(A héten cikksorozatban foglalkozunk az idei Társadalmi riporttal. Az alábbi cikkünk a kötet Gazdasági prosperitás: felzárkózási esélyek és korlátok című fejezetének egyik tanulmányát dolgozza fel, a fejezet már elérhető a Tárki honlapján.)

Hogy alakult a fenntarthatóság Magyarországon az elmúlt időszakban? Az attól függ, hogy milyen időtávon és milyen mutatókat nézünk. A politikusok általában azt az adatot szeretik a legjobban, amely a rendszerváltás óta mutatja az ország szén-dioxid-kibocsátásának változását. Az alapján ugyanis az látszik, hogy még mindig bőven az 1990-es kibocsátási szint alatt vagyunk. Ezt ugyanakkor egyáltalán nem a hatékony magyar környezetvédelmi intézkedések, sokkal inkább a szocialista ipar rendszerváltás utáni összeomlása és a 2008-as válság utáni gazdasági visszaesés magyarázza.

Az is egy kommunikációs stratégia, ha csak egy évet ragadunk ki valamilyen folyamat szemléltetésére, ahogy azt nemrég Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter tette, amikor tavalyi adatok alapján vonta le a következtetést, hogy Magyarország élen jár a klímaváltozás elleni küzdelemben.

Ezért is érdekes Bartus Gábor, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem oktatójának Társadalmi riportban megjelent tanulmánya, amely elsősorban az elmúlt mintegy fél évtized, a 2013 és 2018 közötti időszakot vizsgálva azt mutatja be, hogy:

• habár Magyarország fenntarthatósági intézményrendszere uniós szinten átlagon felüli, ez a gyakorlati eredmények szintjén a politikai elkötelezettség és stratégiaalkotás hiánya miatt nem számít sokat.
• A rendszerváltáshoz képest ugyan tényleg bőven uniós átlag alatt van az ország szén-dioxid-kibocsátása, csakhogy 2013 és 2018 között az uniós tagállamok között második helyen volt a kibocsátás növekedése Magyarországon.
• Miközben más mutatószámok alapján is az látszik, hogy a gazdasági növekedés ebben az időszakban a természeti erőforrások felhasználásának növekedésével és a mesterséges felszínborítottság növelése árán, egyszerűbben fogalmazva az ország beépítésével valósult meg.
• Pedig volt már olyan időszak a rendszerváltás óta, amikor a természetierőforrás-felhasználás mérséklése melletti valósult meg gazdasági növekedés.

Ebben a cikkben a tanulmány főbb következtetéseit mutatjuk be röviden.

Mielőtt rátérnénk a konkrét trendek bemutatására, mindenképpen érdemes megnézni, hogy egyáltalán mi várható el Magyarországtól a fenntarthatóság területén. Ahogy arról korábban részletesebben írtunk, az európai átlaghoz viszonyítva – leginkább az atomnehéz magyar energiamix és a nyugati országokhoz képest alacsonyabb fogyasztás miatt – valóban alacsony az egy főre jutó magyar kibocsátás, de érdemben nem jobb, mint amit a hasonló fejlettségű országoktól várni lehet.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA magyarok egy picit jobban szennyezik a bolygót, mint bárki más, de Áder János szerint mi nem számítunkTöbb mint kétszer akkora a magyar széndioxid-kibocsátás, mint ami a fenntarthatósághoz kell. A "környezetvédő" köztársasági elnök szerint nem nekünk kell cselekednünk.

Ahogy az alábbi ábrán is látszik, a fenntarthatóságot a szén-dioxid-kibocsátáshoz képest jóval komplexebben, 17 fő cél és az azok alá besorolt, összesen 169 alcél alapján vizsgáló ENSZ Fenntartható fejlődési célok teljesítésülése alapján Magyarország bőven az uniós mezőny alsó felében található. A régión belül Szlovákia és Lengyelország teljesítménye is jobb Magyarországénál, és különösen figyelemre méltó, hogy Csehország mennyivel jobban állt 2019-ben a célok teljesülésében.

Mindennek ugyanakkor nem feltétlenül kellene így lennie. A tanulmány által alapul vett szakértői minősítés alapján

Magyarország uniós összehasonlításban ugyanis fejlett, sokrétű, a fenntartható fejlődési célok elérésére alkalmas intézményrendszerrel rendelkezik.

És ebben a tekintetben az unióban csak négy ország, Finnország, Németország, Lettország és Dánia előzi meg.

A tanulmány több példát is kiemel, amitől ilyen jó a magyar intézményrendszer. A jövő nemzedékek szószólójának intézményét például Magyarország az elsők között vezette be, a parlamentnek saját alapítású, a fenntartható fejlődés kérdéseit tárgyaló érdekegyeztető testülete van (Nemzeti Fenntartható Fejlődési Tanács) a kormányzati tanácsadó, érdekegyeztető testület (Országos Környezetvédelmi Tanács) mellett. Emellett a civil aktivitás is kiemelkedő, mind nagysága, mind pedig minősége alapján.

Az intézmények tehát adottak. Ahogy azonban az alábbi ábrán látható, a javaslataik, jelzéseik és ötleteik nem csatornázódnak be a politikai és gazdasági döntéshozatalba, pedig a szempontjaiknak érvényesülniük kéne a költségvetés tervezésétől kezdve az adórendszeren át az uniós források elosztásáig. Mindezek hiánya pedig hatással van a hazai fenntarthatósági mutatókra is.

Ebből az egyik legfontosabb az alábbi két ábra közül a jobb oldalin látszik a leglátványosabban. Ez az ábra azt mutatja, hogy miközben 2010 és 2018 között mind a visegrádi országok (Magyarország nélkül), mind pedig a 27 uniós tagállam átlagos természetierőforrás-termelékenysége nőtt, addig Magyarországé romlott. Ez a szám azt mutatja meg, hogy egységnyi anyag felhasználásával átlagosan mennyi nemzeti terméket állított elő az adott gazdaság. 

Erről Bartus a tanulmányban megjegyzi, hogy bár az alacsony fejlettségű országok számára növekedésük első fázisában elfogadható, ha a természeti erőforrások felhasználása a GDP-növekedésnél nagyobb mértékben növekszik, a 21. század technológiai színvonalán az olyan növekedés, amikor a természeti erőforrások felhasználásának üteme nagyobb, mint a jólét növekedése, „egyszerűen barbárság”.

A 2012 óta folyamatosan romló teljesítményével Magyarország ráadásul az egyetlen EU-tag, aminek 2018-ban kisebb volt a természetierőforrás-termelékenysége, mint 2010-ben. A több visegrádi ország teljesítménye pedig azt bizonyítja, hogy a régiós országok gazdasági felzárkózása hatékonyabb erőforrás-felhasználás mellett is megvalósítható.

De fenntarthatósági szempontból nem csak az fontos, hogy milyen hatékonysággal használjuk fel az erőforrásokat. Hanem az is, hogy mennyi területet hagyunk meg az ökoszisztémának, ahonnan aztán – tudományosan fogalmazva – ökoszisztéma-szolgáltatásokat veszünk igénybe, vagyis erdőket tartunk fenn, amik tiszta levegőt szolgáltatnak, vagy például gyümölcsöskerteket, amik élelmiszert.

Magyarország az úgynevezett antropocén területhasználat kiterjesztésében (hétköznapi kifejezéssel az ország leaszfaltozásásában és lebetonozásában) bronzérmet kapott volna, ha 2009 és 2015 között – amikor a mesterséges felszínborítottságot 14 százalékkal növeltük – ebből versenyt rendeztek volna az unión belül. Ezen belül is kiemelkedett a 2012 és a 2015 közötti időszak, amikor az EU-ban itt volt a leggyorsabb az emberi térfoglalás tempója.

Az ökoszisztéma kisajátítása és a természeti erőforrások kitermelése mellett a harmadik jelentős fenntarthatósági tényező Bartus elemzése alapján az éghajlati viszonyok megváltozása az emberi tevékenység által. Ehhez – konkrétabban a Föld atmoszférájának felmelegedéséhez – alapvetően az üvegházhatású gázok kibocsátásával járulnak hozzá a Föld lakói – ahogy arról egyébként nemrég írtunk, eléggé eltérő mértékben.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA jómódúak tehetnének leginkább a klímaváltozás ellen, köztük sok magyar isA globális felső 10 százaléknak évente tizedével kéne csökkentenie a károsanyagkibocsátását, hogy a 1,5 fokos klímacélon belül maradjunk.

Magyarország a világ összes éghajlatváltozást okozó kibocsátásának 0,12 százalékáért felelős, ami pontosan megfelel a magyar népesség globális népességhez viszonyított arányának. Ebből az is következik, hogy ha nem a potyautas magatartás sikerében reménykedünk, akkor Magyarországnak is el kell érnie 2050-re nettó zéró kibocsátást, tehát azt az állapotot, amikor csak annyi üvegházhatású gázt bocsát ki, mint amennyit a légkörből kivon.

Az alsó két ábrán látszik, hogy 1990-hez képest uniós szinten jól állt Magyarország a kibocsátás visszafogásában. Csakhogy 2013 és 2018 között a jelentős gazdasági növekedés olyan kibocsátásnövekedéssel járt együtt, amelyet uniós összehasonlításban csak Ciprus haladt meg. A tanulmány szerint mindez egyébként azért is nagyon rossz hír, mert 2013 környékén Magyarország egészen jól állt az idén elfogadott klímasemlegességi törvényben 2030-ra célként előírt 40 százalékos szint felé való közeledésben.

A 2013 és 2017 közötti négy évben ugyanakkor olyan jelentős volt a kibocsátásnövekedés, ami másfél évtizeddel vetette vissza az ország eredményeit ezen a téren. Annak viszont legalább lehet örülni, hogy ez 2018-ban és – a Szijjártó Péter által is emlegetett – 2019-ben nem folytatódott, tehát a gazdasági növekedés mellett csökkent a kibocsátás.

A tanulmány szerint az ország fejlettségi szintje azt indokolná, hogy hosszabb időtávon is ezt tapasztaljuk. És nemcsak a szén-dioxid-kibocsátás, hanem a természetierőforrás-felhasználás és a mesterséges felszínborítottság esetében is. Magyarországon a gazdasági növekedés és a természeti kulcsindikátorok alakulásában 2010 és 2018 között háromféle trendet lehetett megtapasztalni: 2010 és 2012 között a fent említett folyamat volt jellemző, tehát a gazdasági növekedés a természeti erőforrások felhasználásának indexei lefelé tartása mellett valósult meg. 2012 után aztán minden erőforrás-mutató növekedésnek indult, és olyan időszakok is voltak, amikor a GDP növekedése felett bővültek (2012–2014 és 2016–2018), ami a tanulmány szerint már „egyszerűen nem fordulhatna elő”.

Az alsó jobb oldali ábrán az is látszik, hogy mindez az EU11-országok^*Csehország, Észtország, Magyarország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Szlovákia, Szlovénia, Bulgária, Románia, Horvátország. átlagos gazdasági növekedési üteme alatt ment végbe,

tehát még arról sincs szó, hogy a fenntarthatóság hiányának eredménye bődületes gazdasági növekedés lett volna.

Ez a trend annak tudatában pedig különösen problematikus, hogy volt már olyan időszak, amikor Magyarország növekedése meghaladta a régiós átlagot, miközben a természeti fenntarthatósági mutatói stagnáltak vagy enyhén csökkentek (azaz javult a helyzet), ahogy az a baloldali ábrán is látható.

Minden szempontból fenntarthatónak ugyanakkor még ezek az időszakok sem igazán nevezhető Bartus elemzése alapján. A tanulmányt lezáró alfejezetben ugyanis arra hívja fel a figyelmet, hogy 2002-2003 körül már növekedésnek indult az államadósság nemzeti össztermékhez viszonyított aránya, és ez a növekedés aztán egészen 2011-ig ki is tartott. Ennek figyelembe vételével

1999 és 2018 között gyakorlatilag nem volt olyan időszak, amikor Magyarország fenntartható gazdasági fejlődést tudott volna produkálni.

Ugyanis vagy a természetierőforrás-felhasználást vagy az államadósság növekedése miatt a jövőbeli erőforrások felélésével valósult meg a növekedés.

A 2011 utáni időszakban az államadósság csökkenése mellé a természeti erőforrások felélésének gyorsulása társult, és Bartus emellett arra emlékeztet, a szélesebb értelemben vett fenntarthatósági mutatók alakulása alapján úgy látszik, hogy a fizikai tőke terén jellemző túlteljesítés ára a humán és társadalmi erőforrások fejlesztéseinek relatív forráshiánya lett. Ahogy ő fogalmaz 

amit betonozásra költöttünk, azt például nem fordíthattuk a pedagógusbérek emelésén keresztül a tudástőke gyarapítására.

Mindez pedig azért rossz hír, mert a tanulmány által idézett empirikus bizonyítékok és elméleti elemzések alapján Magyarország számára a közepes fejlettségből való kilépés kulcsa „a növekedés puha feltételei felé fordulásban” és „az ökológiai korlátaink tiszteletben tartásában” lenne.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkBemutatjuk, hogy áll a magyar társadalomHamarosan könyvesboltokba kerül a Társadalmi riport idei kiadása, a G7 a következő napokban exkluzív cikksorozatban mutatja be a kötet fejezeteit.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Adat Élet EU fenntarthatóság gazdasági növekedés klímaváltozás Magyarország társadalmi riport Olvasson tovább a kategóriában