(A G7 Ekonomi a G7 véleményrovata.)
Csak a legtájékozatlanabbak nem hallottak arról, hogy a fennálló hatalom kegyeltjei hatalmasat kaszálnak a közbeszerzéseken, hazai és uniós pályázatokon. Azt azonban roppant nehéz megmondani, hogy mennyit is. Ha egy köztudottan jó politikai összeköttetésekkel bíró vállalkozó bejelentkezik egy versenytárgyalásra, a viszonyokat ismerő többi lehetséges versenytárs már nem is ír ajánlatot, így pedig elmarad az árban, minőségben, gyorsaságban, újdonságban egymással versenyzők küzdelme. Az állam mint megrendelő (a mi adóforintjainkból) a szükségesnél többet fog fizetni. A politikusokhoz jól bekötötteknél pedig az indokoltnál nagyobb nyereség keletkezik.
Az Index és a HVG újságírói nyomába eredtek a kiválasztott kevesek által zsebre vágott többletnyereségnek. Amint a G7 elemzése is kimutatta, a tavalyi év nyilvános adatai alapján 80 milliárd forintnál is többre tehető az a nyereség, amennyivel több jutott a szerencsés körnek ahhoz képest, mint amennyi lett volna az adott iparágban szokásosnak számító nyereségesség mellett.
Nyolcvan milliárd forint hatalmas összeg. Az emberek ennyi pénzt el sem tudnak képzelni; talán ezért is kisebb a felháborodás az indokoltnál. Az elemzett vállalkozói kört gazdagító többletpénz a nemzeti jövedelemhez mérve viszont már nem tűnik horribilisen nagynak. Amint az elemző írás fogalmazott: a becsült extraprofit a magyar GDP 0,2 százaléka, az érintett cégek átlag feletti nyereségességük révén ennyivel járultak hozzá a gazdasági növekedéshez.
Az alábbiakban azt járjuk körül, hogy a gazdasági életben minek is tekinthető ez a többletprofit, növeli-e az adott évi GDP-t (nem), miként hat a gazdasági növekedésre és a társadalom gyarapodására.
Mi is ez? Ha a politikus kegyéből, kormányzati segítséggel vagy egyszerűen korrupció révén többet fizet az állam egy adott termékért (mondjuk stadionért) vagy szolgáltatásért (politikai hirdetésért, kormányzati IT-szolgáltatásért), mint fizetne tisztességes árverseny mellett, akkor a kegyenc zsebébe jutó többlet nem szokásos vállalkozói nyereség, hanem járadék, idegen szóval rent. Erről nemrég egy kalandos sorsú folyóiratszámban, a Századvég 2018. nyári tematikus számában lehetett olvasni a Mihályi-Szelényi szerzőpárostól vagy a jelen írás szerzőjétől – amíg az inkriminált 80-as számot gyorsan le nem vették a folyóirat honlapjáról (azóta a 79. számnál megállt az idő).
Nem akadémiai fontoskodás a politikai kegyből fakadó többletjövedelmet járadéknak neveznünk, mert bár hasonlít a piaci ügyletek során is előforduló extraprofitra, amelyre természetes úton, hatékonysági előny révén is szert lehet tenni, mégis más a keletkezése és a természete. Ha egy cég a versenytársait megelőzve olyan új termékkel áll elő, amelyet más (még) nem képes piacra vinni, akkor nagyobb árat kérhet, mint kérhetne akkor, ha lenne versenytársa. Így a szokásosnál nagyobb nyereséghez jut. A magasabb piaci ár persze nem jó a fogyasztónak, nem ok nélkül hangzik rosszul a monopolista extraprofitja kifejezés, de van mögötte teljesítmény. Sőt, a társadalmi jólétre hivatkozva maga az állam is teremthet monopolhelyzetet, például új gyógyszerek, szellemi termékek adott ideig tartó jogi védelme formájában, ezzel honorálva a kifejlesztésbe beleölt rengeteg erőt és pénzt.
Ha viszont a hatóság önös érdekből korlátozza a versenyt, például csak egyetlen baráti cégnek engedélyezi egy termék behozatalát, akkor járadéknak kell neveznünk a szokásost felülmúló hozamot, amely a kedvezményezettnél képződik. A járadékot élvező helyzete látszólag hasonlít az olyan monopolistáéhoz, amely versenypiaci körülmények emelkedett ki hatékonysági vagy innovációs előnye következtében, ám mégis más a szituáció. Erős piaci verseny esetén ugyanis a monopolistát gazdagító járadék átmeneti jellegű, mert a csodás nyereségesség hamar odavonz más piaci szereplőket, és a versengés nyomán a járadékos idővel elveszti a normál profit feletti jövedelmét.
Ugyanez viszont nem következik be a közpénzből kistafírozott cég esetében: járadéka nem versenyképességi okból, hanem korrupció miatt keletkezett, és nem remélhető, hogy a versenytársak nyomására elolvad a többletjövedelem. Jóléti haszon sem keletkezik: abból nem fakad többlet érték, hogy egy objektumért, amely tízmilliárdból tisztes nyereség mellett felépíthető, húszmilliárdot fizet a költségvetés. Így a tranzakciótól a nemzeti jövedelem sem nő. Viszont átcsoportosult a pénz: valaki a szokásos vállalkozói nyeresége felett még tízmilliárd forint járadékot is zsebre tett, másoknak pedig – a közösségnek – ennyivel kevesebb maradt.
Növekedési haszon tehát nem származik belőle, kár annál több.
A korrupciós járadék keletkezésének betudható nemzetgazdasági hatások nem korlátozódnak a „csókosok” zsebét duzzasztó összegre. Ha az újságírói kutatás során kimutatott járadék az adott évi GDP 2 ezreléke, akkor ugyanakkora összeg hiányzik másoknál: ennyivel kisebb valakik bérjövedelme, vállalkozói nyeresége. A járadék ugyanis makrogazdasági értelemben a szokásos tőkejövedelem (normál profit) és a bérek közé ékelődik, azokat csapolja meg. Ezért is állítható, hogy amelyik gazdaságban gyakori a járadékjövedelem, ott a bérek alacsonyabbak a lehetségesnél, és a társasági nyereség is kisebb az indokoltnál.
A korrupció révén keletkező járadék az útonállók által elvett pénzhez hasonlóan társadalmon belül átcsoportosított jövedelem. Erkölcstelen, jogellenes (annak kellene lennie) és gazdaságilag káros. A károk zöme azonban nem rögtön mutatkozik meg. Ezt jó tudatosítani, máskülönben a megfigyelőt elbizonytalanítja, hogy nyilvánvalóan korrupt viszonyok mellett is láthat szép gazdasági makroadatokat. Magam is hallottam ilyen érvelést magas állású tisztségviselőtől: „hogyan is lenne nálunk korrupció, ha tavaly négy százalékkal nőtt a GDP”.
Ez azonban hamis érvelés. Már az adott évi nemzetgazdasági teljesítményt is érintik a korrupciós cselekményekből keletkezett járulékjövedelmek: kicsit kevesebb a bérjövedelem, mint lehetne, árnyalattal kisebb a társasági eredmény, amelyből később beruházást finanszíroznának, ezzel szemben ott van néhány tízmilliárd forint, amelyet feltehetően luxusfogyasztásra fordítanak, vagy – mint hírlik – külföldre menekítenek.
A nagyobb bajok azonban ezután lépnek fel.
A járadékvadászat (rent-seeking) olyan üzleti viselkedésmód, amely a nemzetközi példák szerint sokkal nagyobb kárt okoz a társadalomnak középtávon, mint amekkora érdemtelen nyereséghez juttatja az államot megkopasztókat. Amelyik társadalomban a járadékvadászat mutatkozik a boldoguláshoz vezető könnyebb útnak, és nem az innováció, a fogyasztói igények megismerése és kiszolgálása, ott a gazdasági szereplők nem meglepő módon mind inkább a politikusokhoz való dörgölőzést választják, a tisztségviselők kegyének megszerzésére fordítanak erőt, időt és pénzt. Nem mindenki dönt így: etikai okokból vagy a mégiscsak ott lappangó jogi kockázatoktól való félelemből ki lehet maradni a járadékvadászatból, ám nem könnyű, főleg olyan gazdasági ágakban, amelyekben az állam megkerülhetetlen. És hát igen, el lehet menni: kisebb korrupciós kockázatú országba helyezni át az üzletet.
Az meg talán még rosszabb, ha a járadékként kicsapódó milliárdokat nem egyszerűen felélik, hanem részben visszafolyatják a legális gazdaságba. Ha a politikus vazallusa vagy maga a korrupt politikus lép fel vállalkozóként, miért igyekezne betartani a fair üzleti rendet? Bőséges vagyonával és politikai hátszéllel megtámogatva ellenséges felvásárlóként léphet fel szinte bármely hazai gazdasági szereplővel szemben. Az üzleti élet ismerői tudnának sorolni eseteken és ügyeket. Ilyen helyzetben viszont ki mer nagyobb fejlesztésekbe fogni?
Nem kell tovább sorolni a sokféle káros következményt, amely a járadékvadász viszonyok kifejlődéséből és elfajulásából fakadhat. Azt mindenesetre tudatosítanunk kell, hogy a társadalom jólétére leselkedő veszély és a lehetséges nemzetgazdasági kár sokszorosa annak, mint amennyi pénz üti a politikai korrupcióba bekötöttek markát.
Közélet
Fontos