Az utóbbi időben igen elterjedt nézet, hogy Magyarország drámaian lemaradt volna a visegrádi régiótól. Ebben a vonatkozásban a leggyakrabban a lengyelekkel hasonlítgatjuk össze magunkat, és ezzel összefüggésben el is terjedt, hogy létezne valamifajta lengyel csoda. Ennek igyekszünk most mögé nézni.
A nemzetközi intézmények a rendszerváltás óta mindig kiemeltek egy-egy országot, mint a térség mintaállamát. Először pont Magyarország volt a hónap dolgozója, aztán egy ideig Dzurinda Szlovákiája, majd Lengyelország és Észtország (utóbbival utóbbival itt foglalkoztam).
Természetesen az aktuális éltanuló mindig ténylegesen felmutatott egy-két rövid távon érdekes eredményt, hosszabb távon, a globális gazdaság egészéből nézve azonban egyik ország sem volt képes kategóriaváltásra. A térség egésze továbbra is a német gazdaság alacsony hozzáadott értékű, alacsony bérezésű összeszerelő platformja, és ebből senki nem lógott ki sem felfelé, sem lefelé.
Olyan volt mindez, mint a bicikliversenyek, ahol a mezőny közepén haladó bolyban mindig más veszi át a húzó szerepet, ám a bolytól elszakadni igazán senki sem tud. Az igaz tigrisek a történelmi összehasonlításban is hatalmas kiugrás produkáló országok: Dél-Korea, Szingapúr, Japán, Tajvan, Izrael, Írország, és természetesen manapság Kína. Ezek a gazdaságok hosszú évtizedeken keresztül igen magas (sokszor 10 százalék körüli) átlagos éves növekedést tudtak fenntartani. A harmadik világból felzárkóztak az elsőbe. A kelet-európai térségben senki ilyet nem volt képes végrehajtani, Lengyelország sem.
Miért hypeolják akkor Lengyelországot annyira? Ennek alapja minden valószínűség szerint az, hogy ez volt az egyetlen Európai Uniós tagállam, amely nem süllyedt recesszióba a 2008 utáni válság idején, hanem töretlenül növekedett.
Ennek azonban elsősorban az az oka, hogy olyan dolgokat csinált, amelyeket az eurozónában nem lehetne. Először is jelentős mértékű keynesiánus anticiklikus keresletélénkítő politikát folytatott. Ezt az eurozóna gyakorlatilag tiltja, ahogy láttuk Görögország, Olaszország és más tagállamok esetén. Donald Tusk akkori lengyel miniszterelnök fiskális konzervatívként nyert választásokat, ám a válsággal szembenézve újjászületett keynesiánusként kormányzott. Évről-évre 7-8 százalékos államháztartási deficitek árán élénkítette a lengyel gazdaságot.
A megszorítás, a költségvetési többlet ugyanis olyan forrásokat vesz el a magángazdaságtól, melyeket aztán nem költ el. A költségvetési hiány viszont olyan új forrásokat teremt, amelyeket nem a magángazdaságtól vesz el az állam, az nem költhette volna el azokat. Válság esetén a fiskális konzervativizmus tehát káros. Autópályák, gyorsvasutak épültek, és felkészültek az Ukrajnával közösen szervezett labdarúgó Európa bajnokságra. Nincs semmi különös a válság idején a keresletélénkítésben, ezt csinálta mindenki az Egyesült Államoktól Oroszországon át Kínáig. A kivétel az eurozóna, ahol ehelyett a megszorítások politikája dominált. Nem meglepő, hogy a zóna növekedése messze elmaradt a keresletélénkítő országokhoz képest. Olaszország egy főre jutó GDP-je például ma alacsonyabb, mint az eurozónába történő belépés előtt.
Érdemes persze azt is megemlíteni, hogy a keresletélénkítő ellensúlyozást Lengyelország azért volt képes végrehajtani, mert alacsony volt a GDP arányos adósságállománya. Magyarországon pont ezt akadályozta meg a Gyurcsány-féle gazdasági Hiroshima: a 2008 előtti évek rohamos eladósodása miatt akkor sem tudott volna keresletélénkítést csinálni a Bajnai-kormány, ha ez lett volna a célja.
A másik, amit a lengyelek jól csináltak, a zloty leértékelése volt. A válság időszakában körül belül harmadával gyengült a lengyel fizetőeszköz, és ennek a hatása meg is mutatkozott a drámaian javuló kereskedelmi mérlegükben. Az ortodox gazdaságpolitikai nézet viszont pont ezt nem javasolja, például amikor siettetné az euró minél gyorsabb bevezetését Magyarországon. Az eurozónában ugyanis természetesen nem lehet leértékelni.
Az úgynevezett lengyel gazdasági csoda alapvetően nem volt más tehát, mint értelmes, racionális, sikeres válságmenedzsment. A probléma inkább az eurozónával van, illetve a magyar gazdaságpolitikával, melyek kontrasztjában Lengyelország viszonylagos sikertörténetnek látszik.
Globálisan azonban már nem. Ugyanúgy a közepesen fejlett országok csapdájában rekedt, mint Magyarország. Az OECD adatai szerint 2018-ban az egy órára vetített lengyel termelékenység 35,99 dollár volt, a magyar pedig 33,38. Az ezredfordulón 20,3 illetve 20,5 dollár volt a két adat. Megelőztek minket, ez kétségtelen. Magyarországnak sokkal többet kellene tennie, ez is kétségtelen. De szó sincs drámai elszakadásról.
Világ
Olyan lehetőség előtt áll az orosz hadsereg Ukrajnában, mint utoljára két éve
Nem sikerült kihúzniuk az ukránoknak jelentősebb területveszteség nélkül a lőszerutánpótlás és létszámbeli erősítés beérkezéséig, és az is kérdés, nem kerülnek-e még nagyobb bajba.
Amerika részben hátat fordít a fenntarthatóságnak, Európa még kitart
Bár az ESG-célkitűzéseket mindössze néhány évvel ezelőtt állították fel, már annyi feszültséget okoztak, hogy az Egyesült Államokban részben feladták őket.
Kimeríthetetlen orosz hadsereg? Egyre fogy az egyik legfontosabb fegyverük
Népszerű elképzelés, hogy az orosz hadsereg szinte bármekkora veszteséget képes pótolni, ám a Szovjetunióról örökölt fegyverkészletek sem végtelenek.
Fontos
Hogyan lehet olcsóbb az Afrikából ideszállított eper, mint a magyar?
Az semmi, hogy a görög-spanyol-egyiptomi szamóca olcsóbb, mint a magyar, de lassan a német-holland-belga is az lesz, ha nem fejlesztjük sürgősen az ágazatot.
Külföldi polgármestert is választhatna több magyar település a nagy arányuk alapján
Nem feltétlenül ott él a legtöbb külföldi állampolgár Magyarországon, ahol azt a gazdasági fejlettség alapján várnánk.
Ha így megy tovább, az alapkamat helyett a folyók vízállása határozza meg az inflációt
Eddig a globális felmelegedés árakra gyakorolt hatásait többnyire átmenetinek, esetlegesnek tartották az elemzők, de eljött az ideje a szemléletváltásnak.
