Először fordult elő, hogy az uniós statisztika szerint Románia megelőzte Magyarországot munkatermelékenységben. Ehhez persze az EU módszertana is hozzájárult, hiszen az Eurostat a foglalkoztatottak számára vetítve számítja ezt a mutatót, szemben például az OECD-vel, amely egy ledolgozott órára méri a munkaerő hatékonyságát (és eszerint továbbra is a románok előtt állunk). Az uniós statisztika azonban így is a magyar gazdaság egy nagyon komoly strukturális problémájára mutat rá.
Az Eurostat hétfőn frissítette a 2019-es számokkal azt az adatsorát, amely az árszintben lévő különbségek kiszűrése után mutatja meg, hogy az egyes országokban egy dolgozó uniós összevetésben mennyi értéket állít elő. Tulajdonképpen az egy foglalkoztatott által előállított GDP-t számolják ki az egyes tagállamokban, majd ezt viszonyítják az uniós átlaghoz, százalékban kifejezve.
Magyarországon ez a mutató 2019-ben az uniós átlag 71,6 százaléka volt, ami azt jelenti, hogy tavaly már csak két tagállamban, Bulgáriában és Lettországban volt alacsonyabb a munkahatékonyság, mint nálunk. Tíz éve még hat országot előztünk meg ezen a listán, ám míg ezek az államok az elmúlt évtizedben fokozatosan zárkóztak fel, addig mi leszakadtunk. Legutóbb 2018-ról 2019-re épp azok a románok előztek meg, akiknél a termelékenység 2010-ben alig haladta meg az EU átlag felét. Mi ekkor 74 százalék felett álltunk.
A munkaerő termelékenysége azért nagyon fontos mutató, mert nagyban befolyásolja az érintett ország versenyképességét. Ha a termelékenység alacsony, akkor azt legtöbbször a szintén alacsony béreknek kell ellensúlyoznia, hiszen ha nem így van, akkor ugyanazt a terméket vagy szolgáltatást csak nagyobb költséggel lehet előállítani, mint máshol, ami versenyhátrányt jelent.
Persze a dolog ennél komplexebb, hiszen a termelékenység egy több tényezőből összeálló érték, amelynek nagyságát befolyásolja, hogy mennyire képzett a munkaerő, mennyi tőke van a gazdaságban, és mennyire fejlett a technológiai színvonal egy ágazatban vagy a nemzetgazdaságban. De az is számít, hogy mennyire hatékony a cég munkaszervezése, vagy hogy mennyire működnek megbízhatóan az intézmények az országban.
Ettől függetlenül amennyiben hosszútávon a termelékenység nem nő, a bérek sem emelkedhetnek, és így pedig a jólét sem lesz nagyobb.
Mindez azért érdekes, mert
Magyarországon az elmúlt években úgy stagnált, és így szakadt le a régiótól a termelékenység, hogy közben a keresetek meredeken emelkedtek.
Így nem meglepő, hogy az elmúlt tíz évben volt olyan, amikor a termelékenységet is figyelembe véve az egész unióban nálunk nőtt a legnagyobb mértékben a munkaerő költsége, de a közelmúltban is az EU élvonalába tartoztunk ebből a szempontból.
A hazai munkatermelékenység romlására egyébként van egy elég népszerű magyarázat: a közmunka-program, amellyel nagyon alacsony hatékonyságú munkaerőt vontak be a munkaerőpiacra. Részben ezzel hozta összefüggésbe a hazai trendeket egy 2017-es elemzésében az OECD is, és ezt erősíti, hogy a hazai mutató akkor kezdett ismét javulni, amikor az elmúlt években a program visszaszorult.
Ám véletlenül sem ez az egyetlen magyarázat, amit jól mutat, hogy hiába csökkent a közmunka jelentősége, így is egyre rosszabbul állunk nemzetközi összevetésben. Ez még úgy is igaz, hogy az OECD-nél (amely a közmunka mellett számos más okot is megjelölt a magyar leszakadás magyarázataként) egyelőre még jobb helyzetben vagyunk, mint az Eurostatnál.
Előbbi szervezet úgy becsülte, hogy 2019-ben a magyar gazdaságban egy dolgozó átlagosan nagyjából 37 dollárnyi értéket állított elő egy óra alatt, amivel a bolgárokon kívül a románokat és a horvátokat is előzzük. A két kimutatás közötti eltérést részben az magyarázhatja, hogy az egyik az alkalmazottak, a másik a ledolgozott órák számára vetítve számítja az előállított értéket, márpedig az említett államokban többet dolgoznak az emberek, mint itthon.
A trend azonban náluk is nagyon hasonló, mint az Eurostatnál: Magyarország szép fokozatosan szakad le. Ezt pedig tényleg nem lehet kizárólag a közmunkára fogni, ennél sokkal összetettebb okok állnak a háttérben. A kérdéssel az elmúlt hónapokban Bod Péter Ákos és Papp József is részletesebben foglalkozott a G7-en, részben a Magyar Nemzeti Bank (MNB) versenyképességi jelentése kapcsán.
A magyar termelékenység problémáját ugyanis a hazai gazdaságpolitikában is látják, legalábbis a jegybank elég nagy hangsúlyt helyezett rá az (pdf-ben innen letölthető) említett elemzésében. A dokumentumban azt írták, hogy a 2008-as „válság előtt a hazai termelékenység szintje a régiós átlag felett alakult, azonban a válság a termelékenység tartós stagnálását okozta Magyarország esetében”, aminek eredményeként a régió elhúzott mellettünk.
Éppen ezért az MNB kkv stratégiájának középpontjában részben épp a szektor termelékenységének növelése áll. A gond csak az, hogy épp a jegybank adatai szerint nem ennél a körnél voltak a legnagyobb problémák az elmúlt években, hanem a nagyvállalatoknál.
Bár utóbbiak természetesen még mindig sokkal hatékonyabban működnek, mint a kkv-k, de az olló részben azért szűkül, mert az elmúlt években folyamatosan romlott náluk a munkatermelékenység. Részben ez az oka, hogy az elmúlt évtizedekben domináló megközelítést, a multinacionális cégek beruházásainak támogatására épülő gazdaságpolitikát egyre gyakrabban kritizálják Magyarországon.
Adat
Fontos