(Az Ekonomi a G7 véleményrovata. Ez a cikk hozzászólás Tóth István György vitaindító cikkéhez. Felcsuti Péter és Balásy Zsolt hozzászólásait itt és itt lehet olvasni.)

Nem kérdéses, hogy a klímaváltozás elleni küzdelem tehetetlensége egyre türelmetlenebb politikai követeléseket fogalmaz majd meg a gyerekek, a zöldek, a radikális politikusok részéről, és ezek egy része mind a piacgazdaság, mind a liberális demokrácia értékeire veszélyesek lesznek. Éppen ezért jómagam is nagyon fontosnak tartom, hogy a piacgazdaság és a demokrácia hívei pragmatikus és jó válaszokat dolgozzanak ki a klímaváltozás fő okának tekinthető üvegházhatású gázok kibocsátásának lehető leggyorsabb és legteljesebb mértékű csökkentésére.

Mivel ugyanez a szándék vezérelte Tóth István György Az extrapolációk reménytelenségéről című cikkét, részletesebben szeretném kifejteni, miért tartom a válaszait veszélyesnek. Érvrendszere helytelen, mindemellett elbagatellizálja a problémát. Egyetértek azzal, hogy a demokrácia és a piacgazdaság értékeit meg kell védeni a klímavitában, sőt, szembe kell szállni azokkal a veszélyes és téves nézetekkel, miszerint a kapitalizmus felelős a klímaváltozásért. De semmiképpen sem helyes a piacbarátokat és a demokratákat abba a hitbe ringatnia, hogy a piac és a demokrácia önmagában képes a klímaváltozás problémáját orvosolni.

Demokratikus politika

A „globális politikai kihívást ugyanis globális politikai eszközökkel lehet kezelni“ állítás olyan jól hangzik, hogy elsőre bele sem gondolunk, mennyire értelmetlen. Jelenleg ugyanis egyáltalán nem létezik globális politikai rendszer, nemhogy globális demokrácia. Léteznek ehelyett nemzetközi kapcsolatok és egyezmények, és olyan, általában gyenge nemzetközi intézmények, amelyek az ózonlyuk problémáját például viszonylag sikeresen tudták kezelni, de a lényegesen bonyolultabb üvegházhatással egyelőre nem tudnak mit kezdeni.

A demokráciának van egy populista, talán szélsőségesnek is nevezhető felfogása, miszerint az a demokratikus, amire a többség szavaz. Ezzel szemben áll az a népszuverenitási elv, miszerint a többségnek csak arra van joga, hogy az alapvető, alkotmányos szabályokat változtassa meg, és azokat is csak korlátozottan.

A Nobel-díjas Kenneth Arrow lehetetlenségi tételével már hetven éve bebizonyította, hogy ez a leegyszerűsített többségi demokrácia-felfogás értelmetlen, mivel a demokratikus döntések nem függetlenek a szavazások sorrendjétől és a szavazási szabályoktól. Pusztán a többségi elv még csak konzisztens döntéseket sem képes hozni – tessék csak megnézni, hova vezetett egy többségi népszavazás az EU-tagságról Nagy-Britanniában. A liberális demokráciában az alapvető szabadságjogok (és néhány más jog) kivételt képez a demokratikus döntéshozatal alól, vagyis a többség nem foszthatja meg a kisebbséget az alapvető jogaitól.

Úgy vélem, erős érvek szólnak a liberális demokrácia olyan továbbfejlesztése mellett, ami a jogorvoslathoz, a vallásszabadsághoz, a szólásszabadsághoz, a szakmaválasztáshoz fűződő jogot kiegészítené az egészséges környezethez való joggal. A többség nem foszthatja meg a kisebbséget az élhető természeti környezettől, az elfogadható hőmérséklettől és atmoszférától. Többségi döntéssel sem mérgezhető meg a levegő. Azt gondolom, hogy nem lehet a demokráciát szembeállítani azzal az igénnyel, hogy a többség döntésére hivatkozva ne lehessen embereket megfosztani a szabadságuktól vagy az egészséges környezettől. Ellenvetéseim azonban messzire vezetnek, hiszen másmilyen a demokrácia föderális (EU, USA), nemzeti, regionális és helyi szinten, másmilyen volt az 1910-es években mint a 2010-es években. Az, hogy mit tekintünk demokratikusnak, nincsen kőbe vésve.

Piacgazdasági megoldások

Hasonlóan problémás a piacgazdaságra, mint potenciális megoldásra mutogatás. Intézményi közgazdászok tudják, hogy a „piac” pusztán egy metafora: egy olyan intézményre utal, ami úgy működik, „mintha” a vevők és az előadók rendezett körülmények között tudnának alkudni és adás-vételi megállapodásokat kötni. Néha a vevők és az eladók személyesen is találkozhatnak. Ilyenek például az őstermelői piacok, ahova egy környék gazdálkodói visznek olyan árukat, amelyek romlandóak és messzire nem vihetők el. Más piactereken, például az értékpapírok egyes típusainak világpiacán pedig a technika vívmányainak köszönhetően bármelyik kontinens piaci szereplői kereskedhetnek egy éjjel-nappal aktív virtuális piactéren. Ezeknek a piacoknak a közös jellemzője, hogy általában meglehetősen hosszú idő alatt, néha évtizedek vagy évszázadok alatt nyerik el a potenciális vevők és potenciális eladók bizalmát.

Ahhoz, hogy a piacok jól működjenek, érdemes legyen odavinni a legtöbb és a legjobb árut, illetve érdemes legyen ott bevásárolni, kell egy olyan piacszervező erő, aki igazságos és praktikusa szabályokat alkot a piactéren, és megbünteti a szabályszegő piaci szereplőket. Amikor a piac metaforáját az egész nemzetgazdaságra terjesztjük ki, akkor azt feltételezzük, hogy a legtöbb áru és szolgáltatás adás-vétele piaci körülmények között, versenyhatóságok, árhatóságok, fogyasztóvédelmi, élelmiszerbiztonsági, tőkepiaci felügyeleti szervek felügyelete alatt zajlik.

Az áruk és szolgáltatások viszonylag kis részének van szervezett világpiaca. A klíma és a klímaváltozást előidéző üvegházhatású gázok esetében még az is kérdéses, hogy egyáltalán lehet-e piacot szervezni rájuk, mivel ezeknek a gázoknak jelenleg nincsen értékük. Az a gondolat, hogy a szennyezési jogoknak legyen értéke, az elmúlt harminc évben kicsit sem vitt közelebb egy működő globális piac kialakulásához. Ugyanolyan veszélyes tehát azt hinni, hogy a klímaváltozást a piacok majd megoldják, mint azt hinni, hogy a klímaváltozást maguk a piacok vagy a piacgazdaság okozzák.

A demokráciához hasonlóan a piacgazdasággal, a kapitalizmussal kapcsolatban is kétséges, hogy egyáltalán beszélhetünk-e erről a gazdaságszervezési rendszerről egyes számban? Ugyanezt jelenti-e a dán, a vietnámi és az orosz kapitalizmus? Azonos-e az amerikai 19. századi kapitalizmus a 21. századi kapitalizmussal?

A véleményem tehát az, hogy

sem a (többségi döntéshozatallal azonosított) demokráciának, sem a piacnak, mint a közgazdászok metaforájának nincsen megoldása a klímaváltozásra.

Ehelyett olyan megoldásokat kell keresni, amelyek nem lehetetlenítik el az élet más területein a demokratikus és piaci intézményeket – sőt, ahol lehet, a klímavédelmet demokratikus legitimációval és hatékony piaci koordinációval segítik. És ugyan miért ne tudná a 21. századi kapitalizmus elfogadni azt, hogy klímavédelmi szabályok között kell léteznie, ha a 20. századi kapitalizmus képes volt integrálni a versenypolitika, a monopóliumok árszabályozása vagy a fogyasztóvédelem előírásait?

Mivel azonban nem beszélhetünk globális politikai rendszerről, továbbá a klímának és a klímaváltozást okozó anyagoknak nincsen globális piacuk, nem várhatjuk ölbe tett kézzel, hogy a piac és a demokrácia megoldást talál a klímakatasztrófa elkerülésére. Ehelyett sürgősen hatékony, kellő hatalommal és erőforrásokkal felszerelt nemzetközi intézményeket kell létrehozni.

A tudomány fejlődési képessége

Azt gondolom, hogy a tudomány sokkal nagyobb szerepet játszhat ennek a folyamatnak az alakításában, mint ahogyan azt Tóth István György állítja. Azok a példák, amelyek az előrejelzés és extrapoláció lehetetlenségéről szólnak, szellemesek ugyan, de nem veszik figyelembe a tudományos fejlődésről szóló tudományfilozófiai és -szociológiai elméleteket, és a tudományos gyakorlat fejlődését. Túlzottan pesszimisták a tudományos fejlődés lehetőségét illetően – ugyanakkor túlzottan optimisták a piaci innováció tekintetében. Malthus és a lócitrom-probléma óta fejlődött annyit a tudomány, hogy precízebb előrejelzések álljanak rendelkezésünkre.

Az innováció és kutatás nem egy egyirányú utca, nem egy lineáris folyamat. Bármennyi időt és pénzt szánunk egyes dolgok kutatására és fejlesztésére, annak vagy lesz megfelelő eredménye, vagy nem. Az extrapoláció lehetetlenségében szereplő 19. századi példák óta a földön majdnem teljesen megszűnt a kolera, a pestis és a lepra. Ugyanakkor ötvenéves megfeszített munka után sincs általános gyógymód a rákra vagy a maláriára – bár azt sem mondhatjuk, hogy ne értenénk sokkal jobban ezeknek a betegségeknek a lefolyását. Száz éve a dohányzást alapvetően egészséges és jó dolognak tartották, ma már tudjuk, hogy szinte gyógyíthatatlan betegségeket okoz, és sok esetben halálhoz vezet. Bár a tüdőrákot csak nagyon nagy szerencsével tudjuk kezelni, azt tudjuk, hogy a gyerekeinket nem érdemes azzal bíztatni a dohányzásra, hogy gyújtsatok csak rá, mire felnőttök, a tudomány úgyis talál valami megoldást a tüdőrákra!

Való igaz, hogy a tudomány jövőbeli felfedezéseiben nem lehetünk biztosak, a 18-19. század óta elért eredményekre viszont sokkal jobban támaszkodhatunk, mint ahogyan azt Tóth István György írja.

New York-i utcakép 1893-ból.

Nézzük csak meg azt a szellemes példáját, miszerint a 19. században az előrejelzők 1894-ben attól féltek, hogy New York belefullad a lócitromba! Ezek az előrejelzők abból indultak ki, hogy az áruszállítási logisztikai igények és az emberek utazásának segítése a lovak erejével meghajtott járművekkel oldható meg elsősorban, hiszen az előrejelzés idején még nem álltak rendelkezésre robbanómotorok. Ezzel szemben a huszadik század elején a lóval vontatott járművek szerepét átvették a robbanómotoros járművek, és az utcákról szinte teljesen eltűntek a lovak (no meg a lócitrom). Az viszont nem változott, hogy New York és más nagyvárosok lakóinak mobilitási és logisztikai igényei folyamatosan nőttek, és ez egyre több szállítási feladat egyre nagyobb energiafelhasználással történő végrehajtását tette szükségessé.

A 19. század járművei ehhez az energiát a lovaktól szerezték, bélrendszerükben növényi tüzelőanyagot lócitrommá alakítva, egyébként már akkor is sok üvegházhatású gáz felszabadítása mellett. A robbanómotorok egy sokkal hatékonyabb megoldást jelentettek a vontatási, szállítási energia kinyerésére, és látszólag megszabadítottak a városokat az „égésterméktől” is. Az új járművek, szemben a lócitrommal, színtelen, szagtalan, ám mérgező szemcséket, valamint üvegházhatású szén-dioxidot ontanak magukból. Persze, sokan már a 19. század végén, a lócitrom-ügy idejében figyelmeztettek arra tudományos körökben, hogy ez a Föld légkörének megváltoztatásával felmelegedéshez vezethet Ez viszont se a demokratikusan választott vezetőket és választóikat, se a diktátorokat nem különösebben érdekelte, ugyanis a probléma láthatatlanná (és a választási cikluson kívülivé) vált. A katasztrofálisnak tűnő lócitromhelyzet így egy másik, még drámaibb folyamatba torkollott: egyre több égéstermék került a nagyvárosok levegőjébe, ahol elkeveredett az atmoszférában.

Végül pedig nem csak a New York és Párizs telt meg vele, hanem konkrétan az egész Föld légköre.

Nem állítom, hogy a 21. századi tudomány mindenben a 19. századi tudomány előtt jár, és nem lesznek hatalmas tévedéseink ugyanúgy a klímaváltozás ügyében, mint másban, hiszen a tudományos fejlődés nem szigorúan kumulatív vagy lineáris. Tudományfilozófiai közhely, hogy minden tudományos elméletben vannak eldönthető és el nem dönthető állítások – ezzel a matematikusok, az analitikus filozófusok, és valamilyen formában a nem analitikus, relativista tudományfilozófusok is egyetértenek.

Mint ahogy az eszkimó nyelvek meg tudnak különböztetni harmincféle havat, ellentétben a kevésbé havas tájakon élők modern nyelveivel, egyes régi elméletek jobban magyaráznak dolgokat, mint jelenlegi próbálkozásaink. A nyelvek között nincsen szigorúan hierarchikus viszony, és persze a tudományos elméletek között sem. Annak a felismerése, hogy sem a nyelvekben, sem a tudományos elméletekben nincsen abszolút jó és rossz, nem jelenti azt, hogy a havazásról ne inkább az eszkimókat, a szavannáról pedig a bantu nyelvek beszélőit kéne inkább faggatnunk. Az elméletek között is vannak egyes jelenségek előrejelzésére alkalmasabb és kevésbé alkalmas elméletek.

Nem azért nem látjuk a lócitromot New York Cityben, mert a demokrácia és az innováció csökkentette a mobilitási igényt, hanem mert sikerült annak káros végtermékét láthatatlanná tenni és a városon kívül tudni. Valószínűleg a lócitrom gyarapodását 1894-ben is helyesen számolták ki, de nem állt rendelkezésükre tudás a robbanómotorokról. Nekünk viszont igen, vagyis nem kell ugyanazokat a tévedéseket újra elkövetnünk. Egyszerűen nem igaz, hogy ne tudnánk a klímaváltozásról vagy a mögötte lévő demográfiai folyamatokról jobb előrejelzéseket készíteni, mint Malthus idején vagy a 19. század végén. Ez egészen szélsőségesen relativista álláspont volna, már csak azért is, mert a New York-i lócitrom-probléma és a klímaváltozás megértése nem igényel egy fundamentálisan új közlekedésgazdasági vagy fizikai axiomarendszert (ha analitikusabban állunk hozzá a kérdéshez) vagy egy új tudományos paradigmát (ha inkább tudományszociológiai megközelítést alkalmazunk.)

A Philae felvétele az üstökös magjáról

Az Európai Űrügynökség műholdjának Philae nevű leszállóegysége a földről való kilövése után 10 és fél évvel, az előre megtervezett, tőlünk 6,4 milliárd kilométerre lévő helyen, pontosan, jókor találkozott a 67P/Churyumov–Gerasimenko üstökös magjával. Leszállt rá, ott kísérleteket végzett, minderről pedig adatokat küldött vissza a Földre. Elképesztően bonyolult fizikai folyamatokat sikerült tehát megértenünk, modelleznünk, előrejeleznünk, és egy tárgyat 10 éves repülőúton pontosan eljuttatnunk egy üstökös magjáig. Sikerült egy olyan szerkezetet terveznünk, ami 10 és fél évig ellenállt a kozmikus sugárzásnak és hidegnek, majd minimális energia felhasználásával fényképeket közvetített a Naprendszer egy távoli pontjáról. Ha valami, számomra ez annak a jele, hogy képesek vagyunk nagyon bonyolult folyamatokat megérteni, azok működését előrejelezni, és azokba pozitív módon beavatkozni. A Philae célba juttatásához sok billió és billió számítást kellett hibátlanul elvégezni.

Az extrapoláció lehetetlenségével szemben azt állítom, hogy a tudományos előrejelzés képessége jelentősen megnőtt Malthus óta. (Lásd Malthus demográfiai előrejelzését 1798-ból.) Tudós emberhez nem méltó elbagatellizálni az IPCC vagy a modern demográfia gyakorlatát azzal, hogy Malthus tévedett, amikor az általa nem ismert világrészek feltérképezése és az ott élők számbavétele, a népszámlálások bevezetése, a rendszeres népegészségügyi megfigyelések bevezetése, ideértve szinte minden elhalálozásának a pontos dokumentálásának globális gyakorlattá változása előtt nem volt képes előrejelezni a föld népességének változását.

Malthus idejében a legtöbb ember vasút, autó, repülő és űrhajó hiányában a saját születési helyét is ritkán hagyta el élete során. Malthus óta szenzorok ezreit küldjük az űrbe, amik látják, hogy az emberek hol dolgoznak, hol termelnek növényeket, és érzékelik a szén-dioxid kibocsátást. Szinte valós idejű adataink vannak a népességről, a népesség fogyasztásáról, az elfogyasztott termékek életciklusáról. Adatgyűjtő műszereink és számítógépeink a 19. századi természettudósok, demográfusok, társadalomtudósokhoz képest sok-sok billiószor több információt képesek feldolgozni. Ha valaki olyan régi vágású popperi keretekben gondolkodik a tudományos fejlődésről, mint Tóth István György, akkor legalább azt kellene értékelni, hogy a jelenlegi számítógépes és gépi tanulási eszközeinkkel másodpercenként tudunk több tízezer olyan tudományos állítást megerősíteni vagy falszifikálni, amihez száz éve egy egész tanszék sok napos vagy heti munkája kellett – egyenként. Csak azért, mert 1798-ban ez még nem sikerült, attól mi még képesek lehetünk a klímaváltozást okozó folyamatok mögötti demográfiai, kereskedelmi, fogyasztási folyamatok modellezésére.

Ahogyan válaszcikkében Felcsuti Péter is felhívta rá a figyelmét, az előrejelzéseink bizonytalansága egy olyan kockázatot teremt, amit minden racionális előrejelző figyelembe is vesz. Olyan ez, mint a póker: nem látjuk a többi játékos lapjait, de a sajátunkat igen. Ami a mi kezünkben van, az pedig biztosan nincsen náluk. Ha öt király van a kezünkben, akkor biztosan nálunk van a legtöbb. Ha egy sincsen nálunk, akkor elég nagy a valószínűsége, hogy a többieknél van. A pókerjátékban van ugyan a szerencsének szerepe, de a rációnak is. Ugyanígy vagyunk a bizonytalan előrejelzésekkel is. Azért, mert az előrejelzéseink magukban rejtik a tévedés lehetőségét is, nem kell minden tudásunkat félretéve vakon blöffölnünk. A jövő mindig bizonytalan, a múlt viszont megismerhető: az emberi tevékenységek által okozott klímaváltozásnak már nem csak jövője, hanem többszáz éves múltja is van – van miből tanulnunk.

Csak azért, mert a robbanómotorokat a jövőben esetleg a gáz- és szélerőművekre már nem támaszkodó, napelemes elektromos motorok váltják fel, ma még akkor járunk el racionálisan, ha csökkentjük a jelenleg használt autók kibocsátását. A mostani kibocsátás-csökkentésről lemondani a jövőbeli tiszta energiaforrások reményében ugyanolyan felelőtlenség volna, mint a gyermekeinket dohányzásra nevelni csak azért, mert a tüdőrákra egyszer majd, reményeink szerint, az orvostudománynak lesz a dohányzás elkerülésén kívül más válasza.

***

A klímaváltozáshoz képest sokkal kisebb léptékben ugyan, de az ózonlyukat okozó gázok korlátozásával kapcsolatban vannak sikerélményeink – bár szerintem ehhez sem a piaci mechanizmus, sem a demokrácia nem tett különösebben hozzá. Eredetileg 20 ország hozta létre azt a bécsi egyezményt, és a ráépített montreáli intézményeket, amelyek betiltották a problémás gázok felhasználását, és létrehozták a globális monitoring intézményeit. Ehhez azután további 177 ország csatlakozott, ideértve mind demokratikus országokat, mind olyan diktatúrákat, mint Észak-Korea, Fehéroroszország vagy Türkmenisztán.

Ezügyben viszonylag gyorsan alkalmazkodtunk, de akadnak sikeres példák több százéves folyamatokra is. Hollandiában, nemzetállami keretek között, sikeresen védik az ország tengerszint alatti egyharmadát a folyamatos áradásoktól. Mindezt minimum 20 generáció óta, politikai rendszerektől és az államhatártól függetlenül, hol demokratikus, hol nem demokratikus keretek között. Pusztán a demokratikus és piaci intézményekre hagyatkozni már csak azért is felelőtlen dolog, mert ezek nem tartanak örökké. Sok országban a rövid demokratikus és piaci korszakokat hosszabb diktatórikus, tervgazdasági, feudális, irányított vagy fasiszta berendezkedések követik. Nekünk azonban olyan klímapolitikára van szükségünk, ami a politikai és gazdasági rendszerektől függetlenül emberek számára is élhető Földet hagy a gyermekeinkre.

A szén-dioxid, a metán és a többi üvegházhatású gáz problémájának megoldása ennél azért bonyolultabb, mert a klór-fluor-karbonnal és más ózonkárosító gázokkal szemben ezek kibocsátásért nem egy szűk gyártói-vállalati kör, hanem a Föld összes lakója felel. Az üvegházhatású gázok kibocsátásának mérsékléséhez az életmódunk, a közlekedésre, szállításra, termelésre, hűtésre és fűtésre használt technológiáink komplett lecserélésre volna szükség nagyon rövid időn belül.

Úgy gondolom, hogy ez a folyamat erős nemzetközi intézmények nélkül – amelyhez természetesen erős nemzetközi piacokra, jól működő közoktatásra, erős egyetemekre és jól működő, nem korrumpálható kormányokra is szükség van – elképzelhetetlen. Legjobb tudásunk szerint valamilyen nemzetközi intézmény koordinálása mellett a Föld országai összes bruttó jövedelme (a világgazdaság “GDP”-je) mintegy 2,2 százalékát kellene befektetni az alkalmazkodásra. A klímaváltozás folyamatának katasztrofális kimenetelének megakadályozásához továbbá egy olyan kulturális átalakulásra van szükség, ami megváltoztatja a fogyasztási szokásainkat, illetve a természethez, a hulladékhoz való viszonyunkat.

Egyik sem lehetetlen: a 2,2 százalék kevesebb, mint amit az Egyesült Államok áldozott a Holdutazásra, vagy az európai országok az előző háborúkra. Az emberek képesek változni: például a a malthusi demográfiai előrejelzések idejében a legtöbb ember nem vett tudomást a baktériumokról, nem fürdött, és puszta kezével törölte ki a fenekét, de ez ma már egy csak nagyon kevés földlakóra jellemző. Természetesen egy ilyen léptékű globális program sikeréhez elengedhetetlenül szükséges, hogy ezt a hatalmas összeget a piaci koordináció mellett fektessük be, és így elkerüljük a szükségesnél nagyobb jóléti veszteségeket. A folyamat demokratikus legitimációja, és az, hogy az emberek igazságosnak érezzék a változásokat, szintén nagyon fontos ahhoz, hogy minél hamarabb és minél többen részt vegyenek benne.

Összefoglalóan, sok mindennel egyetértek – a hosszútávú tudományos előrejelzések tévedhetőségével, azzal, hogy a klímaváltozás elleni küzdelem oltárán nem szabad a jól működő piaci és demokratikus intézményeket veszélybe sodorni. Fontos felhívni arra a figyelmet, hogy egyesek a klímaváltozás elleni küzdelem mögé bújva a demokráciát vagy a piacgazdaságot magát támadják.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a tudományos előrejelzéseket és javaslatokat racionális volna figyelmen kívül hagynunk.

Amikor azonban azzal az abszurd érvvel nevetjük ki a 21. századi tudósokat, hogy micsoda balfogásai voltak a népszámlálások, mikroszkóp, számítógép, internet, műholdak, népegészségügyi adatok nélkül dolgozó 19. századi úttörőknek, akkor pont annak a lehetőségét csökkentjük, hogy annak az elképesztő mennyiségű felgyűlt tudást használjuk ki a probléma megoldására, ami egy műszer röppályáját 10 évre és több milliárd kilométerre előre megtervezni.

A szerző köszönettel tartozik Szentirmay Rékának a szöveg javítására, és a Kemény Vagyimnak a szöveg tartalmára vonatkozó megjegyzéseiért.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Élet G7 Ekonomi Olvasson tovább a kategóriában