2020 első hónapjaiban az európai politikusok és fogyasztók egy jelentős része hirtelen és váratlan módon találkozott korunk egyik legfontosabb gazdasági jelenségével, a termelés fragmentációjával. Amikor Kínában kitört a koronavírus-járvány, elkezdett akadozni az orvosieszköz- és gyógyszerellátás. Amikor pedig pár hétre rá Európában is berobbant a járvány, hamar hiány alakult ki alapvető felszerelésekből, alapanyagokból, sőt helyenként élelmiszerekből és fogyasztói cikkekből. 

Az egyik ok természetesen a járványhelyzetből fakadó váratlan és gyors keresletnövekedés volt. A másik ok viszont egy hosszabb és kevésbé látható folyamat volt: a gyógyszeriparban – minden más, magasabb hozzáadott-értékű iparághoz hasonlóan – az elmúlt évtizedekben a termelés egy jelentős része Kínába és Indiába vándorolt. Amikor pedig a kínai (vagy indiai) ellátási láncok részben a helyi keresletnövekedés miatt (a járvány csúcsán több orvosi eszközre és gyógyszerre volt szükség Kínában), részben logisztikai és járványügyi okokból elakadtak (a járvány idején sok helyen leálltak a gyárak, akadozott a szállítmányozás, stb.), alapanyagok hiányában Európában is le kellett állítani a gyártást. 

Később a logisztikai problémák mellett a közvetlen exportkorlátozások okoztak további fennakadásokat: a saját lakosságuk ellátását és/vagy beoltását priorizáló országok (például az Egyesült Államok vagy az Egyesült Királyság, de Kína és India is) megtiltották egyes gyógyszeripari termékek, majd később a vakcinák és a vakcinagyártásban használt alapanyagok kivitelét. 

Az ellátási láncokat ért sokkok és az egészségügyi alapanyagok körül kialakult kereskedelmi háború hatására a Politico szerint Brüsszelben is megkongatták a vészharangot, és napirendre került az Európai Unió gyógyszeripari kitettségének mérséklése, a termelés feletti európai kontroll növelése is. Ugyanakkor ezt nehezíti, hogy valójában az sem világos, mekkora ez a kitettség; ahogy az sem, hogy hogyan lehetne azt csökkenteni; és hogyan kerülhető el, hogy ennek a költségeit a gyógyszerek európai fogyasztói fizessék meg.

Keleti szelek

A gyógyszeripar azon kevés területek egyike, ahol Európa ma is kiemelkedő technológiai színvonalat képvisel, és a nagyobb európai vállalatok jelentős globális piaci részesedéssel bírnak. Ugyanakkor a gyógyszeripari ellátási lánc jellegzetességéből fakadóan ez nem jelent önellátást. A kutatás-fejlesztést és a magasabb hozzáadott-értékű gyártási folyamatokat ugyan nagyrészt a kontinensen, esetleg más fejlett országokban végzik, a gyártási folyamat kezdeti fázisai azonban jellemzően Ázsiában folynak.

Ahogy sok más szektorban, ez a gyógyszeriparban is világos költséghaszon-számítások eredménye. A kezdeti fázisok, azaz egyes, a gyógyszergyártásban használt vegyi anyagok, az azokból létrehozott aktív gyógyszerösszetevők (más néven hatóanyagok) és a generikus (azaz a szabadalmi védettség alá nem eső, valamint lejárt szabadalmú, az “eredeti” gyógyszerrel azonos hatóanyagok alkalmazó) gyógyszerek előállítása jellemzően kisebb technológiai tudást igényel, kevesebb hozzáadott-értéket termel, valamint energia- és munkaerő-igényesebb. Emiatt olcsóbban és magasabb haszonkulccsal lehet őket fejlődő ázsiai országokban előállítani, ahol a gyártási költségek leszorítását a lazább környezetvédelmi és munkavédelmi szabályozás is segíti. 

Az 1990-es évekig az Egyesült Államok, Európa és Japán hármasa felelt a globális gyógyszeripari hatóanyag-gyártás 90 százalékáért. Ma az aktív gyógyszerösszetevők, valamint az azok előállításához szükséges alapanyagok gyártása jelentős részt Kínában folyik, a WHO szerint az ország mennyiségi alapon a világ legnagyobb hatóanyag-exportőre. India a generikus gyógyszerek gyártásában számít a legfontosabb globális szereplőnek. Az indiai generikus gyógyszerek pedig 70 százalékban Kínából importált összetevőket tartalmaznak.

Ennek az átrendeződésnek az eredményét szemlélteti egy, a Politico által bemutatott konkrét példa a paracetamol nevű fájdalomcsillapító gyártásáról.

• Itt az első szakasz az alapvegyület, a nitrobenzol nevű, színtelen vagy halványsárga színű folyadék előállítása egy nankingi gyárban.
• Ebből a folyadékból egy másik, közeli üzemben para-aminofenol nevű port készítenek.
• Végül egy harmadik, az uniós előírásoknak megfelelő kínai gyárban a para-aminofenolból elkészítik a paracetamol aktív összetevőjét.
• Ezt hajón vagy vonaton a Teva debreceni gyárába szállítják, ahol olyan segédanyagokkal keverik, amelyek biztosítják a hatóanyagok megfelelő alkalmazhatóságát és felszívódását. A kész gyógyszert ezek után pirulába töltik vagy folyékony formában csomagolják.
• Innen kerül a gyógyszer az európai patikákba és kórházakba.

Bár ez még egy relatíve egyszerű termelési láncnak számít, így is négy különböző vállalat és négy különböző üzem vesz részt benne. Sok esetben pedig a paracetamol vagy más készítmények már késztermékként érkeznek az EU-ba: gyakran a kínai alapanyagokból vagy hatóanyagokból Indiában készül generikus gyógyszerként, amely aztán az európai patikákban landol.

Egészségügyi szuverenitás

Az ilyen, sokszereplős láncolatokban számos kockázat rejlik, ahogy az a Covid-világjárvány során többször is kiderült. Amikor Kínában a gyárak időlegesen leálltak, a logisztikai láncok káoszba fulladtak, és az utazási korlátozások miatt az amerikai és európai hatóságok a kínai import engedélyeztetéséhez szükséges helyszíni szemléket sem tudták végrehajtani. A láncolat egy elemének problémái pedig nemzetközi problémává dagadtak. Tavaly márciusban például a kínai import elapadása miatt Indiában is gyógyszerhiány alakult ki, ami miatt az indiai kormány betiltotta a paracetamol és sok más összetevő és generikus gyógyszer exportját, ez viszont Európában és Amerikában okozott hiányt. 

Decemberben már egy más jellegű probléma lépett fel: a kínai Anhui Bayi nevű vegyipari cég egyik gyárában történt üzemi baleset akasztotta meg a paracetamol ellátási láncot. Ez a cég azon kevesek egyike, amely nagy tételben gyárt para-aminofenolt, ezért egyetlen gyárbaleset is jelentős áremelkedést és termelési fennakadást hozott.

Mint az utóbbi példából is látszik, a termelés kiszervezése már a koronavírus-járványt megelőzően is okozott fennakadásokat. Egy tavalyi európai parlamenti jelentés például azt írja, hogy a gyógyszerhiányok előfordulása 2000 és 2018 között húszszorosára, 2008 és 2018 között tizenkétszeresére nőtt, bár az nem világos a szövegből, hogy mi az összehasonlítási alap. 

Doliprane nevű, paracetamol tartalmú fájdalomcsillapító készül a Sanofi-Aventis lisieux-i gyárában. (MYCHELE DANIAU / AFP)

Ez a kitettség a Covid-járvány farvizén a nagypolitika napirendjére is felkerült, Angela Merkel német kancellár és Emmanuel Macron francia elnök már tavaly arról beszélt, hogy a járvány utáni teendők között kiemelt figyelmet kell fordítani az Európai Unió gyógyszeripari függőségének csökkentésére és az uniós önellátás kialakítására; Macron pedig azóta is előszeretettel beszél Európa stratégiai önállóságának szükségességéről. 

Az Európai Néppárt is közzétett egy javaslatot az Európai Unió “egészségügyi szuverenitásának” megteremtéséről, az Európai Bizottság tavaly novemberben egy gyógyszeripari stratégiát is elfogadott, amely a koronavírus-járvány tanulságaira és az európai lakosság öregedésére hivatkozva az ellátásbiztonság növelését is célként tűzte ki. A témára pedig Európa-szerte agytrösztök és elemzők tömegei vetették rá magukat, magvas javaslatokkal ellátva a döntéshozókat.

Nem tudjuk, mi mennyi

Ennek ellenére a szuverenitási retorika mögött meglehetősen komoly kihívások rejtőznek. Az első ilyen, hogy a jelek szerint még a szuverenitás fontosságát hangoztató hatóságok sem pontosan ismerik a kitettség valós mértékét, erről ugyanis radikálisan eltérő elemzések és adatok keringenek.

• Az amerikai Hastings Center nevű bioetikai agytröszt elemzője, Rosemary Gibson szerint például az EU az aktív gyógyszerösszetevők alapjául szolgáló vegyi anyagok 80-90 százalékát Kínából importálja.
• Egy másik amerikai elemző, Linda Distlerath szerint a világon felhasznál aktív gyógyszerösszetevők 80 százalékát Kínában gyártják.
• Ezzel szemben az Optima nevű tanácsadócég 40 százalékra becsüli a kínai részesedést a globális termelésből.
• A Goldman Sachs elemzői 2019-ben globálisan 46 százalékra tették Kína exportpiaci részesedését a gyógyszerösszetevők terén (de ez nem azonos a termelésből való részesedéssel).
• Az Európai Bizottság idei jelentése 2015-ös adatok alapján azt írja, az aktív gyógyszerösszetevők termelésében értékalapon Ázsia részesedése 66 százalék, az EU-é 24 százalék. Az EU kínai importja értékalapon a teljes hatóanyagimport 45 százaléka, de India szerepe is kiemelkedő.
• Hozzáadottérték-alapon viszont a bizottság elemzése alapján relatíve mérsékelt az uniós gyógyszeripar külső függősége. Az elemzés azt is kiemeli, hogy a magasabb hozzáadott-értékű hatóanyagok terén az európai gyártók kulcsszereplők.
• Az Európai Gyógyszerügynökség (EMA) szerint az európai uniós piacon forgalomba kerülő gyógyszerészeti végtermékek 40 százaléka harmadik országból származik, és az aktív összetevők 60-80 százaléka import, nagyrészt Kínából és Indiából.
• Ezzel szemben az European Centre for International Political Economy nevű agytröszt szerint a teljes gyógyszerimportot tekintve az uniós államok döntően más uniós országokból (62,5 százalék) és Svájcból (13,3 százalék) importálnak, Kína részesedése mindössze 2,4, Indiáé 1,3 százalék. Az aktív hatóanyagok terén bár nagyobb a kínai és indiai részesedés, így sem eget rengető: az import értékét tekintve 8, illetve 3,4 százalék, a mennyiségét tekintve 22,5 és 3,2 százalék az arány.
• A generikus gyógyszeripar lobbiszervezete, a Medicines for Europe saját tagjai között végzett felmérése szerint az európai cégek aktív összetevőket előállító üzemeinek 58 százaléka az EU-ban van, és csak 26 százaléka Ázsiában. (Ez utóbbi adat viszont semmit nem mond a termelésről és a harmadik országbeli gyártók piaci részesedéséről.)
• Hasonló, gyáralapú megközelítést alkalmazott az amerikai élelmiszer- és gyógyszerfelügyelet (Food and Drug Administration – FDA), amelynek adatai szerint a hatóanyagokat előállító létesítményeknek csak 13 százaléka van Kínában, míg 28 százaléka az Egyesült Államokban, 26 százaléka az EU-ban, 18 százaléka Indiában található.

Az adatok közti eltéréseknek számos potenciális oka van.

• Egyrészt mivel a kínai és indiai gyártók jellemzően az olcsóbb termékek piacain dominálnak, jóval nagyobb a részesedésük, ha mennyiség alapján számolunk, mintha érték alapján.
• Másrészt a kereskedelmi statisztikákból gyakran nem lehet kihámozni a gyógyszeripari exportot, mivel számos alapanyagot és hatóanyagot más szektorok is használnak; a gyógyszeripari statisztikai kategóriák pedig jellemzően késztermékekre vonatkoznak, miközben az ázsiai importot nagyrészt köztes termékekben bonyolítják le.
• Az adatokat az is meg tudja kavarni, hogy a különböző köztes termékeket a termelési hálózat különböző szereplői gyakran utaztatják össze-vissza a világban, emiatt bármilyen nemzetközi értéklánc felfejtése hírhedten nehéz feladat.
• A hatóanyagokat gyártó üzemek számát pedig a hatóságok jellemzően a kiadott engedélyek alapján összesítik, azonban az, hogy egy gyár rendelkezik egy engedéllyel, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy termeli is az adott terméket.

A bizonytalanságot jelzi az Európai Bizottság május elején közzétett elemzése az unió hatóanyag-függőségéről, amely szerint

az EU-nak erős gyártási kapacitásai vannak, és nem teljesen világos, hogy az EU milyen mértékben van harmadik országokra utalva a hatóanyaggyártásban.

Azt ettől függetlenül tudni, hogy egyes konkrét hatóanyagok, mint például a paracetamol esetében az ellátási lánc majdnem teljes mértékben a kínai alapanyaggyártóktól függ. Azonban a teljes gyógyszeripari kitettségről szóló adatok minimum inkonkluzívak, emiatt pedig különböző szereplők nagyon eltérően értelmezik őket: a politikusok szeretnek a nép és a gazdaság védelmezőiként tetszelegve a szuverenitás visszaszerzéséről beszélni, miközben közgazdászok szerint ez teljes félreértés.

Lennének hátrányai

A félreértést hangoztató elemzések egyik visszatérő eleme, hogy a hatóanyaggyártás hazahozása növelné az árakat, és ezáltal az európai fogyasztókra és az európai szociális rendszerekre nehezedő pénzügyi nyomást is. Jellemző, hogy a fent említett lobbiszervezet, a Medicines for Europe a termelés hazahozásáért cserébe a generikus gyógyszerek árainak emelése, a szektornak juttatott állami támogatások növelése és a közbeszerzési szabályok átalakítása mellett kardoskodik. Hogy nagyságrendileg milyen összegekről van szó, azt jelzi, hogy az Egyesült Államok előző kormánya 354 millió dolláros támogatást adott a hazai aktívösszetevő-gyártásra vállalkozó Phlow nevű cégnek, és egy 765 milliós hitelt ígért az Eastman Kodaknak, hogy gyógyszeripari hatóanyagok gyártására állítsa át egyik vegyi üzemét.

A másik visszatérő bírálat, hogy miközben a politika az alacsony hozzáadott-értékű alapanyaggyártás miatt aggódik, a gyógyszeripari ellátási láncok igazán kritikus része nem ez, hanem az új szerek kifejlesztéséhez vezető kutatás-fejlesztés és innováció. E tekintetben Európa globálisan kiemelkedő szereplő, ezért az anyagi erőforrások jobban hasznosulnának a technológiai előny megőrzését lehetővé tevő, magas hozzáadott-értékű beruházásokban, mint az alapanyaggyártásban. Egyes vélemények szerint emiatt reálisabb a beszállítók diverzifikációja, mint a gyártás hazahozása, Vietnam például már el is kezdte gyógyszeripari beruházásokra ösztökélni az európai cégeket.

Kapcsolódó probléma, hogy a gyógyszeripari alapanyaggyártás keletre vándorlásához vezető tényezőkön nem lehet varázsütésre változtatni. A gyógyszeripari alapanyaggyártás Kínában egy tágabb termelési rendszer része, amely évtizedekkel ezelőtt elsősorban az agrár- vegyipari kereslet kielégítésére jött létre, és erre épült rá később a gyógyszeripari komponens. Az effajta ipari agglomerációkból fakadó hatékonyságbeli előnyöket nem egyszerű megteremteni, nem véletlen, hogy a kínai függőséggel kapcsolatos politikai riogatás közepette az európai vállalatoknak egyáltalán nem akaródzik leszokni az olcsóbb kínai termelésről.

További ellenérv, hogy az alapanyagimport fejlődési lehetőséget jelent az exportőröknek, a fejlődő országok gazdagodásával pedig (a fejlődő világ természeti- és élővilágán kívül) mindenki jól jár: a fejlődő országok gyógyszeripara és népessége, valamint a fejlett világ fejlődő világban értékesítő vállalatai és az olcsóbb gyógyszerekhez jutó betegei is. Az optimistább álláspont szerint pedig a nemzetközi termelési láncok végső soron jól vizsgáztak a Covid-járvány alatt: a hiányok a legtöbb területen időlegesek voltak, és az ázsiai termelés a legtöbb esetben rugalmasan reagált a válság hajtotta keresletnövekedésre.

Végül pedig az is gyakran elhangzik, hogy az önellátás forszírozásának nemcsak gazdasági, hanem politikai következményei is vannak: amint Donald Trump előző amerikai elnök kereskedelmi háborúja megmutatta, a protekcionizmus ellen-protekcionizmust szül, és a megtorlás okozta károk gyakran meghaladhatják a háborúzás várt előnyeit. Ez különösen igaz a gyógyszeriparra: értékalapon, az alapanyagoknál jóval drágább késztermékek között az Európai Unió a világ legjelentősebb gyógyszeripari exportőre, ezért egy potenciális gyógyszeripari kereskedelmi háborút az európai termelők is megsínylenék.

A komolyabb átrendeződést ugyanakkor nem csak ezek hátráltatják, hanem az az egyszerű tény is, hogy az egészségügyi és gyógyszeripari szabályozás döntően tagállami hatáskör. Nem véletlen, hogy az Európai Bizottság honlapján a hatóanyag-függőségről szóló résznél a “Mit tehet az EU?” kérdésre a válasz: “Strukturált párbeszéd a gyógyszerellátás biztonságáról”.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ ellátási lánc Európai Unió gyógyszeripar india kereskedelem Kína Olvasson tovább a kategóriában