1990-ben Kína évtizedekkel mögöttünk volt. Ma viszont a fejlődési övezeteik – Peking nagyrégiója, a Jangce és a Gyöngy-folyó deltái – már évtizedekkel Magyarország előtt vannak fejlettségben. Mi harminc év alatt alig zárkóztunk fel a világgazdaság centrumához, a kínai növekedési régiók közben egy évszázadot ugrottak előre, elénk. Náluk a 6-7 százalékos éves gazdasági növekedést aggasztó lelassulásként élik meg, nálunk ez csak álom lenne.

Ám észre kell vennünk, hogy a kínai fejlődési modell a kelet-európai piaci liberális elitek szinte minden alapvetését megcáfolta. Vegyük ezeket sorba:

1. „Kulturális útfüggőség”

Miközben elutasítják a nacionalisták hamisan pozitív nemzetkarakterológiáját, a liberálisok maguk sem veszik észre, de negatív nemzetkarakterológiában utaznak. Azt sejtetik, hogy a magyarok vagy a kelet-európaiak kulturálisan nem passzolnak a kapitalizmushoz. Nem elég vállalkozókészek, versenyképesek, meritokratikusak. Sokkal inkább kockázatkerülőek, feudálisak, felülről várják a segítséget, urambátyám viszonyok uralkodnak.

Ez a liberális kulturális öngyarmatosítás nem csak a kelet-európai elitek sajátja, ugyanebben utazik az afrikai vagy latin-amerikai felső középosztály is. Ezen világnézet szerint a kulturális jellegzetességek hosszú távon stabilak, és azokon nem lehetséges változtatni.

A kínaiak azonban minderre rácáfolnak. Ugyanaz a kultúra volt képes Mao alatt éhínséget produkálni, mint aztán a világtörténelem legdinamikusabb gazdasági kiugrását. Teljesen világossá tették: nincs kulturális útfüggőség, csak jó és rossz motivációk, intézmények, stratégia.

2. „Nincs hazai tőke”

Erre való hivatkozással erőltették a külföldi működő tőkére épülő modellt a kelet-európai liberálisok. Kínában azonban a fejlődés a belső megtakarításokra épült, hazai tulajdonosokkal. Mielőtt bárki ellenvetné: a megtakarítási hajlandóság ismét csak nem kulturálisan meghatározott. Időben jelentős kilengéseket mutat, még Kína esetében is. Az ország példája azonban világosan mutatja, hogy a felzárkózáshoz nem szükségeltetik külföldi működő tőke.

Sanghaj panorámája. (Photo by Johannes EISELE / AFP)

3. „A piac minden, az állam legyen minimális”

A kínai kiugrás szoros állami koordináció keretében történik. Az állam ma is ötéves terveket hajt végre, a bankrendszer állami kézben van, a tőkemozgások korlátozottak. A magánszektor globális multikká vált nagyvállalatai (Tencent, Huawei, Alibaba stb.) szorosan együttműködnek az állammal, a CEO-ik az egypárt tagjai. Peking és a régiók hatalmas állami keresletélénkítő programokat futtatnak, ha szükség van rá, és gigantikus infrastrukturális beruházásokkal támasztják alá a gazdasági fejlődést. Példa erre a most már 27 ezer kilométert kitevő gyorsvasúti hálózat. Ez nemcsak bekapcsolja a fejletlenebb régiókat, de mivel saját technológia már a sínpálya és a gördülőállomány is, egyben elképesztő állami iparpolitikát is képvisel.

4. „A korrupció ellehetetleníti a fejlődést”

A korrupció természetesen káros és igazságtalan dolog. Ám Kínában masszív korrupció van, ezt a vezető párt is nyíltan bevallja, sőt, a jelenlegi vezető Hszi Csin-ping pontosan ezzel a témával vált ismerté. A kisvállalati szektor kifejezetten a családi és származási kapcsolatokra épül, az állami hivatal pedig általánosan elterjedten különböző sápok előjogával jár. Ám hosszú évtizedek mindent átható korrupciója semmiképpen nem tette lehetetlenné a masszív gazdasági fejlődést. Aki azt sugallja, hogy nincs gazdasági fejlődés, amíg a korrupció meg nem szűnik, az akár Godot-ra is várhat. Amikor a ma már nem korrupt Svédország a mai Kína fejlettségi szintjén volt, akkor Svédország is korrupt ország volt. Ezt maguk a svédek is tudják. Természetesen a korrupció ellen harcolni kell, teszik is a kínaiak, de annak megszüntetése egyrészt irreális, másrészt láthatóan nem a felzárkózás feltétele.

5. „A demokrácia és a kapitalizmus szorosan összetartoznak”

Ezt csak az gondolhatta, aki nem ismeri a kapitalizmus történetét. Sem Anglia nem volt demokrácia, amikor megelőzte Flandriát, sem Németország, amikor beérte Angliát. A távol-keleti kistigrisek vagy diktatúrák voltak (Dél-Korea), vagy autoriter rendszerek (Tajvan, illetve Szingapúr a mai napig), de legalábbis egyetlen párt volt egyeduralkodó (Japán). A neoliberálisok (Hayek, Friedman) álomországa a szélsőjobboldali chilei diktatúra volt. Semmi csodálkozni való nincs azon, hogy Kína nem demokratikus országként képes az elképesztő fejlődésre. Hogy aztán a fejlődés következtében egy széles középosztály létrejöttével lesz-e demokratizálódás, mint a fejletté vált Japánban, Tajvanon és Koreában, vagy marad az egypártrendszer, mint Szingapúrban, az már a jövő zenéje. Demokráciában természetesen jobb élni, ám ez a gazdasági növekedésnek nem előfeltétele.

Mindenesetre a kínai csoda el kellene, hogy gondolkoztassa a kelet-európai piaci liberálisokat. De nem fogja.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ demokrácia fejlődés Kelet-Európa Kína korrupció liberalizmus Olvasson tovább a kategóriában