A klímaváltozás ellen bevethető szakpolitikákkal foglalkozó cikkeinkben részletesebben írtunk a szén-dioxid-adóztatásról és a kibocsátás-kereskedelemről, valamint a Green New Dealről. A nemnövekedés mozgalma szintén átfogó megoldást kínál a problémára, azonban talán kevésbé egyértelmű, hogy ez a mozgalom miben gondolkodik.

A nemnövekedés (angolul degrowth, franciául décroissance) nevű gondolkodási irányzat az 1970-es évek zöld mozgalmaival kezdett kibontakozni, majd a kétezres években lett igazán aktív mozgalmi és tudományos értelemben is. Az irányzat legfontosabb állítása, hogy a végtelen gazdasági növekedés környezeti szempontból nem fenntartható. Ezzel szembe mennek a világban most uralkodó fenntartható fejlődés elméletével: az ugyanis kibékíthetőnek tartja egymással a gazdasági növekedést és a környezeti fenntarthatóságot.

Azok a megoldási javaslatok, amiket a nemnövekedés támogatói ajánlanak, első ránézésre azonban mégsem feltétlenül olyan radikális szakítás a jelenlegi gazdasági rendszerrel, mint amit a “nemnövekedés” kifejezés alapján gondolhatnánk.

Antal Miklós ökológiai közgazdásszal beszélgettünk arról, hogy pontosan mi az a nemnövekedés, milyen céljai vannak, és hogy hogyan viszonyul azokhoz az intézkedésekhez, amiket jelenleg is alkalmazunk a klímaváltozás súlyosabb  következményeinek elkerülése érdekében.

Fizikusként kezdte a Budapesti Műszaki Egyetemen, környezetgazdászként folytatta, Barcelonában és Leedsben is kutatott, most pedig a decemberben induló Lendület kutatócsoportjával a munkaidő csökkentésének lehetőségét és ennek energiafogyasztásra gyakorolt hatását fogják vizsgálni Budapesten. Hogyan kötött ki pont ezen a tudományterületen?

Mindig környezetvédelmi kérdésekkel szerettem volna foglalkozni, és először a technológiai oldalát kezdtem vizsgálni az energetikai kérdéseknek fizikusként. Itt viszont azt éreztem, hogy egy nagyon szűk területre vagyok bekorlátozva, ráadásul rajtam kívül álló döntések határozzák meg, hogy a kutatásnak lesz-e egyáltalán relevanciája. Ezért kezdtem el a környezetgazdaságtani doktori programot, hogy megértsem, hogy milyen mélyebb társadalmi mozgatórugói vannak azoknak a környezeti problémáknak, amikre technológiai megoldásokat kerestem.

Amikor aztán 2012-ben kikerültem Barcelonába, az ottani kutatócsoportban akkor volt a reneszánsza a nemnövekedésnek. Ott azt láttam, hogy nagyon sok mindennel egyetértek, de az állítások közül sokszor nem minden volt tudományosan elég megalapozott. Végeredményben viszont a lényegi kérdésekben az ökológiai közgazdászok állításait megalapozottnak gondoltam,

egész konkrétan azt, hogy a gazdasági növekedés nem tud olyan tempóban kizöldülni, hogy a klímaváltozás súlyosabb következményeit el tudjuk kerülni.

Persze mivel a társadalom nagyon bonyolultan működik, logikai értelemben nehéz bármilyen eshetőséget kizárni, viszont a múltból rendelkezünk adatokkal arra vonatkozóan, hogy a gazdasági és környezeti mutatók között milyen összefüggések voltak. Illetve azt is meg lehet becsülni, hogy mekkora annak az esélye, hogy ezek a folyamatok radikálisan átalakuljanak. Ez alapján pedig azt mondani, hogy jó eséllyel lehetséges a gazdasági növekedés jelenlegi szintje mellett a környezetterhelést megfelelő mértékben csökkenteni, szerintem nem egy kellően megalapozott állítás. Ezért jutottam arra a konklúzióra, hogy olyan stratégiákon kell gondolkodni, amik túlmutatnak a növekedési logikán.

Jelenleg viszont nincs a világon olyan kormány, ami ebben gondolkodna, és a nemzetközi együttműködések az ENSZ égisze alatt is azt szeretnék elérni, ha megmaradna a gazdasági növekedés, csak kizöldülne.

A világ nagyon jelentős része így gondolkodik, de a változás már elkezdődött. Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) következő jelentésében lesz egy kereslettel foglalkozó fejezet, ami arról fog szólni, hogy miként lehet csökkenteni – tehát nem csupán zöldíteni – a globális energiafelhasználást a klímakatasztrófa elkerülése érdekében.

Az, hogy ilyesmivel eddig nem foglalkoztak ezek a jelentések, szerintem egyfajta patológiája a rendszernek.

Évek óta csak a kínálati oldallal foglalkoztunk, tehát hogy hogyan termelünk, de azt, hogy a felhasználást hogyan lehet csökkenteni, nem is kezdtük el igazán komolyan vizsgálni. Most azonban már nem csak a hatékony termelésen alapuló stratégiák, hanem az igények korlátozásán alapulók is helyet kaphatnak majd a jelentésben.

Amikor én a nemnövekedésről és azokról az intézkedésekről olvastam, amiket a nemnövekedést támogatók javasolnak, az volt az érzésem, hogy miközben radikális változást emlegetnek, talán akkor is megmaradna a növekedés, ha az összes intézkedést megvalósítanák.

Nem valószínű: az intézkedések egy részét a főáramú közgazdaságtan pont azzal támadja, hogy veszélyeztetné a növekedést.

Nemnövekedésre végülis jelenleg is vannak példák, bár nem direkt, de Japán nagyjából ezt csinálta és nem csökkent a gazdasági környezeti terhelése. Van arra példa, amikor kifejezetten ilyen stratégiákkal értek el ilyesmit?

A jelenlegi rendszerben el nem ért növekedés nem azonos az alternatív stratégiákkal elért átalakulással. Az utóbbira kicsiben, lokális szinten vannak példák, országos szinten egyelőre nincsenek. A stratégiákra viszont sok példa van. Lehetséges például az ökológiai adóreform, aminek része a szén-dioxid-kibocsátás megadóztatása és a környezetszennyező iparágak állami támogatásainak leállítása, vagy például a repülés megadóztatása.

Lecserélhetjük a GDP-t egy olyan mérőszámra, ami a környezeti fenntarthatóságot és életminőség javulását jobban figyelembe veszi. A minimum és maximum jövedelmekkel való kísérletezéssel el lehet érni, hogy a gazdagabbak nagyobb ökológiai lábnyoma csökkenjen, de az alapjövedelem vagy az alapszolgáltatások valamilyen formája is szolgálhatja a társadalmi stabilitást egy olyan gazdaságban, ami nem a növekedésen alapul. A reklámipar sokkal szigorúbb szabályozása és ezáltal az impulzusvásárlás visszaszorítása, valamint a normarendszer átalakítása is lehetséges.

Ilyesmire egyébként szabályozás nélkül is van példa: az utóbbi időszakban a gazdag országokban környezeti megfontolásokból kezdtek el kevesebbet repülni az emberek, mire a előrejelezéseket lefelé módosították a repüléssel foglalkozó ipari szervezetek. Ha viszont a légiközlekedés kevésbé bővül, akkor a növekedésből veszünk vissza.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkMár a légitársaság is arra figyelmeztet, hogy nem kell mindig repülniNyugat- és Észak-Európában egyre többen döntenek úgy, hogy klímavédelmi megfontolásokból nem ülnek repülőre. Kutatások szerint az ilyet etikus fogyasztás hatékony egyéni cselekvés lehet a klímaváltozás ellen.

A mozgalom igazából nem ajánl átfogó alternatívát egy alternatív gazdasági-társadalmi rendszer formájában. Egyéni szinten viszont a világban fennálló hatalmi viszonyok, az olajipar és a többi nagy kibocsátó lobbiereje mellett csak nagyon korlátozott hatásunk lehet arra, hogy mennyire élünk fenntarthatóan.

A felvetett egyéni szint-kollektív szint probléma teljesen releváns, de szerintem egy ilyen bonyolult kérdésben nincs egy végleges válasz arra vonatkozóan, hogy melyiknek mekkora szerepet kell tulajdonítani. Az biztos, hogy félrevezető teljes mértékben az egyéni szintre helyezni a felelősséget, és szükség van olyan szabályozásokra, a gazdasági-társadalmi ösztönzőrendszerek átalakítására, amik teljes rendszereket változtatnak meg, például az energetikában.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkHa úgyis száz cégen múlik az emberiség sorsa, akkor minek válogassam szét a szemetet?Nincs megoldás a klímaválságra rendszerszintű beavatkozás nélkül. De akkor miért fontos mégis, hogy átalakítsuk az életmódunkat?

De szerintem az is világos, hogy a legtöbb rendszer működése valamennyire a felhasználók viselkedésétől is függ. A közlekedési rendszerben például jó, ha van buszsáv, de ha az autósok folyton bemennek a buszsávba, akkor a rendszer nem fog rendesen működni. Egy energiatakarékos épület sem ér sokat, ha a felhasználói nem tudják, hogy hogyan kell használni.

Amikor van egy paradigma, és azt mondjuk, hogy legyen valami új helyette, akkor még a legkisebb változtatás következményeit is nehéz pontosan megbecsülni. Ott van például Franciaország példája, ahol a szén-dioxid-adó egy formáját akarták emelni, ami hatalmas ellenállásba ütközött. Pedig van olyan módja egy ilyen adó bevezetésének, ami működhet. Csak ki kell kísérletezni, hogy mi az.

De ez mégiscsak egy intézkedés, és nem egy átfogó rendszer.

Nehéz papíron kitalálni egy olyan rendszert, ami működik, ugyanakkor nem lehet elbújni a kérdés elől, és egy ponton meg kell próbálkozni azzal, hogy papíron is le legyen írva a megoldás jelentős része. Bizonyos értelemben a nemnövekedés mozgalomnak én is kritikusa vagyok amiatt, hogy sok szempontból kevés, amennyi kutatás és kísérletezés van, és még nincs olyan sok leírva arra a papírra. Ugyanakkor a közgazdaságtani területen zajló kutatásnak is nagyon jelentős részben erről a témáról kellene szólnia, mert ők jelenleg figyelmen kívül hagynak egy csomó fontos kérdést.

Mindezek ellenére nem érdemes pesszimistának lenni, mert mostanában éppen erősödik a mozgalom, még ha egyelőre nem is mi jelentjük a főáramot. Például az, hogy lehetett egy Lendületet nyerni egy olyan témával, mint az enyém, azt mutatja, hogy egy kicsit változik az intézményrendszer. Ugyanezzel a témával 6-7 évvel ezelőtt be akartam adni egy pályázatot. Megkerestem egy magyar közgazdászt, hogy csináljuk együtt a kutatást, de amikor meglátta a témát, olyan levelet küldött, mintha teljesen őrült lennék.

Az biztos, hogy komoly küzdelem lesz, mire ezek a gondolatok elfogadottabbá tudnak válni, de pár nappal ezelőtt pont volt egy olyan élményem, ami alapján úgy éreztem, hogy valahol azért már tartunk. Van egy Vaclav Smil nevű kanadai-cseh tudós – akinek környezeti fenntarthatóság témában írt könyveiről Bill Gates azt mondta, nagyjából annyira várja az újak megjelenését, ahogy az emberek a Csillagok háborúja-filmekét szokták – neki most jelent meg egy könyve, ami amellett foglalt állást, hogy túl kell lépni a növekedési modellen.

Pont aznap, mikor ezt olvastam, a Dívány.hu-ról jött szembe egy cikk, amiben egy hölgy arról írt, hogy ő a személyes életében milyen hatása volt, amikor ezt a gondolkodásmódot kezdte alkalmazni.

Egy társadalmi változás az ilyen: egy szűkebb, de befolyásos kört elérő tudós és a sokakhoz beszélni képes hölgy egyszerre mondja el ezt az üzenetet.

És én azt gondolom, hogy ez az üzenet erősödik, és el tudom képzelni, hogy pár évtized múlva a végtelen növekedés gondolata elavultnak fog tűnni.

A növekedés az elmúlt évtizedeken emberek millióit húzta ki a mélyszegénységből. Ha most abbamaradna a gazdasági növekedés a világban, akkor nagyjából az emberiség negyede maradna 2,5 dolláros napi jövedelem alatt. Emiatt politikailag járhatatlannak tűnik a gazdasági növekedés leállítása a szegényebb országokban, viszont a világgazdaság globális rendszer, aminek nem lehet az egyik részében leállítani a növekedést, más részeiben pedig meghagyni. Erre a dilemmára van a nemnövekedés pártolóinak megoldása?

Senki sem mondja, hogy a nagyon szegény országokban nincs szükség a fogyasztás növekedésére. Ha valaki éhezik vagy nincs fedél a feje fölött, akkor világos, hogy többre van szüksége. A környezeti hatások nagyon jelentős részéért azonban nem ők a felelősek, hanem épp azok a gazdagok, akiket a több fogyasztás már nem fog boldogabbá tenni. Számukra keresünk új víziót, új célt a fogyasztás növelése helyett. A gazdasági növekedés “leállítása” egyes régiókban nem önmagáért való cél, hanem a szorgalmazott gazdasági-társadalmi változások elkerülhetetlennek tűnő következménye.

Ha például a gazdag emberek elkezdenek kevesebbet dolgozni, akkor csökkenhet a fogyasztásuk úgy, hogy boldogabbak is lesznek. Miért ne lenne ez összeegyeztethető azzal, hogy közben a világ más részein nő a fogyasztás?

Hasonlóképpen végig kell gondolni, hogy az egyes növekedésen túlmutató stratégiák milyen rendszerekkel egyeztethetők össze és milyen problémák adódnak. Hogy fog működni a nagy ellátórendszerek finanszírozása? Milyen pénzügyi rendszerek segíthetik a változást és mit kellene átalakítani? Mit lehet kezdeni az új gazdasági paradigma geopolitikai következményeivel? Ezekkel és hasonló kérdésekkel kell foglalkoznunk ahhoz, hogy a konkrét problémákra konkrét válaszokat tudjunk adni.

A nemnövekedés mozgalma a fogyasztásra teszi a hangsúlyt, de mit gondol a közgazdászok kedvenc megoldásáról, a szén-dioxid-adóztatásról? Az alapján amiket én olvastam, ennek balról és jobbról is vannak támogatói és ellenzői is, és nem is magát az elképzelést szokták kritizálni, hanem azt, hogy az ipari lobbik hatására annyira fellazítják, hogy nincs komoly hatása, mire elkezdik alkalmazni.

Környezeti szempontból arra van szükség, hogy mai formájában a világ legnagyobb cégei közül sok, például a Saudi Aramco, az Exxon, a BP vagy a Shell megszűnjön. Ez azt jelenti, hogy amikor jön valaki és azt kérdezi, hogy meddig kell csavargatni a szén-dioxid-adót, ahhoz, hogy elérjük az éghajlati célokat? Hát addig, hogy ezeket kinyiffantsuk – de akkor ezek a cégek vajon nézni fogják, ahogy addig növelik a szén-dioxid-adót, amivel kinyírják a termelést? Iszonyatos pénzeket mozgatnak majd meg, hogy ez ne történjen meg.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkAlig használják több ezer tudós klímaváltozás elleni kedvenc fegyverétA világ károsanyag-kibocsátásának 15 százalékát adóztatják jelenleg, és csak az országok töredékében olyan mértékben, amivel el lehetne érni a párizsi klímacélokat. A közgazdászok imádják a szén-dioxid-adót, a világ nem annyira. De miért?

Elméleti szempontból nagyon jó módszer a szennyezés beárazása, az EU-s kibocsátáskereskedelmi rendszer például már most is komoly változásokat hozott bizonyos országokban, főleg mióta felment a kreditek ára. Politikailag viszont iszonyatosan nehéz elérni, hogy elég nagy legyen az adó mértéke vagy a szén-dioxid ára.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkEz volt Európa legmelegebb nyara, és befektetők vagyonokat kerestek ezenAz idei nyár egyik legjobb befektetése a karbon kredit volt, ami az EU klímapolitikájának egyik sarokköve. De hogy működik ez, és jó, ha a hedge fundok a klímaváltozáson szedik meg magukat?

Én egyébként teljesen egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy ezt meg kell próbálni, csak emellett azt is gondolom, hogy nem tudjuk megmondani, hogy ez a küzdelem sikeres lesz-e, ezért szükség van olyan stratégiákra is, amik ezen túlmutatnak.

Vannak ugyanis olyan megoldások, amiket jelenleg figyelmen kívül hagyunk, pedig a politikai realitásuk sok esetben nem kisebb, sőt lehet hogy nagyobb, mint mondjuk a szükséges mértékű szén-dioxid-adóztatásé.

A másik dolog az időtáv kérdése, ugyanis várhatóan nem fogunk elég gyorsan haladni, ha csak ezeket az eszközöket használjuk. A Stern Review az első nagy hatású jelentés volt, ami azt állította, hogy olcsóbb csökkenteni a szén-dioxid-kibocsátást, mint nem csökkenteni. Amikor 2006-ban megjelent, az volt az egyik fő üzenete, hogy a következő 10-15 éven múlik majd, hogy a klímaváltozással tudunk-e érdemben kezdeni valamit.

A kutatást vezető Lord Stern ma is ugyanezt mondja: a következő 10-15 év döntő lesz… Sternék eredeti ajánlásai a közbeszédet jelentősen befolyásolták, de a politikusokat nem. Az akkori 15 év közben lassan kezd lejárni, szóval érdemes lenne levonni a következtetést, hogy más síkon is érdemes lehet elkezdeni gondolkodni.

Ha már időtávról van szó, akkor viszont ott van a Green New Deal, ami mellett pont az az egyik érv, hogy a megfelelő gyorsaságú innováció és annak az elterjedése csak egy hatalmas állami program segítségével lehetséges.

A Green New Deal szövegében nem szerepel a növekedés szó, de a nemnövekedés mozgalmat megosztja ez az elképzelés. Vannak, akik szerint ez is olyan technológiai optimizmusra épül, ami nem számol azzal, hogy a technológiai innovációk egy része újabb, eddig nem létezett igényeket, ezen keresztül pedig többletfogyasztást hoz létre, és azzal sem, hogy az infrastruktúra kiépítésével együtt járó kibocsátás is a felmelegedés lelassítása ellen hat.

Mások szerint viszont van benne egy csomó olyan intézkedés, ami az életmódbeli változásra teszi a hangsúlyt. Én azt gondolom, hogy van sok előremutató dolog benne, a fontos részletek úgyis azon dőlnek majd el, hogy az elképzelésekből milyen konkrét intézkedések lesznek.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkHa képesek voltunk eljutni a Holdra, a klímaváltozást is meg tudjuk állítaniAz Atlanti-óceán mindkét oldalán egyre több szó van arról, hogy a klímaváltozást csak egy átfogó állami programmal lehetne megfékezni. Mi köze van ennek ahhoz, hogy a magyar kormány júliusban megvétózta az uniós klímavédelmi célokat?

Az egyik legnagyobb költségvetési kiadásokkal járó Green New Deal-verzióval előálló demokrata, Bernie Sanders pont azzal érvel a terve mellett, hogy beruházások akkora plusznövekedést jelentenének, hogy saját magát finanszírozná a program.

A nemnövekedés a keynesiánus gazdaságpolitikából a keresletélénkítést elveti, de azt elismeri, hogy infastrukturális beruházásokra szükség van, hogy a megújuló kapacitások létrejöjjenek. Közben viszont a fosszilis iparágat meg kell szüntetni, és megfelelően gyors dekarbonizáció esetében várhatóan a két folyamat eredője az lesz, hogy a gazdaság nem fog növekedni. Úgy tűnik, azt nem tudjuk megspórolni, hogy a teljes energiafogyasztás csökkenjen.

Annak sincs például realitása, hogy csak a szolgáltató szektorból épüljön fel a gazdaság. A szolgáltató szektor ugyanis valójában óriási kibocsátással rendelkezik. Ott van például a pénzügyi szektor, ami önmagában nem nagy szennyező, de az építőipart és a fosszilis energiát finanszírozzák, így közvetve mégis szennyeznek. Rendszerekben gondolkodva a főáramú megoldások sokszor nem tűnnek igazán reálisnak.

Ettől persze létezhetnek olyan irányváltások, amik a mai rendszerben is kifizetődőek és a jelenlegi logika alapján is megvalósulhatnak, csak nem érdemes azt gondolni, hogy minden átalakulás ilyen lesz. A jelenlegi gondolkodási és intézményi struktúrákon túl is keresni kell a megoldásokat.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Élet fogyasztás gazdasági növekedés klímaváltozás környezetszennyezés nemnövekedés Olvasson tovább a kategóriában