakít ki, a sikert állami szabályozással biztosítja a kiválasztott szereplők számára, és ennek érdekében szándékosan diszkriminál a gazdaság szereplői között.

A harmadik modellnek ez az új verziója az, amit Orbán Viktor is követ. Az önmeghatározása szerint is illiberális Orbán-rezsim sem a globalizáció ellen lép fel, hanem a maga sajátos útján integrálódik a nemzetközi gazdaságba. Ennek során arra törekszik, hogy egyedi kedvezményekkel vonzzon Magyarországra külföldi nagyberuházókat, azokkal külön egyezségeket kössön (stratégiai megállapodások), akiket pedig nem kedvel, azokat befektetésükből kivásárol, vagy/és rájuk nézve megkülönböztetően hátrányos szabályokat hoz, ezáltal az ország elhagyására késztetve őket.

Az orosz (Paks II.) és a kínai (Budapest-Belgrád vasútvonal) állammal kötött, Magyarországot ésszerűtlenül és hosszú időre eladósító, soha meg nem térülő gigaberuházásokra vonatkozó egyezségek is elsősorban a klientúra vagyongyarapítását szolgálják. Ennek a modellnek azonban nemcsak a demokratikus hatalmi ellensúlyok végzetes elgyengítésére vonatkozóan vannak súlyos következményei, de az ország belső gazdasági szerkezetére és teljesítményére is. A gazdaságfejlesztő illiberális állam ugyanis

nem saját működési logikája (a piaci verseny) szerint működő autonóm létszféraként tekint a gazdaságra, hanem saját hatalmi céljaira felhasználható erőforrásként, azok eszközeként.

Ebből következően a versenyelvű integrációt szorgalmazó Európai Unióhoz képest homlokegyenest ellenkezően viszonyul a belső piaci versenyhez és a gazdaság szereplőinek versenyképességéhez is.

A hazai gazdaság leginkább versenyképes szereplői a külföldi tulajdonú nagyvállalatok és a hozzájuk kapcsolódó beszállítói hálózat közepes cégei. Ezek azonban könnyen el is hagyhatják az országot, ha a működési feltételeik (elsősorban költségeik) jelentősen kedvezőtlenné válnak, ezért az állam számára nem hosszú távú partnerek. Nemzetközileg is versenyképes legalább közepes méretű hazai vállalat sajnos kevés van. Ezek stabil partnerek lehetnének az állam számára, amennyiben az a piaci versenyt elősegítő szabályozással elősegítené versenyképességüket és nemzetközi terjeszkedésüket is.

Sajnos azonban az Orbán-rezsim stratégiája nem ez. A hazai, versenyképes, főleg exportpiacokra dolgozó közepes és kisvállalati szereplők ugyanis önállósághoz szoktak, autonómak, sikereiket döntően saját erőfeszítéseiknek és teljesítményüknek köszönhetik, ezért nem ideális partnerek a gazdaságfejlesztő állam központi elképzeléseihez. Ezért az illiberális állam vezére saját céljainak kiszolgálására létrehozta a hazai kliens vállalati kört,

akik teljesen megbízhatóak, mindenféle szívességre hajlandóak a politikai vezetés számára, csak egy dologra alkalmatlanok: nem versenyképesek!

Ezek ugyanis nem versenyben edződtek, hanem puha állami támogatásokból nőnek ki, állami megrendeléseken és olcsón megszerzett vagyonelemek felvásárlásán keresztül híznak. Járadékvadászatra szakosodnak, nem versenyre, hiszen könnyebb újabb támogatást szerezniük, mint a piaci versenyben helytállni. Az állam pedig változatos eszközökkel tud a segítségükre sietni (állami vállalati megrendelések, állami pályázatok,  monopolpozíciók, kedvezmények). A klientúrával szemben pedig még az sem elvárás, hogy az akár hosszabb távon nemzetközileg versenyképes tevékenységek kifejlesztésébe fektesse a jutalmul kapott vagyont.

Az Orbán-féle illiberális modellben nem cél a gazdaság versenyképességének növekedése és még a gazdasági növekedés eszközeként is csak kiegészítő, alárendelt jellege van. Az államosítás, a klientúra vagyonának növelése, számára kedvező monopolpozíciók kialakítása akkor is elsőbbséget élvez, ha ez aláássa a versenyszféra cégeinek és végső soron az országnak a piaci versenyképességét. A verseny csak a kormány által eltűrt részpiacokon (főleg exportpiacokon) és hatókörben működhet, bármikor önkényesen átírható szabályozási környezetben, megtűrt kiegészítő szerepben. Hozzájárulhat az erőforrások bővített újratermeléséhez addig, ameddig a rezsim számára ez kifizetődőbb, mint ha az adott tevékenységet kivonná a versenyszférából vagy ellehetetlenítené annak további piaci alapú működését. A gazdaságot szabályozó környezet jellege alapvetően versenyt fékező. Akárhány száz pontot sorol fel a központi bank stábja a gazdaság versenyképességét javító lehetséges technikai lépésként, ezek együttesen sem vezethetnek lényeges versenyképesség-javuláshoz egy ilyen környezetben!

Az EU-támogatások erőteljes ütemű hazai lehívása és elköltése egyrészt a klientúra építését, másrészt a versenyképességi deficit elfedését szolgálja. Mindaddig, amíg évente a GDP 2-3 százalékát is elérő mértékű támogatást lehet elkölteni plusz kiadásként, addig az adott évben ez a támogatás elfedi, hogy önerőből a magyar gazdaság csak évi 1-2 százalékos ütemű növekedésre képes. De ha megnézzük a saját teljesítményünk alapján fenntartható ütemű növekedés legfontosabb hajtóerejét és egyúttal a nemzetközi versenyképességünk alakulását is legjobban kifejező makrogazdasági mutatószámot, a nemzetgazdaság átlagos, egy munkaórára vetített termelékenységi rátájának alakulását, akkor abból rögtön látszik a lehangoló valóság; 2010 óta nálunk a legalacsonyabb a termelékenység növekedése a régióbeli EU-tagországokkal összehasonlítva.

Az Orbán-rezsim sajátossága nem az, hogy a kormány a versenyt szabályozó eszközökkel itt-ott korlátozza és klienseit előnyökben részesíti. Ilyen jelenségek szűk körben jóformán minden gazdaságban előfordulnak. De az arányok lényegesek, mert ettől függ a rezsim természete, és nálunk ez a domináns gazdaságszervezési logika. 

A „nemzeti szuverenitás megőrzése” ennek a gyakorlatnak és modellnek a zavartalan folytatására benyújtott igényt jelenti.

Úgy tűnik, hogy az Európai Unió vezetői számára még nem tűnt fel, hogy az Orbán-rezsim nem csupán a belső demokratikus intézményi keretek lebontásában halad szembe az uniós alapelvekkel, de nemzetközi gazdasági integrációs modellje sem illeszkedik az EU-hoz, és nem szolgálja a polgárok érdekét. Tekintettel arra, hogy az EU-n belül az eurózóna-tagság a gazdasági versenyképességen alapuló nemzetközi integráció alapelveinek egy jóval szorosabb követését jelenti, nagy valószínűséggel kijelenthető, hogy amíg Orbán döntésén múlik, addig Magyarország nem fog csatlakozni az eurozónához. Mindennél fontosabb ugyanis számára, hogy szabad keze legyen saját modelljének további működtetésében.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkHiába a rengeteg pénz, egy helyben toporog a magyar gazdaság versenyképességeA világgazdasági fórum szerint túl nagy a korrupció Magyarországon, rossz az oktatás és az egészségügy. Sok cég még mindig az olcsó munkaerőre támaszkodik.

Közélet Európai Unió globalizáció illiberalizmus nemzetállam Orbán Viktor termelékenység Olvasson tovább a kategóriában

Közélet

Torontáli Zoltán
2019. szeptember 21. 11:55 Közélet, Világ

A román uniós biztos jelölése telitalálat a magyar fuvarozóknak

Rovana Plumb minden bizonnyal megértőbb lesz a kelet-európai fuvarozók gondjával szemben, mint a nyugati szempontokat előtérbe helyező elődje.

Avatar
2019. szeptember 20. 10:43 Közélet

Millárdokról döntenek még a választások előtti az önkormányzati képviselők

Már csak ott ülnek össze a testületek, ahol a kormánynak, netán egy beruházónak fontos döntéseket kell átnyomni. Több kerület milliárdokkal ajándékozta meg az államot.

Tóth István János
2019. szeptember 19. 15:50 Közélet

Javítja a korrupció ellenőrzését az iskolázottság szintje?

Magyar adatok bizonyítják az összefüggést: ahol többen érettségiznek, ott aránylag kevesebbet lopnak.

Fontos

Fabók Bálint Kasnyik Márton
2019. szeptember 20. 16:47 Adat

A magyarok egy picit jobban szennyezik a bolygót, mint bárki más, de Áder János szerint mi nem számítunk

Több mint kétszer akkora a magyar széndioxid-kibocsátás, mint ami a fenntarthatósághoz kell. A "környezetvédő" köztársasági elnök szerint nem nekünk kell cselekednünk.

Bucsky Péter
2019. szeptember 20. 07:00 Vállalat

Startupok helyett saját magukat támogatják az MVM cégének vezetői

Kétszer akkora a veszteség, mint amit befektettek. És azt is olyan cégekbe, amelyeknél nem látni életképes üzleti modell nyomát sem.

Jandó Zoltán
2019. szeptember 19. 06:48 Közélet

Megkérdeztük a főpolgármester-jelölteket, hogy mit szólnának egy budapesti olimpiához

Karácsony Gergely és Puzsér Róbert sem támogatna egy budapesti olimpiai pályázatot. Közben a kormány erőből áttol minden olyan fejlesztést, ami az olimpia ellen szól, így fogynak az érvek az ötkarikás játékok ellen.