(A szerző az ING szenior közgazdásza. A Zéróosztó a G7 elemzői szeglete.)

Egyelőre nagyon nehéz megmondani, hogy meddig tart a jelenlegi rendkívüli helyzet. A legoptimistább elképzelések szerint akár már nyáron visszatérhet az élet a normális kerékvágásba. Vannak olyan kutatások, amelyek szerint akár másfél évig fenn kellene tartani a társadalmi távolságtartást és a különféle korlátozásokat.

A gazdasági károk viszont bármelyik forgatókönyv esetén jelentősek lesznek, és azt is biztosra vehetjük, hogy egy teljesen új világ veszi kezdetét. Többen úgy mondták, ez a mi generációnk világháborúja. Az elmúlt hetekben egyre többet gondolkoztam azon, hogy miként is nézhet ki a „háború” utáni új világ. Ezekből a kavargó gondolatokból szeretnék most megosztani párat.

Könnyen előfordulhat, hogy a jelenlegi helyzetnek komoly politikai következményei is lesznek, amiről manapság még nagyon kevesen beszélünk. A populizmus újból erőre kaphat, és ugyan egyszer már sikerült a megerősödését komolyabb káosz nélkül átvészelni, ez a mostani helyzetben talán már máshogyan alakul majd. Azok a politikai eszmék (és hirdetőik), akik a globalizációt, a nyitottságot ellenzik, most friss táptalajt kapnak.

Nem kell nagyon messzire mennünk, gondoljunk csak bele, hogy egyes országok vezetői cselekvés helyett inkább azzal foglalkoztak, hogy ki a hibás. Az Egyesült Államok is elsősorban Kína hibáztatásával foglalkozott, miközben a folyamatos viszály lehetett az egyik fő oka, hogy végül az USA nem rendelkezett időben és kellően pontos információkkal. De azért az Európai Unió sem feltétlenül arról híres, hogy könnyen és gyorsan teszik félre az ellentéteket a tagországok. A vírus közben terjed, a társadalmi válság mélyül, a gazdasági károk egyre nagyobbak és a kormányerők veszítenek népszerűségükből. Ennél jobb lehetőség nem is kell azok számára, akik a globalizáció leépítését és a határok zártabbá tételét kívánják. Számos kormány bukását láthatjuk. Egy ilyen gazdasági-társadalmi sokknak tehát hosszú távú politikai következményei is lehetnek.

Ebben persze visszacsatolás is van, hiszen egy ilyen új világban várhatóan a kereskedelmi kapcsolatok és a tőkemozgások korlátozottsága, a nemzeti eszmék előretörése a gazdaság teljesítményét is visszafogja hosszú távon. Mindezek alapján

talán naivitás lenne azt gondolnunk, hogy a világjárvány után minden visszatérne abba a mélyen integrált globalizációba, amit a politikai és az üzleti elit favorizált.

Ha a politikai színtérről kimozdulunk a gazdaság irányába, érdemes először a mikro szinttel foglalkozni. Nem csak arra gondolok, hogy az egyes gazdasági szereplőket miként érinti ez a kihívás. Sokkal inkább az jár a fejemben, hogy az átlag-munkavállalók és az átlag-munkáltatók is most először találkozhattak a 21. századdal a maga valójában.

Az utazási és kijárási korlátozások, a kényszerített otthoni munkavégzés az embereket a virtuális térbe lökték. Ez már egy ideje velünk volt, de nagyon kevesek éltek vele. Amit itthon is észre lehetett venni, hogy a vállalatok és fogyasztók megrohamozták a boltokat, hogy digitális eszközöket vásároljanak: számítógépet, laptopot, webkamerát és még sorolhatnánk. A digitalizáció eddig csak szépen lassan szivárgott be a mindennapi életünkbe, legyen szó a munkavégzésről vagy a családról. Az egészségügyi veszélyhelyzet ezt is berobbantotta.

És hogy miben változtatja ez meg a jövőnket? Talán hosszú ideig félnek majd az emberek a személyes interakciótól, pláne, ha a legrosszabb forgatókönyvek valósulnak meg és legalább másfél évig otthon ragadunk. Az egyik legelterjedtebb hit/tévhit (kinek-kinek vérmérséklete szerint), hogy egy tevékenység 21 nap alatt szokássá válhat, 66 nap után pedig rutin lesz. Ez a 66. nap már nincs is olyan igazán messze.

Átalakulhat tehát a munkavégzés, részben a jelenlegi helyzet válhat normává, ami kihat akár a lakóingatlanok jövőbeli piacára, de az irodapiacra is, hogy a közösségi közlekedést már ne is említsük.

Az egyik nagy hosszútávú nyertese a fizikai valóból a digitalizált világba való átköltözésnek a környezetünk, a bolygónk lehet. A klímacélok teljesítése könnyebbé válhat, ha persze ez közben nem esik áldozatául a populizmusnak. Ugyanakkor az új gazdasági berendezkedés olcsóbb fosszilis energiát is hozhat, ami pedig a klímavédelmi célok relatív költségét akár irreálisan megemelheti.

Végezetül egy makrogazdasági dologra hívnám fel a figyelmet, ami szintén egyre inkább foglalkoztat. A járványt kezelni kell, de ebben nem a gazdaságpolitika a meghatározó. Amiben annak szerepe van, az a gazdasági károk enyhítése. A monetáris politikát egy már eléggé szétfeszített helyzetben érte a veszélyhelyzet, szóval a fiskális politikán a sor, hogy beavatkozzon. Ördögi kör.

Emlékszünk még a 2008-2009-es válságra és annak kezelésére? A költségvetési politikával indultunk, aztán jött a monetáris lazítás, majd 2012-ben költségvetési problémák miatt kialakult az adósságválság. Most a monetáris politika nem sokat tud tenni, így 2020-ban elindul az óriási költekezés. Az EU felfüggeszti a fiskális stabilitási mechanizmusokat, mindenki szabadon elindulhat az adósságok felhalmozása irányába. Persze előkerült az adósság monetizálása, vagyis a jegybank által vásárolt államadósság is, de attól az még adósság marad, a terhet a lakosság cipeli tovább.

Mindenesetre a veszélyhelyzet nem tart örökké, és bár úgy költekezünk, mintha háború lenne, valójában nem az van. Az adósságokat majd újból le kell építeni. Felkészültünk egy újabb adósságválságra? Könnyen lehet, hogy 2023-2024-ben megint ez lesz a téma és akkor megint jöhet a visszaesés, a jegybanki mentőcsomagok. Ahogy mondtam, ez egy ördögi kör. Ahogyan ma gondolkozunk a költségvetési és monetáris politikákról vagy az adósságról, az súlyosan korlátozza a saját mozgásterünket. Lehet, hogy ez a járvány lesz az, ami valahogy képes lesz megtörni ezt az ördögi kört, de talán megint csak a naiv közgazdász szólt belőlem.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Pénz Olvasson tovább a kategóriában