Donald Trump amerikai elnök az elmúlt napokban fokozta a nyomást Ukrajnán, hogy megpróbálja ígéretéhez híven békére, vagy legalábbis tűzszünetre kényszeríteni az országot: 

• múlt hét pénteken a Fehér Házban JD Vance alelnökkel karöltve szabályosan letámadta, majd kirakta a biztonsági garanciákat szorgalmazó Volodimir Zelenszkij ukrán elnököt, 
• egyes szárnysegédjei az ukrán elnök távozását követelték,
• pár napra rá felfüggesztette az előző kormány által jóváhagyott, logisztikai okokból még folyamatban lévő katonai támogatásokat, 
• szerdán pedig az ukrán erőknek nyújtott hírszerzési támogatást is berekesztette, ami a gyakorlatban vélhetően az amerikai légvédelmi- és támadórakéták használatát is ellehetetleníti, miután ezek az Egyesült Államok által nyújtott adatok és információk segítségével képesek célt választani és így támadni az orosz állásokat.

A Trump-féle nyomásgyakorlást ugyanakkor látványosan nem kísérik engedmények vagy pozitív ajánlatok Ukrajna számára: az amerikai kormány továbbra is elzárkózik a biztonsági garanciák felvállalásától, korábban a kormány tagjai az orosz területi nyereségek elfogadását pedzegették, Trump maga pedig nagy üzleteket és Ukrajnán túlmutató diplomáciai és gazdasági nyitást pedzegetett Moszkvával szemben, az ukrajnai béke fenntartását pedig Európára hárítaná – miközben Vance a napokban kétségbe vonta, hogy erre Európa államai képesek lennének-e.

Az európai politikai vezetők szerint mindez azt a veszélyt hordozza magában, hogy az Egyesült Államok egy rossz megállapodásba akarja belekényszeríteni Ukrajnát, amely nem lesz lépes tartós békét és stabilitást biztosítani, legfeljebb időlegesen befagyasztja a konfliktust. Emmanuel Macron francia elnök a múlt héten állítása szerint hosszan győzködte Trumpot arról, hogy Ukrajna világos és erős támogatása nélkül nem reális kordában tartani Oroszországot, míg Keir Starmer brit kormányfő egy tágabb koalíció felállításába kezdett Európa és Ukrajna védelmének és Oroszország elrettentésének biztosítása végett.  

Ez a fajta hozzáállás egyre gyakoribb a világ konfliktusaiban. Míg az 1990-es években a békekötés jellemzően a konfliktusok hosszú távú, átfogó rendezését célozta, addig a kérdés kutatói szerint a közelmúltban, részben Donald Trump első elnökségének tevékenysége mentén jellemzőbbé vált a „stratégiai békekötés”, amelyet a rövid távú nyereség és a geopolitikai haszonszerzés motivál – ez pedig ahhoz is hozzájárult, hogy a világ konfliktusainak száma és halálossága is emelkedett a közelmúltban. 

A liberális béke vége

Ben Acheson volt NATO-tiszt és Marika Theros, a London School of Economics kutatója szerint az ukrajnaihoz hasonló séma érvényesült számos további, közelmúltbeli béketárgyalás, például a Trump első elnöksége alatt, 2020-ban az afganisztáni tálibokkal kötött dohai megállapodás, a szudáni konfliktus rendezését célzó dzsiddai békefolyamat, vagy az izraeli–palesztin konfliktus esetében. 

A gázai tűzszünetek például a szerzőpáros szerint elsősorban a külső politikai nyomás leszerelését célozzák, de nem hoztak valódi előrelépést, hanem egy bejáratott, ciklikus logikát követnek: tárgyalásokat, gondosan megkoreografált diplomáciai találkozókat rendeznek, humanitárius tűzszüneteket hirdetnek, ám ezek rendre összeomlanak, miután az izraeli kormány továbbra is totális katonai győzelemre törekszik. A legutóbbi, gázai tűzszünet ugyan még áll, de Izrael közben újabb katonai akcióba kezdett Ciszjordániában, ami felveti, hogy valójában a tűzszünetek pusztán azt a célt szolgálják, hogy Izrael át tudja csoportosítani erőit egy új frontra.

Szudán esetében a rivális frakciók a béketárgyalásokat a harctéri helyzet manipulációjára használják a konfliktusban ellentétes oldalon álló erőket a háttérből támogató „közvetítők”. A szerzőpáros szerint hasonló a helyzet Ukrajnában, ahol az Egyesült Államok – vagy akár a partvonalról bekiabáló Kína és Brazília – nem a felek közti valós közvetítésre és a konfliktus feloldására törekszik, beavatkozásaikat sokkal inkább a geopolitikai helyezkedés motiválja. 

Ez szögesen ellentétes a hidegháború utáni időszak hozzáállásával, amikor például Boszniában, Észak-Írországban vagy akár később Kolumbiában a „liberális béke” elképzelése mentén egy hosszú távú, átfogó, a biztonsági vetületek távlati rendezése mellett társadalmi, gazdasági és intézményi fejlődést is magukban foglaló keretrendszerek születtek. Ezen békék célja a konfliktus mögött álló mélyebb okok kezelése volt, és a magas szintű politikai találkozók és nemzetközi közvetítés mellett kiterjedtek az alacsonyabb politikai–társadalmi szintekre, egészen a közösségek szintjén való békeépítésig. 

Ezt a modellt persze számos bírálat is érte, és éri a mai napig. Bosznia esetében például egyes szakértők a daytoni békemegállapodásban lefektetett, összetett és széttagolt politikai intézményrendszert okolják az ország bénultságért és megosztottságért, míg főként boszniai szerb politikai szereplők, mindenekelőtt Milorad Dodik újabban orosz és magyar támogatással a rendszer legitimitását is kétségbe vonják. 

Ugyanakkor a hosszú, bonyolult és áldozatos „liberális” békeépítés még mindig sokkal sikeresebb volt a konfliktus hosszabb távú kezelését illetően, mint az utóbbi évek hamvába holt próbálkozásai.

Ezt is Trump kezdte

Acheson és Theros a fordulópontot Donald Trump első elnökségéhez köti. Az egyik példájuk a 2020-ban a tálibok és a Trump-kormány között megkötött dohai megállapodás, amely nyelvezetében és az azt kísérő diplomáciai találkozókon békeegyezményként jelent meg, azonban a valóságban nem a békét, hanem az amerikai hadsereg gyors afganisztáni kivonulását célozta. 

Akárcsak Ukrajna esetében, Trump ekkor is az egyik legfontosabb érintett szereplő, az afgán kormány kihagyásával kötött kétoldalú megállapodást az ellenséggel, úgy legitimálta a korábban terroristaként kezelt tálibokat, hogy ezért nem kért különösebb engedményeket vagy konkrét vállalásokat, és a béke betartatását sem állt szándékában biztosítani. Bár a katasztrofális afganisztáni kivonulás és a tálib hatalomátvétel nem sokkal később a következő elnök, Joe Biden alatt történt meg, az afgán állam összeomlásának alapjait Trump rakta le azáltal, hogy egy békemegállapodásnak lefestett paktummal kihúzta a talajt az afgán kormány alól – azzal együtt persze, hogy ez az aktus két évtizednyi, kormányokon és pártokon átívelő, sikertelen amerikai államépítést követett.

A szerzők szerint hasonló problémák merültek fel az Ábrahám-megállapodásokkal kapcsolatban is, amelyeket Izrael szintén 2020-ban, Trump veje, Jared Kushner közvetítésével kötött meg arab országokkal. A Trumpék által történelmi izraeli–arab békemegállapodásként eladott paktum a bírálók szerint a gyakorlatban az izraeli–palesztin konfliktus szőnyeg alá söprését jelentette, ebből fakadóan belső feszültségeket okozott az arab országokban, miközben felbátorította Izrael telepespolitikáját Ciszjordániában.

A trendforduló egyik oka ebből fakadóan Trump opportunista külpolitikája. Ugyanakkor a liberális béke eltűnésében és a stratégiai békék megjelenésében tágabb globális folyamatok is szerepet játszottak. 

Világrend

Mint minden hasonló jelenség esetében, itt is felmerül a világrend, illetve a globális erőegyensúly változásának a szerepe, amely mentén a demokráciák és az általuk képviselt liberális elvek globális befolyása csökken, míg az autokraták relatív ereje és befolyása nő. Manapság a diplomáciai közvetítők között gyakran feltűnik Kína, Katar, Törökország és hasonló autokratikus országok. Ezek ideológiailag rugalmasabbak, ugyanakkor a mélyebb változás előteremtése helyett inkább rövid távú geopolitikai pontszerzésre törekednek a békefolyamatok során. 

A közvetítői kínálat átalakulása ezzel párhuzamosan a keresletre is hatással volt. A békéltetésre vágyó, gyakran szintén autokratikus rendszerek, csoportok jellemzően nem kérnek a liberális békéből, választások, intézmény- és közösségépítés helyett jobban járnak egy gyors, hatalmukat megerősítő rendezéssel.     

Hasonló a helyzet az ENSZ békefenntartó tevékenységével is: 2014 óta nem indult új kéksapkás misszió, dacára annak, hogy a konfliktusok száma növekszik.

• Az egyik alapvető ok, hogy a Biztonsági Tanács bénultsága, a nagyhatalmak közti érdekellentétek miatt ellehetetlenült a közös elvek és érdekek mentén való béketeremtés és békefenntartás.
• A helyzethez viszont a konfliktusok jellegének változása is hozzájárult: a hadviselés technológiai fejlődése, a határon átívelő háborúk bonyolultsága miatt a harcoló felek kordába tartása is nehezebbé vált. 
• Mindemellett a korábbi, nagy és bonyolult államépítő missziók elvi legitimációja is megrendült: a liberális elvek globális visszaszorulása és a korábbi missziók (nem feltétlenül helyesen) rossz megítélése mind a küldő, mind a fogadóállamokban csökkentette az igényt a békefenntartás iránt. Emiatt manapság az ENSZ szerepe jellemzően humanitárius segítségre korlátozódik.

Ukrajna is rosszul jár Trumppal

Ukrajna esetében is jelentkeznek a fenti problémák. Az Ukrajnát támogató előző amerikai kormány és európai vezetők nem tudtak tágabb globális elfogadást szerezni a liberális elveiknek, Kína, India vagy akár a demokratikus, de a Nyugattal szemben szkeptikus Brazília nem fogadta el a nyugati érvek legitimitását, és inkább ellentart egy tartós és ukrán szempontból igazságos béke elérésnek. (Érdekes kivétel viszont újabban Törökország, bár Recep Tayyip Erdoğan elnök vélhetően szintén geopolitikai előnyöket akar elérni Ukrajna retorikai támogatásával.)

Trump az első elnökségének békéltetéseihez hasonlóan most is egy gyors, laza feltételrendszerű, a konfliktus mélyebb okait figyelmen kívül hagyó rendezést akar kikényszeríteni, ami Kijev, Párizs és London szerint legfeljebb a frontvonal befagyasztására alkalmas, és hosszabb távon Putyin malmára hajtja a vizet. Szintén problémás kérdés a békefenntartás, ahol az egyelőre mérsékelt – de formálódó – európai hajlandóság párosul az amerikai közönnyel. 

Az amerikai elnök retorikája alapján pedig ahogy első, úgy második elnöksége alatt sem a béke vezérli, hanem a rövid távú üzleti és geopolitikai érdekek. Már ha komolyan gondolja, hogy a háború lezárása mentén hatalmas – de elég képlékeny – üzleteket akar kötni Oroszországgal, vagy Kína ellen karja hangolni Moszkvát az ukrajnai engedményekkel.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA 30-as éveket idézi a nagyhatalmak terjeszkedési vágya, de azért nem biztos a katasztrófaEgy elmélet szerint Trump, Putyin és Hszi hódítási vágyát a világgazdasági és -politikai blokkosodás motiválja, ami a második világháborúhoz előtti helyzethez hasonlít.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkPutyin rántotta ki a kést, Trump adhatja meg a kegyelemdöfést a nemzetközi rendnekA hódító háborúknak 1945-ben leáldozott, ám az orosz után az amerikai elnök is elkezdte aláásni a világrend egyik legalapvetőbb jogelvét – amelyet annak idején pont Amerika vezetett be.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkZelenszkij bedobta a csalit, és ebből példátlan amerikai zsarolás lettAz ukrán elnök ásványkincseket ajánlott az amerikai támogatásért, erre Donald Trump az ukrán GDP háromszorosára rúgó kártérítést követel, különösebb racionalitás nélkül.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ béke béketárgyalások Donald Trump orosz-ukrán háború orosz-ukrán konfliktus Volodimir Zelenszkij Olvasson tovább a kategóriában