Hírlevél feliratkozás
Kovács Krisztián
2022. március 29. 17:01 Élet

Illúzió volt azt hinni, hogy egy európai háború őrültség, ezért nem törhet ki

(A szerző a Concorde Értékpapír Zrt. üzletfejlesztésért és stratégiai fejlesztésért felelős igazgatója. Az Ekonomi a G7 véleményrovata.)

Első hallásra alighanem értelmetlennek tűnik a kérdés, hogy inkább békét vagy inkább biztonságot szeretnénk-e. Ráadásul választ sem ígérhetek az értelmetlennek tűnő kérdésre. A globális hatalmi játékban az egymástól gazdasági és egyéb mechanizmusokon keresztül egyre jobban függő nagyhatalmak vezetőinek cselekvési terében a háború egészen biztosan nem olyan könnyen választható opció ma, mint egy évszázaddal ezelőtt volt. Ugyanakkor túlságosan könnyen választható ma is ahhoz, hogy a gazdasági és egyéb interdependenciát (kölcsönös függőséget) a háborút hatékonyan megelőző jelenségként lehessen ünnepelni.

Ez azonban mégsem jelenti azt, hogy ne lenne fontos szerepe a nemzetközi rendszerek működésében. Mivel nemcsak leíró kategóriaként jelenik meg a nemzetközi kapcsolatok elméletében, hanem államok stratégiai mozgásait közvetlenül befolyásoló gondolkodási keretként is, hibázásra is lehetőséget ad, sőt – e sorok írójának erős a gyanúja, hogy csak hibázásra ad lehetőséget. Nézzük, miről is van szó, mi az interdependencia lényege, hogyan támogatja a békét, és hogyan ássa alá a biztonságot.

Az interdependencia szó kölcsönös függést jelent, és maga a fogalom és az általa lefedett jelenség nagyjában-egészében párhuzamosan jutott egyre nagyobb szerephez a nemzetközi kapcsolatok elméletében és a nemzetközi politikában a 20. században. Talán ebben az esetben segít, ha egy kicsit távolabbról, és az interdependencia hiányának megértése felől közelítünk.

Az első világháború kitörését lehetővé tevő nemzetközi környezetet Polányi Károly „The Great Transformation” című híres könyvében a „nemzetközi békeérdek” hiányával jellemzi. Ez alatt elsősorban azt érti, hogy a nemzetközi rendszert alkotó nagyhatalmak közötti gazdasági együttműködés elégtelenül alacsony szintű volt ahhoz, hogy kellően károsnak és veszélyesnek tarthattak volna egy rendszerszintű háborút. A nagyhatalmak saját, külön bejáratú, komplett kis „világgazdaságokat” építettek maguk köré a gyarmatbirodalmuk révén. Ezek a gyarmattartó-gyarmat komplexitások gazdaságilag zártak voltak, a határaikon belül nem érvényesült a nemzetközi versengés a piacért, a tőkéért, a munkaerőért, a nyersanyagokért, a technológiákért. Megszilárdulásuk, üzemszerűvé vált működésük törvényszerűen vezetett el ahhoz az állapothoz, amelyben a versengés egyrészt zéróösszegű játékká vált, másrészt a kialakult keretek megóvása és módosítása szükségszerűen a katonai logika köré szerveződött.

Az eredmény: rendszerszintű háború a nagyhatalmak között, amiben az egyik, gyarmatokkal sokkal rosszabbul ellátott, kisebb és gyengébb tömb kimerülése által kikényszerített béke – Foch marsall híres és halálpontos, az 1919-es Versailles-i Békeszerződést értékelő jóslatának megfelelően – inkább 20 éves fegyverszünetnek bizonyult. Arra, hogy miért nem volt rendszerszintű háború a nagyhatalmak között a második világháború óta, konkurens, és valószínűleg leginkább együtt igaz magyarázatok léteznek. A nukleáris fegyverekkel vívott világháború réme, a két nagy, egymást követő háború élő emléke mellett egyre nagyobb elfogadottságot nyert a gazdasági és egyéb csatornákra is kiterjedő interdependencia koncepciója, amely tehát megteremtette volna a hiányzó nemzetközi békeérdeket.

Nem globális, hanem „mindössze” európai léptékben az interdependencia koncepciójával rokonságban lévő integrációelméletekben meghatározó szerepe volt a békeérdek gazdasági fundamentumainak. Az európai integrációs architektúra felépítésének logikája egészen pontosan és nagyon tudatosan a gazdasági összekapcsolódás hálójának egyre sűrűbbre és sűrűbbre szövése volt, azzal a kifejezett céllal, hogy ne egyszerűen megszűnjenek a háborúindítás gazdasági motívumai, hanem egyenesen azonnali gazdasági katasztrófaként, értelmezhetetlen, elképzelhetetlen őrültségként tűnjön fel egy európai háború, minden olyan szereplőnek, amelynek adott esetben módjában áll a kirobbantását előmozdítani. E gondolat előképe – annyi máshoz hasonlóan – Immanuel Kant „Az örök béke” című szövege: az európai integráció a megvalósult békeszövetség.

A második világháború után felállított, a globális gazdasági együttműködést segíteni hivatott intézményrendszerben azonban nem volt ilyen természetű történelemformáló energia, sem a célkitűzések, sem az eszköztárak terén. Az Európán kívüli világban a gazdasági interdependencia nem politikai programként, hanem tudományos, leíró kategóriaként indult hódító útjára azzal, hogy a nemzetközi kapcsolatok elmélete és a nagyhatalmi politika gyakorlata mind a gondolkodás útjait, mind az ezeket művelő személyi kört tekintve alaposan összefonódik.

Leíró kategóriaként egy hetvenes években nyilvánvalóvá vált elméleti hiányt, egy űrt volt hivatva betölteni. Az olajválságok világossá tették a nemzetközi kapcsolatok elméletének néhány éles szemű művelője számára, hogy e diszciplína úgynevezett „realista” iskolájának értelmezési keretei kiegészítésre szorulnak. A territoriális-militáris elven szerveződő államokra és kizárólag azokra épülő nemzetközi rendszer koncepciója, a katonai erő elsődleges és abszolút szerepét, az államok katonai-biztonsági igényeit, mint a nemzetközi politika legfontosabb motívumait, az államokat mint egységként kezelendő aktorokat elképzelő felfogás nem tudta megmagyarázni, hogy katonai erővel nem rendelkező olajsejkségek miként állíthatják a fejük tetejére a nemzetközi viszonyokat.

Nem volt magyarázatuk arra, hogy a nagyhatalmak miért nem nyers katonai erővel kezelik az olajválságokat.

A nemzetközi kapcsolatok realistának nevezett iskoláját számos irányból érte kihívás és kritika, amelyek némelyike végletessé és túlzásokkal terhessé vált, eltagadva az államok és a katonai dimenzió fontosságát, túlhaladottnak ítélve a háborút. Egyes szerzők odáig jutottak, hogy úgy vélték, az emberiség civilizációs fejlődése révén egyszerűen elhagyta a háborút, mint szörnyű és ostoba kísérletet a problémái kezelésére – ez ismét Kant gondolata, de ő ezt még célként határozta meg, ahogy a minap a római katolikus egyház feje is tette.

Leíró jellegű tudományos felfogásként ez a gondolat sajnos lényegesen sérülékenyebbnek bizonyult, mint tisztességes és jó szándékú óhajként, vagy akár politikai programként.

Azonban az interdependencia fogalmát nagy sikerrel bevezető elméleti korrekciós javaslat éppen olyan szerzőktől származott, akik nem látták meghaladottnak a nemzetközi politika „szokásos” működését, nem gondolták túlhaladottnak a realista iskola észjárását és fogalomkészletét, csupán szükségét érezték új megközelítések, új elemzési keretek megalkotásának.

Joseph Nye és Robert Keohane „Power and Interdependence” című 1977-ben megjelent műve felkínálta a „komplex interdependencia” fogalmát, amely új vagy újonnan észrevett jelenségeket vont be a nemzetközi politikáról való gondolkodásba. Olyanokat, minthogy az államok között számos csatornán épülnek ki kapcsolatok, a társadalom illetve a gazdaság mély struktúráiban, ennek megfelelően a nemzetközi politikai napirendet nem az államok vezetői alakítják tetszésük szerint, az egyes ügyek, témák között nincs hierarchikus kapcsolat, az érdekérvényesítésben, és egyáltalán a nemzetközi politika gyakorlatában pedig egyértelműen csökken a katonai erő szerepe, más faktorok súlyának növekedésével.

Nye és Keohane tehát nem vonják kétségbe a katonai erő meghatározó szerepét (ahogy sokan tendenciózusan félreértik), ezt Nye személyes életútja is egyértelműen igazolta, éppen eleget foglalkozott a katonai biztonságot közvetlenül érintő projektekkel politikacsinálóként is. Az interdependencia a fogalom kidolgozóinak gondolkodásában nem a realista felfogás meghaladása vagy ellenpontja, hanem a kiegészítése.

A szerzőktől függetlenül alakult úgy, hogy – különösen a hidegháború végével – a rendszerszintű háborúk korát lezártnak tekintő diskurzus szökött szárba a nemzetközi kapcsolatok elméletének művelői között. Az ebből kiinduló vagy ide megérkező szerzők egy része ráadásul egyfajta erkölcsi felsőbbrendűséggel tekintett „maradi” kollégáira, akik valamiért leragadtak a háború mocskában, és nem értették meg, hogy a történelem lemosta magáról őket az avíttas gondolkodásukkal együtt. Rendkívüli erővel hatott az a jelenség, amit Immanuel Wallerstein úgy hív, hogy modernizációs illúzió:

az a képzet, hogy a történelem tart valahonnan valahová, méghozzá kitérőkkel bár, de mégiscsak egy jobb világ felé.

E sorok írója is hallott nagyon tisztelt, rendkívül nagy tudású tanárától olyan figyelmeztetést kicsit több mint 20 évvel ezelőtt az egyetemen, hogy

a geopolitika, az a múlt… azzal már nem érdemes foglalkoznia.

Bár igaza lett volna a professzor úrnak.

Az amerikai-kínai viszonyrendszerben, vagyis a nemzetközi rendszer működését és fejlődésének irányát alighanem a következő évtizedekben alapvetően meghatározó relációban pedig egyszerűen nem lehet túlbecsülni az interdependencia szerepét. Nem csoda, hogy a fogalom karrierje töretlen maradt az elmúlt három évtizedben is, egészen 2022. február 24-ig.

Oroszország Ukrajna elleni háborúja első ránézésre egyszerűen kivégezte az interdependencia magyarázó erejét a háborúk elmaradását vagy bekövetkezését tekintve.

Nye és Keohane ugyan esetről-esetre, minden egyes nemzetközi relációban külön vizsgálandónak tartották az egyes faktorok szerepét az államok versengésében, tehát még a katonai és biztonsági dimenzióra fókuszáló realista iskola kiegészítésében sem gondolták, hogy általános, mindenhol azonos értékű magyarázó ereje lenne az interdependenciának. Az évtizedeken át halmozódó félreértések, illetve a fogalom önálló életre kelése, az integrációelméletekkel és Kant utópiájával való rokonsága miatt most azonban meg nem érdemelt hitelvesztés fenyegeti.

Ez legalább két okból problematikus.

  1. Egyrészt az Oroszország által indított háború előkészületeinek, lefolyásának, kimenetelének, a jövőben kirajzolódó utóéletének vizsgálata nagyon is igazolhatja, hogy az interdependencia mechanizmusai működtek ebben az esetben is. Túl korai lenne még kizárni az elemzésből azokat a lehetőségeket, hogy a háború időzítése, az agresszió léptéke és bizonyos értelemben már látható kudarca, a nemzetközi rendszerre, illetve más nagyhatalmakra gyakorolt hatása mind a globális, komplex interdependencia „fogságában” alakult úgy, ahogy alakult. Lehet, hogy ez kisebb és rövidebb háború, mint az interdependencia mechanizmusainak érvényesülése nélkül lett volna, és elképzelhető az is, hogy éppen az interdependencia sarában való elakadás tapasztalata az, ami visszatartja egyik vagy másik nagyhatalmat egy katonai agressziótól.
  2. A másik probléma, ami következhet, sőt, következni látszik az interdependencia túlhaladottnak láttatásából, az ennek a stratégiákra gyakorolt hatásában ölt testet. Ha a nemzetközi rendszert alkotó nagyhatalmak vezetői, bürokráciái, gazdasági elitjei azt a következtetést vonják le az orosz-ukrán háborúból, hogy az interdependencia egyrészt kevés a háború megelőzéséhez, másrészt azért nagyon is megnehezíti a sikerre vitelét az agresszor részéről, akkor erre kellemetlen válaszok adódhatnak.

Ebből ugyanis az következik (következne), hogy csökkenteni kell az interdependencia mértékét. Csökkentenie kell annak is, aki óvni akarja a status quo-t, hiszen be kell rendezkednie arra, hogy a nemzetközi rend ellen fellázadó nagyhatalmakkal való gazdasági kooperáció nélkül szervezze meg az életét, a kihívóknak pedig fel kell készülniük arra, hogy a riválisaikkal való kooperáció hirtelen megszűnése ne tegye őket működésképtelenné, ráadásul éppen a háborús erőfeszítéseik kellős közepén.

Ha ezek a gondolatok lennének a fő szervező elvei a nagyhatalmak stratégiáinak az orosz-ukrán háború nyomán, akkor megszűnik, kimosódik a talaj a gazdasági, technológiai, kulturális fundamentumokon nyugvó nemzetközi békeérdek alól. Ha viszont nem lesz ilyen irányú mozgás, akkor a következő, a fennálló nemzetközi rend ellen lázadó nagyhatalom katonai agressziója idején is mindenkinek számolnia kell azzal, hogy a megszokott élet/világ alapjai rendülnek meg az agresszorral való gazdasági kooperáció megtagadásával.

Inkább a béke szövetét szőjük erősebbre, vagy inkább a biztonságot jelentő falakat építsük vastagabbra? Etessük a vadállatot, sőt, együnk vele egy tányérból, vagy inkább arra készüljünk, hogy sarokba kell szorítanunk, amikor támad?

Aligha van biztosan helyesnek bizonyuló válasz erre a kérdésre.

Élet béke biztonság függőség interdependencia orosz-ukrán konfliktus Olvasson tovább a kategóriában

Élet

Torontáli Zoltán
2023. január 30. 04:34 Élet, Vállalat

Hiánycikk lett a fagyasztóláda, az árstopolt húsok felhalmozásának eszköze

A cukrot fel lehet polcozni a kamrában, de hova tegye az ember a csirkemellet? A fagyasztóláda ma a magyar vásárlók slágerterméke.

Torontáli Zoltán
2023. január 25. 15:36 Élet, Világ

Ha továbbra is ekkora autókat veszünk, akkor szét kell bányászni a Földet, hogy elektromosak lehessenek

Közel lehetetlent vetnek fel környezettudósok egy új tanulmányban: mi lenne, ha kevesebbet autóznánk, kisebb kocsikkal?

Hajdu Miklós
2023. január 23. 12:38 Élet

Forrósodik a levegő a gáztűzhelyek körül, ez már a kormánypárti sajtónak is feladja a leckét

Bár nem foglalt állást a gázkészülékek tiltása mellett az amerikai kormány, már a magyar kormánypárti sajtó is a kérdést felkapva hergel a demokraták ellen, ráadásul Orbán Viktor kijelentésének ellentmondva.

Fontos

Hajdu Miklós
2023. január 29. 15:35 Tech

A techcégek válsága közben alakíthatja át az internetes kereséseket a ChatGPT

A Microsoftot és a Google-t is lépéskényszerbe hozta a ChatGPT megjelenése, miközben tízezreket bocsátanak el.

Jandó Zoltán
2023. január 29. 04:34 Adat, Vállalat

Százmilliárdokat költenek, hogy újra legyen értelme a lakossági napelemeknek, de ez sem elég

Nagyon látványosan pörög fel a hazai villamosenergia-hálózat fejlesztése, de a kormányon múlik, hogy meddig blokkolják a háztartási napelempiacot.

Stubnya Bence
2023. január 28. 15:45 Adat

Visszaesett a megújulók aránya az uniós energiafogyasztásban, de a számokat a tűzifaégetés is nagyon torzítja

2021-ben először fordult elő, hogy csökkent a megújulók aránya az uniós energiafogyasztáson belül. A számokat viszont jelentősen torzítja a biomassza felhasználása, amivel más bajok is vannak klímaszempontból.